2015. dec 09.

36.

írta: frími
36.

Meggyötört voltam aznap, bántott, ami az előző este történt. Természetesen nem akartam bevinni a munkahelyre, ha volt valami bajom, vagy problémám azt ott általában jól tudtam leplezni. Most viszont fájtak és szárazon kopogtak a mondatok, amit Diána a fejemhez vágott. Annyira visszhangoztak bennem, hogy többször eszembe jutottak a nap folyamán. Egy dologban nem hezitáltam és nem ismertem megalkuvást, rendbe kellett hoznom. Gáborral megbeszéltük, hogy egymás után megyünk be a felmondó papírunkkal Beles Tibihez. Nem viccelek, tényleg így hívták az igazgató-helyettest, aki András helyett vitte a céget egy darabig. Apám mesélte mindig, hogy gyerekkorában a szomszédaik Buziék voltak. Mármint Buzi Pista bácsi és kedves felesége, akit mindig csak Buzi néninek hívott. Abban az időben, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején még nem ismerték ennek a szónak a negatív kicsengését, senki nem tudta, hogy egyáltalán létezik ennek ilyen tartalma. Buzi néni három lányt szült ők voltak a Buzi nővérek. Már a hetvenes évek végén kezdődtek a problémáik, legalábbis a lányoknak, mert akkora Pista bácsi és a felesége meghalt. Amikor elterjedt itthon a kifejezés dehonesztáló, vagy még inkább pejoratív felhangja kénytelenek voltak nevet váltani, megelőzvén az állandó élcelődést, a gunyoros megjegyzéseket. Már nem maradhattak Buzik. Érthető okokból Bodnárra változtattak. De Beles Tibor maradt Beles Tibor. Nem akarok rosszmájú lenni, mégis az leszek, bár ottlétem alatt egy percig sem kímélt, de meg volt hozzá a bele kétségtelen. Pocakos volt és külsőleg elhanyagolt. Ódivatú ingeket hordott, rosszindulatú volt, végtelenül cinikus, ugyanaz a megszokott szemedben helyes, kedves, hátad mögött gyilkos típus. Szakmailag mindenkire féltékeny volt még a legapróbb, szabad szemmel szinte nem látható szúnyogra is és néha olyan botorságokat mondott, hogy a fal adja a másikat. Úgy beszélt mindenkivel, mintha a kutyája lenne, többeket megríkatott a kimondottan irritáló, bunkó stílusával. Tudják mi a vicces? Eleinte még nem is volt bennem ellenszenv vele szemben, sőt talán kedveltem is, normálisnak tűnő osztályvezetőcske volt, még a kollégáiért és a beosztottaiért is kiállt egykor. Aztán nagyobb hatalmat kapott. És ez óriási hiba volt. Van az a fajta, aki ha kap egy kis uralmat nem él, hanem visszaél vele. Ugye ismerős a képlet? Na ő tipikusan ilyen szemétkedő alak lett. Régebben még dumáltunk is, de amióta megkapta a funkciót, igyekeztem kerülni, mint a pestist. Nem sok emberrel találkoztam abban az épületben, aki kedvelte volna, mondhatnám csúnyábban, az kifejezőbb lenne talán, utálták, mint a büdös szart, ami abban is megnyilvánult, hogy lehetett hallani a folyosókon egy-két megvető mondatot a stílusára és a magatartására vonatkozóan. Beles Tibiben csalódtam. Nem kicsit, hanem hatalmasat, emberileg és szakmailag egyaránt. Ő volt az egyik olyan ember, aki nagyon megvezetett a valódi belső tulajdonságait illetően. Rosszul esett, amikor láttam, hogy miképpen tör felszínre belőle az addig mélyben bujkáló alattomos figura. Le lehet teremteni egy embert, meg lehet szidni azt, aki rosszul cselekedett, de emberi mivoltában megalázni soha. Beles Tibi ennek az iskolapéldája volt. És ebből a szempontból nagyon hasonlított szeretett főnökéhez Andráshoz, akit mielőtt funkcióba lépett a háta mögött ócsárolt és szidott, mint a bokrot, majd amikor a helyettese lett, hirtelen nem volt elég hely András hátsó fertályán a hevesen csapkodó fürge nyelvének. Hát ilyenek vagyunk mi, illetve helyesbítek és azt remélem, hogy ilyenek ők. Persze felkészültem, mit fogok mondani, úgy gondoltam, hogy ez egyszer nem fogom megjátszani magam, de nem terveztem, hogy hosszas magyarázkodásba fogok bonyolódni. Nem lett volna sok értelme az életét csak és kizárólag ebben a közegben elképzelő ürgének megmagyarázni, hogy ami ennél a cégnél van, az élet egy igen piciny szelete. Mégpedig a rothadóbb fajtából. Beles akkor még talán abban reménykedett, hogy Andrástól megszabadulván, ő léphet a helyére. Valószínűleg azt gondolta, hogy ő ezt megérdemli, hogy ezért dolgozott, de aztán koppant egy nagyot. Egy darabig vitte ugyan a cég ügyeit, de csak addig, amíg ezt hagyták neki, aztán jött valaki más, ő meg maradt a helyén. Egyelőre. Az ő széke azért nem életbiztosítás, kevés az esélye, hogy onnan megy nyugdíjba, ezt neki is éreznie kellett. Azonban ha tudta is, nem ekképpen viselkedett.

