Ami Robert De Niro-tól távol álló, idegenszerűnek tűnt a Nagyfater előtt, az Sacha Baron Cohen esetében teljességgel megszokottnak hat. Mármint, hogy lóbálja a pöcsét, jobbra, balra, olykor premier plánban az arcunkba tolva. Merthogy Cohen erre építette fel az imidzsét és a fizimiskáját. Nála nincsenek tabuk, vagy olyan szituációk, amiket nem lehet kifigurázni, amiket békén kell hagyni, hiszen az sértheti egyesek erkölcsi érzékét, vagy jó ízlésbeli határát és türelmét. A színész már a kezdetek kezdetén elhatározta, hogy polgárt pukkaszt, akkor is, ha ezért kiátkozzák, vagy megvetik, ő mindenképpen arra esküdött fel, hogy kitolja a mércét és a viccnek, a humornak nem állít semmilyen faji, vagy bárminemű szigorú korlátot. A botrány számára a létezés veleje, az éltető vize, ami nélkül megfulladna és egy csöppet sem érdekli, hogy miközben Eminem képébe nyomja a szőrös valagát, a rapper feldúlva távozik az MTV gálájáról, hogy ezt már mégse, mit képzel magáról ez a hétmérföldes ripacs. Cohen valószínűleg jót röhög a markában, még az is lehet, hogy előtte lebeszélte ezt a performanszt a sértődött sztárral és folytatja azt az utat, amit a Borattal megalapozott saját magának. Nem álszenteskedik, nem tesz engedményeket, megalkuvást nem tűrően választ céltáblákat, parodizál, beszólogat és olyan természetességgel szórja az altesti, nem egyszer gyomorforgató gusztustalanságokba és tahó ordenáréságokba torkolló poén cserjéit, mintha dinnyét árulna a falusi búcsúban.

Sacha Baron Cohen filmjeinél tehát félre kell tennünk a magas röptű művészetre áhítozó igényeinket, fittyet kell hánynunk a kulturális elvárásainkra és egyszerűen be kell ülni a színész által üzemeltett hullámvasút kocsijába, hadd történjenek meg velünk a dolgok, ahogy Cohen akarja, sodródjunk azzal az árral, amelyre befizettünk. Annál inkább, mert Cohenre az is jellemző volt az eddigi munkássága során, hogy a kőkemény szórakoztatás és az ész nélküli vicsorgás mellett abba is fektet némi energiát, hogy hadat üzenjen a társadalom gyermekbetegségeinek, mint a homofóbia, az antiszemitizmus, vagy az idegengyűlölet és a maga prüdériát még hírből sem ismerő eszközeivel görbe tükröt mutasson a köznek, amolyan Karinthy módra. Ilyenek vagytok ti, nézzétek és szörnyülködjetek. Azonban kissé elkámpicsorodva azt is tapasztalnunk kellett az utóbbi időben, főként A diktátornál, de már a Brünonál is voltak ilyen nyomok, hogy ez a fajta irónia elvékonyodik, egyre következetesebben elhalványul és ha van is, az sem hat az újdonság erejével, hanem inkább önismétlő és konzervből előrántott. És az a szomorú igazság, hogy az Agyas és agyatlan sem cáfolja gyökeresen a tézisünket, sőt megtámogatja azt. Cohen fárad és ezzel együtt a vulgaritása, a büdös bunkósága is tét nélkülivé lesz. Üres seggmutogatás, amin csak a bazi nagy szőröket látjuk. Azokat viszont minden mennyiségben.

Az Agyas és agyatlan egy kémparódia lenne, néhány mozgalmas jelenettel tarkítva, némi családi szállal megbolondítva és persze mindezt a talpától a feje búbjáig kifordítva tálalva, olykor még a beleket sem kímélve. Ezért sincs abban semmi meghökkentő, hogy azt a Louis Letteriert kérték fel a rendezésre, akinek eddig számos tucat akciófilmet köszönhettünk (A szállító 2, A nyakörv), amik után becsúszott egy földbe álló szörnyűséges balta ( A hihetetlen Hulk) és egy kellemes, minőségi fordulatokban bővelkedő meglepetés (Szemfényvesztők). A kezdet pedig még inkább igazolja a producerek választását, hiszen egy olyan üldözésbe csöppenünk, amilyeneket a Medal of Honor nevű számítógépes játék és különböző génmanipulált változatai produkálnak nekünk egy monitor előtt ülve, egérrel irányítva. Az egyik főhős, a kémet alakító Grimsby tesó, Mark Strong szemüvegén keresztül vesszük üldözőbe az ellent, természetesen kő kövön nem marad, mint egy retro Dolph Lundgren filmben, amit a Vico forgalmazott, még a rendszerváltás környékén. Miután a kopasz tesztoszteron vitéz elvégezte a dolgát, merenghetünk egy hangyányit a történeten is, persze csak annyit, amennyit megérdemel, mert talán nem lövünk le nagy csattanókat akkor, ha eláruljuk, hogy ez csak szekundálhat Cohen sokszor erős öncélúságban fetrengő agyzsibbasztó zsonglőrködésének. Szóval van itt két tesó, akik kiskorukban elvesztették egymást, a báty ezt azóta sem tudja kiheverni és folyamatosan azon a projekten dolgozik, hogy megtalálja az elkóborolt öcsikéjét. Aztán mikor rábukkan, mindketten egy hatalmas összeesküvés kellős közepén találják magukat egy olyan lekvárban, ahonnan együtt kell kimászniuk.

