Valamikor réges-régen, amikor hétfőnként még a televízióban sem volt adás, a család apraja-nagyja összegyűlt az esti diafilmvetítésre. Volt ennek valami olyan bája, ami mai szemmel  - amikor szebbnél szebb házimozi rendszerekkel árasztják el a piacot és a mesekínálatra is legalább öt-hat csatorna szakosodott -, avíttnak tűnhet. És talán az is volt, de a gyermeki lélek izgalma, a felfokozott várakozás még mindig emlékezetes láncszemként szűrődik be a mindennapok közé, ha nosztalgiázni támad kedvünk egy cseppet.  A szekrényre rákerült a fehér lepel, a vetítőbe pedig befűzésre került az aktuális csemege és apu, vagy anyu, aki éppen ráért, elkezdte a történetet, merthogy akkor még olvasni sem nagyon tudtunk.  Csak kapiskáltuk a szavakat, kifejezéseket. Egy dolog azonban még ennyi év távlatából is fel-feldereng hogy a kedvencünk, amit nem voltunk képesek megunni és amit kívánságszerűen rendszeresen kértünk, még akkor is, ha már a könyökünkön jött ki, az Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje című verses meséje volt, a néniről, aki befogadta a suta, lábtörött őzikét, aztán meggyógyította, majd amikor már visszanyerte az egészségét, fájó szívvel útjára bocsátotta, hiszen neki az erdő az igazi otthona. Az őz azonban hálás állatnak bizonyult és midőn családja lett, felkereste a nénit, főleg amikor a gyermeke is hasonló balesetet szenvedett, mint egykoron ő maga.

A fene se gondolta, hogy ami egy diavetítőn keresztül csak a képzelet jóságos szüleménye volt valamikor réges-régen, az egyszer egy borongós februári napon valósággá válik. Persze nem egészen úgy, ahogy a mesemondó megírta, hiszen a hétköznapok szívesen rondítanak bele az ártatlan fantázia rózsaszín birodalmába. Így hát az öreg nénének most nem őzgidája lett, hanem verőemberei. Szép nagy kopasz, benga állatok, akik némileg talán a mamuttal, vagy még inkább a gorillákkal állnak rokonságban és akik valamilyen rejtélyes okból kifolyólag az öreg, fehér hajú néne testőreivé szegődtek. Nem tudjuk mi volt az alku tárgya, hiszen a néne minden bizonnyal egyiküket sem ápolta az otthonában, nem adott nekik elemózsiát és szállást és nem hozott a tarisznyájában hamuba sült pogácsát, illetőleg a pénztárcáját sem vette elő a táskájából, hogy kifizesse a kopaszokat az áldozatos munkájukért. Azt megteszi helyette valaki más, a néne csak leült a padra, nem szólt senkihez, bámult a padlóra, vagy a papírjaiba temetkezett a megtermett fekete dzsekis védőbástya mögött és várt. Egy telefonhívásra. Hogy aztán a közvetlen szolgája segítségével és közreműködésével egy időbélyegzővel lepecsételje azt a majdan talán népszavazásra bocsátandó kérdését, ami a vasárnapi zárva tartásról puhatolja a közt.

Amikor a művelet sikerrel zárult és a néne elvégezte a dolgát, a kopaszok szétszéledtek, nekik itt már nincs több keresnivalójuk, a kezükben szorongatott látszat dossziékat, amikben a néne kérdése volt, valószínűleg kidobták a kukába, minek is azt tovább tárolni, nem azt fogják olvasgatni este lefekvés előtt és újságírók gyűrűjében, mint egy művelődési ház nyugdíjas teadélutánjáról angolosan távoztak. A fizetséget majd borítékban átnyújtják a górénak egy parkolóház kivilágítatlan területén később, amikor elül a vihar. A néne sem akart megszólalni, neki ifjúsága kedvenc olvasmánya, Heltai Jenő: Néma levente című műve jelentette a sorvezetőt, mielőtt valamit meggondolatlanul motyogott volna valamelyik mikrofonba. Persze nem tarthatott ez a némasági fogadalom az örökkévalóságig, hiszen az újságíró kíváncsi fúria, rászállt, mint a kőszáli sas a hegyi kecskére, úgyhogy előbb-utóbb mégis nyilatkoznia kellett, mi vonzotta a Nemzeti Választási Iroda Alkotmány utcai épületébe a herceghalmi polgármester feleségeként. Nem Nyakó István két szép szeme és nem is a kopaszok óvó tekintete, hanem egyszerűen a köz szeretete. Nem párt megbízásából cselekedte meg azt, amit megkövetelt tőle a haza, hanem pusztán a közügyek iránti érdeklődése vezérelte. Arra persze nem adott magyarázatot, hogy mit kerestek mellette a gorillák, meg a szemöldök-piercinges segítője. Az sem igazán talált megválaszolásra, hogy miért is akarja meginterjúvolni a népet, arról az intézkedésről, amivel elvileg egyetért és ami jelenleg érvényben van. Arra meg végképp nem felelt, hogy miféle kitűzővel járkált Herceghalom utcáin választási időszakban. A néne tehát csak azt osztotta meg a néppel, amit ő akart, a többi magánügy. Mint minden ebben az országban, ami érdeklődésre tarthat számot.