- Miért éppen most kell ezt beadnod? – kérdezte a szokásos fölényeskedő stílusában, miután átnézte a felmondó papíromat.

- Már itt volt az ideje. És ha nem történik meg ez a dolog tegnap, akkor is léptem volna – mondtam lazán, mert már tudtam, hogy rövid ideig fog bármi is ide kötni.

- Biztos, hogy nincs köze ahhoz, ami tegnap történt? – kötötte az ebet a karóhoz.

- Nagyon régóta gondolkozom ezen, az elmúlt időszakban pedig különösen éreztem, hogy nem szabad tovább maradnom. Így is tovább voltam itt, mint amit egyáltalán kellett volna. Beszűkített a közeg, egy kicsit másra vágyom – mondtam egy szuszra és ez most kimondottan jól esett.

- Sok volt a munka mi? Nagyon le voltatok terhelve, tudtam, többször próbáltam Andrásnak elmagyarázni, hogy egy-két feladatot vegyen el tőletek, mert nem fogjátok bírni, de erre mindig csak legyintett és azt mondta, hogy ti strapabíró gyerekek vagytok.

Még szinte ki sem hűlt a helye, már kibeszélte a volt főnökét, ott rugdalta, ahol érte. Mindig meghunyászkodott, ha András úgy akarta. Olyan mértékben, hogy ha említette is azt, hogy több a munka, mint amit elbírunk, azt nagyon halkan tehette, ha megpendítette neki egyáltalán. Nem reagáltam az előző felvetésre, úgyhogy belemélyedt a papírba, talán még egyszer átolvasta, vagy értelmezte, vagy csak egyszerűen váratni akart, nem tudom. Egy kis idő múlva újra felnézett.

- Azért meglepődtél azon, ami tegnap történt mi? – kérdezte látszólagos érdeklődéssel, mivel valami miatt nem akart ereszteni.

- Persze, hogy meglepődtem, most úgy őszintén Tibi, ki számított erre? – visszadobtam a kérdését, ez tűnt abban a helyzetben a legüdvözítőbb megoldásnak. Számomra.

- Oké. De azért tudjuk, hogy te milyen kapcsolatban voltál Péterrel és Marcival, téged még váratlanabbul érhetett. Ti barátok vagytok, nem? – jöttek a hátsó szándékok, a megfelelő időben bedobott gyanúsítgatás.

- Talán az a helytálló kifejezés, hogy barátok voltunk. Marcival már csak itt találkozgattunk, Péterrel meg itt sem, egy éve nem is beszéltem vele. – meg sem rezzentem.

- Most aztán meg tényleg nem fogtok találkozni egy ideig – ott volt az a kárörvendő vigyor, még ha nem is ütközött ki az arcára, éreztem benne a fegyelmezettsége ellenére. Aztán folytatta az ítélkezést, mint valami magas lovon ülő Mózes dörgölte a tanait. – Ez a két ökör kiegészülve Andrással. Mégis mit képzeltek, hogy nem buknak le, hogy nem érik utol őket? Elég, ha egy kis hiba csúszik a számításba, máris rajtad vannak. Azt hitték megúszhatják, miközben elárultak minket, elárulták a céget, elárultak a munkájukat. Most már hiába bánják. Bekasztlizzák őket, soha nem lesznek olyan emberek, mint azelőtt voltak. Nem éri meg, inkább keress kevesebbet, de ne áruld el azt, amiben hiszel és azokat az embereket, akikkel együtt dolgozol.