Na igen, ahogy a faék megmunkálásához, úgy ehhez a sztorihoz sem kellett különleges kombinatorikai vagy legfőképpen szellemi képesség. Ahhoz viszont már nem ártott volna, hogy az ennek ürügyén előcsalt poénok üljenek. Csak hát azok inkább elszaladnak, vagy azon a szinten maradnak, hogy Cohen egy petárdával a tomporában futkorászik fel és alá a kocsmában. Persze lehet ezeken nyeherészni, hiszen De Niro ámokfutása is jól hozott a konyhára, de kifinomult humorérzék még véletlenül sem szükséges hozzá. Ahogy ahhoz sem, amikor Strong méretes heréjét Cohen a fogai közé kapja, mert ki kell szippantania az ott ragadt mérget. A viccfaktor színvonala tehát a legfinomabban szólva is változó, minden huszadik poénra jut egy ütősebb, amin el is mosolyodhatunk, ha nem számítjuk a töménytelen tahóságot. A Boratnál, a Brünonál még úgy is pozitívabb volt a mérleg, hogy disznólkodásban azoknál sem szenvedtünk hiányt. Cohen intelligens, csipkelődős oldala azonban most infúzióra szorul. Mert néhány elszólásában, a FIFÁ-ra, vagy a Bill Cosbyra történő utalásában ott van az a cinikus szarkazmus, amit szeretünk benne, ezek azonban elenyésző számban mutatkoznak meg az Agyas és agyatlanban. És ha nagyon kötözködni akarnánk, ezeket is megcsócsálta már más formában, más helyütt korábban.

Az akciójelenetek lendületesek, a vágások viszonylag jól működnek és a hosszra sem lehet panaszunk, hiszen tokkal-vonóval lerendezik az egészet bő nyolcvan perc alatt. A minőség az, amiben a legfőbb szálkát találjuk. Mert Cohen fárasztó, unalmas még a látszólagos ritmusosság ellenére is, olykor talán azt érezni rajta, hogy vergődik, nem találja a hangját, ami állandó zökkenőkhöz vezet. És hiába akar botrányosan jópofa lenni, ha csak kényszeredetten lesz az. A karakterek pedig még erőteljesebben megszenvedik a színész ötlettelenségét, sublótból előkapart pennáját. A báty Cohen megformálásában egy sötét kretén, akinek a barkója a szája csücskéig ér, egy kiköpött Liam Gallagher utánzat, amire persze van egy asztal alól kibányászott vicc is. Egy a kifejezetten gyenge és jó előre kiszámítható poénok közül. És persze a csávó egy muffvadász, akinek területe a kissé hájas, molett alkatú hölgyekre specializálódik. Mert akkor Rebel Wilson, aki itt a csaját próbálja megjeleníteni, elsütheti azt a poént, hogy „nem terhes vagyok, hanem rohadt kövér”. Mark Strong figurájában még kevesebb a meglepetés. A tökös akcióhős a profiljába vág, talán annyi az új elem, hogy ezúttal a jó oldalon áll. Poént nem nagyon kap, lehet nem is rimánkodott érte, azért viszont dicsérni kell, hogy minden eszement baromságot, faarccal képes prezentálni, egy fél vigyor sem hagyja el az ajkát. Annabelle Wallis feneke jelenti a hímcsalogatót, vele szemben foglal helyet Cohen segge, vagy Strong golyója. Az meg tényleg ízlés kérdése, hogy ki mennyire találja kiegyenlítettnek a serpenyőt. Isla Fisher Cohen felesége és három gyermekének anyja is tiszteletét teszi, valószínűleg, hogy szemmel tartsa a férjurát a forgatáson, mert a szerepe kiegészítőként is kevés. Ian McShane pedig a Deadwood óta kóvályog egyik forgatásról a másikra, álomporral a szemében, várjuk már, hogy felébredjen. Penélope Cruz cameoja ujjgyakorlat és bármelyik magát kiválóan karbantartó negyvenes színésznőre felcserélhető.

Van egy-két tanácsunk azoknak a kényes gyomrú nézőknek, akiknek már a csecsemőszar is tetemes, öklöndözésig fajuló kihívásokat okoz. Az alapvető az lenne, hogy be se menjenek, minek. Ha mégis erre fanyalodnának a heti választékból, mert mondjuk a párjuk, vagy kísérőjük megrögzött Cohen fanatikus, semmiképpen se akarjanak kukoricát majszolni, vagy üdítőt hörpinteni hozzá. Azt hagyják az utánra, amikor már megnyugodtak a háborgó kedélyek. De ha egyik érvünkkel sem tudunk hatni rájuk, akkor legalább vigyenek be magukkal egy reklámszatyor nagyságú hányászacskót, biztos, ami biztos alapon. Mert ha két elefánt nemi szerve találkozik, még szükség lehet rá. Már csak elővigyázatosságból is. Cohen mostani böffentését talán csak az menti meg a kanálistól, hogy gyorsan túllendülünk rajta. Mindenféle értelemben. A színész egykori ironikus, szarkasztikus alpáriságából ugyanis már csak az utóbbi maradt hírmondónak, az viszont bő nyállal. Édeskevés. És a tetejébe néhol még undorító is.

3/10