Érdemes még egy pillanatra visszatérni a gorillákra, akiknek egy-két képviselője a börtönt is megjárta, akik néha ott ólálkodnak a Fradi pálya környékén, ahol a biztonsági szolgálat embereiként pózolgatnak, szelfizgetnek és akik egyként hárítottak el mindenféle kérdezősködést. Azzal, hogy nem nyilatkoznak, nincs miről, különben se tudnának beszélni, csak beszólogatni. Szakállas újságíróknak, szerencsétlen megszeppent Nyakónak és mindenki másnak, aki azt firtatja, hogy miért is szállták meg néhány órára az Alkotmány utca egyik épületét. Nyeglék voltak, fennhéjázók, fenyegetőek és felfuvalkodottak. És nem csak a magukba pumpált szteroidoktól. Vajon honnan van ez a mentalitás? Rájuk rakódott? A börtönben szedték fel magukra? Vagy csak ezt látták és tapasztalták a hétköznapokban? Esetleg megengedték nekik, mert ők azt csinálhatnak, amit akarnak? Hiszen a köz szolgálatában állnak és érdekeket képviselnek. Mert bizonyos célok beteljesítéséhez és végrehajtásához ezekre a szép, nagy benga állatokra volt valakinek vagy valakiknek szüksége. Ezért sem igazoltatták őket a rend szigorú őrei, hogy ugyan már miért nem dolgoznak valami bejelentett rendes munkahelyen ilyenkor, miért eszi őket a penész oda, ahol soha nem jártak ezelőtt és ezután sem mennek, hacsak nem szólnak, hogy megint van valaki, akit meg kell védeni. Nyakótól. Meg a szociktól.

Az ORFK sokáig hallgatott, mígnem egyszercsak kiadott egy közleményt. Bárcsak ne tette volna. Olyan volt ez, mint olaj a tűzre. Mert azt bizonygatta, hogy azoknak sincs fogalmuk a jogszabályokról, akik elvileg azt alkalmazzák. Nem ismerik a paragrafusokat, azt a büntető törvénykönyvet, ami alapján nap, mint nap nyomoznak. Persze tudjuk, hogy nem tehettek volna semmit, mert nekik is kuss van, végre kell hajtani a parancsokat és kész, nincs kérdés és okvetetlenkedés, csak annyi, hogy értettem, a többi nem rájuk tartozik. Bólogató áldozati bárányok, akikre lehet ujjal mutogatni, akikre ráhúzhatják a vizes lepedőt és akiket nyugodtan le lehet nézni és hülyének tekinteni. És a kormánypárt egy-két prominense szerint azok okozták a galibát, akiknek érdekében állt a feszkózás. A mumusnak. Az ellenzéknek. Mert őket egy pöttyet sem érdekli, hogy a Fekete sereg egy bizonyos Kubatov köpönyegéből bújt elő, hogy a nénét segítő szemöldök-piercinges, meglehetősen bizalomgerjesztő fizimiskájú ifjú és Kubatov titkára osztálytársak voltak a gimiben. Persze nem beszéltek egymással közben, nem is tudják a másikról kicsoda, négy év alatt köszönés nélkül mentek el egymás mellett a folyosón és az osztályteremben. A szociknak nem Nyakóra lett volna szükségük, hanem Toldira, Fekete Lacira, a herevasalósra vagy egy edzőteremben életvitelszerűen lakó izomagyú kolóniára és akkor már ők is az erő hangján tudtak volna beszélni és cselekedni. Mert ma mindenki abból ért. És a gátlástalan cinizmusból. Amire a szem sem rebben.