Minden egyes szavából sütött a rosszindulat, miközben ha nem Beles Tibortól hallom ezt az okfejtést, még hajlamos lettem volna helyenként egyetérteni vele, de ismertem őt. Nem gondolt az ártatlanság vélelmére, vagy arra, hogy az ítélkezés nem az ő dolga. Jó persze én tudtam, hogy nem ma született bárányok és valószínűleg ő is hallott addigra már ezt-azt. Mégsem hiszem, hogy ezt azonnal sutba kellene dobni minden esetben. Majd a bíróság eldönti és megszabja a büntetésüket, hagyjuk meg ezt a jogot annak, akire, vagy amilyen szervre ez tartozik.

- És mit akarsz csinálni, mihez akarsz kezdeni?

Beles is kibökte azt amit már nagyon untam, amitől már felállt a szőr a hátamon, amit mindenki elsütött, mert ha elmész valahonnan az biztos, hogy az érdekli őket, hogy mit fogsz csinálni és azt gondolják, hogy sokkal jobban fogsz keresni, mint ők és majd néhány év múlva lepipálod őket. De ez nincs így. Nem akarják és nem tudják tudomásul venni azt, hogy ennek roppant egyszerű oka van: másra vágysz. Még lehet, hogy nincs kialakulóban benned az, hogy mire, de azt érzed, hogy ami most van arra a legkevésbé sem. Beles fejébe sem ment volna ez bele. Otthagyni a biztosat a bizonytalanért. Éppen ezért nem is kezdtem el neki magyarázkodni, megpróbáltam minél rövidebbre fogni, szabadulni szerettem volna tőle, már így is több időt töltöttem nála, mint amit eredetileg terveztem.

- Másra vágyom, valami megújulásra, más közegre – mondtam türelmetlenül, hogy érzékelje azt, hogy nincs kedvem ehhez.

- Pedig itt is lehetett volna még keresnivalód. Átmehetnél máshova, egy másik részlegre, vagy igazgatóságra ismerek egy-két igazgatót, tudnék néhány jó szót szólni az érdekedben, nem kellene feltétlenül rögtön ki is lépned. – Beles behízelgően nyájassá vált, én meg viszkettem ettől.

- Az csak átmeneti megoldás volna és semmi biztosíték nincs arra, hogy ott megtalálnám a számításaimat. Lehet, hogy a munka egy kicsit más lenne, de a közeg maradna. És meg kell mondjam neked szerintem ott is ugyanolyan értelmetlenül, sehova sem vezető módon működnek az ügyek, úgyhogy köszönettel én ebből nem kérek.

- Végül is el tudom fogadni, hogy ezt így látod és felvállalod és azt is látom, hogy nem tudlak visszatartani, te már ezt eldöntötted magadban. Azt nézem, hogy azért a kiskaput meghagyod magadnak, ha nem jönnének be a terveid. Lehet, hogy viszontlátunk még egyszer. Sokan meggondolták már magukat.

„Erre ne fogadj nagy tétekben Tibikém, mert nagyot buknál.”

- Még Péter egyszer azt mondta nekem, hogy a kaput nem szabad bezárni, az elvi lehetőségét meg kell hagyni a visszatérésnek és én ehhez tartom magam.

Belest már Péter említésére is kiverte a víz, de legalább elértem azt, hogy leálljon a süket propaganda szövegével. Megbeszéltük, hogy a bennmaradt szabijaimat kifizetteti és hamarosan átcsoportosítással megoldja az utódlásomat is.

- Sok szerencsét kívánok akkor és remélem, azért még valamikor találkozunk és azt is szeretném, ha megtalálnád a számításaidat! – mondta végezetül.

Egy percig sem gondolta komolyan, hallottam néhány dolgot a lelépésem után, olyan szinten szidott, ahogy nem szégyellt. Szerinte ugyanúgy összejátszottam velük, csak engem nem tudtak elkapni, ugyanolyan áruló vagyok, mint a többi szemét, éppen ezért az utcán a helyem. Megnyugtató, hogy nem oszt, nem szoroz, hogy ő mit hisz, vagy mit tud, vagy hogyan vélekedik az egészről. A kutyát se érdekli.