Másnap persze az első számú vezető kibújt az elefántcsonttornyából, az ibizai diszkópápa, a szépművészetis vőlegény, a zebrán nem megfelelő ritmusban és ütemben lépkedő nyugdíjasokat egyszerűen csak hasba rúgó tini nindzsa, a Gucci táskát lóbáló fantomtanácsadó társaságából, hogy tőle szokatlan módon rendkívüli sajtótájékoztatón beszéljen. No, nem erről a legszebb alvilági időket idéző epizódról. Az túlságosan magától értetődő lett volna. Bejelentett. A kormány népszavazást akar. Ja, nem a vasárnapi zárva tartásról, az csupán életmód kérdése, ne keverjük a szezont a fazonnal. Nem, a menekültekről. Amit az egész Európai Unió tétlenül néz. Impotens vadlóként. Hát akkor jön a postás és nem csenget kétszer, hanem berúgja az ajtót. Példát statuál. Majd megmutatja a többieknek, hogyan kell ezt csinálni. Egy idő után sokan fogják követni. Ha nem megy szép szóval, újraírja az Alaptörvényt. Azt a gránit szilárdságút, amit megszületése óta toldozgat-foldozgat a saját örömére. És persze segít neki ebben az egyik ellenzéki erő szószolója, a cuki szélsőséges, az oroszok jó komája, aki egykoron az első számú vezető polgári körében ropogtatta a sült krumplit a példaképével. Most már csak egykori szövetségesével. Az első számú vezető nem segít megoldani a kérdést, hanem szétfeszít és bomlaszt, szembe megy Merkellel és az ő idealista elképzeléseivel. Jedi lovagként lézerkarddal a kezében üldözi az ellent. És persze biztosra megy, mert a félelemre alapoz, mert jól építi fel a kommunikációs stratégiáját és maga mellé állítja a jámbornak nem mondható állampolgárok zömét. Ha négymillió az is jó, ha nem az se baj, elég három is a lényeg, hogy megmutassuk, hogy nekünk ne diktáljon az, ahova mi egykoron csatlakoztunk és ahonnan annyi forrást kapunk, amennyi elég ahhoz, hogy beruházni tudjunk. Mert másból nem futja.

Az Európai Unió vezetői értetlenkednek és néznek, mint Rozi a moziban. Egyesek figyelmeztetni próbálnak, mások fenyegetnek, akkor majd megvonjuk az apanázst, oszt csináljatok, amit akartok. Az első számú vezetőnek erre is van válasza, megyünk az oroszokhoz, a mi régi barátainkhoz, oszt jó napot. Kilépünk a szoros kötelékből és választunk egy másikat. Mert ez a nép okosan dönt. Már számtalanszor bizonyította, nekünk nem volt elég két totális diktatúra, jöhet a következő. Az oroszok röhögnek, így kell másokat felhasználva feszíteni a húrokat. Majd egyesével, sorjában jönnek hozzánk tárt karokkal és nyitott marokkal. Aztán adunk valamit, csak felmegy az olaj ára addig, ha meg mégsem, akkor felvásároljuk a konzervjeiket, mint a régi szép időkben, abból etetjük a mi éhes szájainkat. És mit lép az itthoni ellenzék? Az egykori miniszterelnök azt mondja, bojkottáljuk a parlamenti munkát. Késő bánat, talán ilyen feltételek és választási törvény mellett, be se kellett volna menni oda. Az hirdeti az igét, aki jelenleg a legnépszerűtlenebb politikus Magyarországon. Nem baj, mondja erre, tessék megnézni mi lett azokkal, akiket szerettek az emberek, Dávid Ibolyával például, már régen süllyesztőbe került, elnyelte a nagy olvasztótégely. Őt lehet, hogy köpködik, de még mindig áll a vártán, mint egy idejét múlt hadvezér. Igen, mert nincs önkritikája. Ahogy annak a Csank Jánosnak se sok, aki egy 12-1-es megsemmisítő kudarc után nem vonult vissza tehénpásztorkodni, hanem acsarkodik, hogy magyar ember magyar focit nézzen. Talán tetszett volna valamit csinálni ez ügyben, amikor pozícióban volt. Nem volt hozzá esze, sem notesze. És még mindig foglalkoztatják, mert van olyan tulajdonos, aki szóba áll vele. Mert mi vagyunk, akik még mindig szóba állunk vele. A futballtulajdonosok országa. Önkritikátlanul.