Gábor nem úszta meg ennyivel, az túl egyszerű lett volna. Beles nem fogadta azonnal, miután én visszamentem az irodába, mert valami sürgős elintéznivalója akadt. Gábor addig faggatott engem, kérdezősködött, azt hiszem egy kicsit sem izgult, vagy nem volt lámpalázas, inkább az érdekelte, hogy mire számíthat Belestől. Neki sem volt a kedvence, de elviselte az olykor kicsinyesnek tűnő húzásait és a sokszor tenyérbe mászóan szemét megjegyzéseit. Mert ő mindenkinél mindent jobban tudott. A vezetők gyöngye. Legalábbis azt gondolta magáról Gábor talán ezért is egy fokkal jobban szeretett Andrással dolgozni. Neki is voltak furcsa lépései, de a felesleges, nagyképű és önfényező modorát vele szemben hanyagolta. Egy félóra múlva viszont már nem volt pardon Gábor is megkapta a maga idejét arra, hogy méltó módon elkezdje lezárni életének egy szakaszát. Mint említettem Beles vele nem volt olyan kegyes. Amikor meglátta a papírját azonnal összeesküvés-elméleteket gyártott, hogy biztos egyszerre döntöttük el, hogy cserbenhagyjuk a céget és személyesen őt. Gábor elmondása alapján vissza akart hívni engem is további magyarázkodásra, de nagy nehezen lebeszélte erről. Persze őt is megpróbálta marasztalni, mindent bevetett, még lehet annál többet is, már a végén egy vezetői székkel is kecsegtette, de Gábor hajthatatlan maradt és minden ajánlatára nemet mondott. Utólag azt mesélte, hogy azért kicsit keménykedett Belessel, mert nem tetszett neki hangnem, kiosztotta, hogy talán eddig kellett volna jobban figyelnie ránk, akkor, amikor panaszkodtunk, amikor már szinte sírásba hajlóan kértük, hogy csináljanak valamit, mentesítsenek a terhek alól. Beles ugyanazzal a szöveggel mentegetőzött, mint nálam, egy kicsit sem változtatott vagy alakított rajta, beadta Gábornak is. Mivel felkészítettem, már tudta mire számíthat, így ezen a ponton is vitába szállt vele és közölte, az, hogy próbálkozott, nem egyenlő a tenni akarással. Beles egy idő után kijött a sodrából, míg egy szolid fenyegetést is elejtett, hogy nem fogunk tudni úgy elmenni, ahogy akarunk, de Gábor erre azt válaszolta, hogy mi akkor holnaptól nem jövünk be és oldják meg az utánpótlást, ahogy akarják, mi fél kezünket nem mozdítjuk meg ezért. Ennél a pontnál Beles érezve tehetetlenségét már megenyhült és visszakozott, hogy jó akkor mehetünk, ahogy kedvünk szottyan, de azt a két srácot, akit helyettünk tesz oda, még tanítsuk be. Miután lehiggadtak még Gábort is kikérdezte részletesen mihez akar magával kezdeni, kicsit bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy beszámoljon –e a terveiről ennek az ellendrukkernek, de végül csak annyit mondott, hogy külföldön szeretné egy ideig folytatni az életét. Aznap még a párja Anna is bemondta az unalmast és elindította a folyamatokat, így egyszerre hárman készültünk kapitulálni az általunk süllyedőnek vélt hajóról.

Abban egyeztünk meg Gáborral, hogy betanítjuk a két srácot normálisan, ne érje szó a ház elejét, nem akartunk köpködve lelépni, szerettünk volna tisztességesen távozni, úgy, hogy átadtuk a feladatainkat. A fiúk kényszer hatása alatt jöttek, átcsoportosítás címszó alatt, ezért megmutattunk és elmagyaráztunk nekik mindent, pontról-pontra, ott voltak a minták mankó gyanánt, a statisztikák számítási módszereibe is beavattuk őket, a főbb tudnivalókról Gábor táblázatot készített, amit szintén elsajátíthattak. Nem volt velük nagyobb probléma, viszonylag könnyedén vették át azokat a munkákat, amit mi már rettentően sablonosnak találtunk és oly nagyon meguntunk az évek folyamán. A srácoknak nem is a feladatok bonyolultságával volt bajuk, hanem a mennyiségével, többször csóválták a fejüket, hogy ez rengeteg és elismerésüket fejezték ki, hogy mi ezt bírtuk és nem adtuk be hamarabb a kulcsot. Mi már csak somolyogtunk és azt hiszem mindketten egy kicsit máshol voltunk a gondolatok és a képzelet szintjén.

Nagyon sok mindent kellett elintéznünk a papírmunka terén. Az ember azt gondolná, hogy különösebb felesleges bürokráciai túlkapások nélkül ki tud lépni egy munkahelyről, főleg a számítógépek és az ott tárolt adatbázisok világában. Hát nem. Amikor felvesznek valahova az talán gördülékenyebben és simábban megy, mint amikor végezni akarsz. Papírok egymás hegyén-hátán, az egyik helyről a másikra futkorászol, ahol nem örülnek neked, mert kicsúsznak a munkaidejükből és még egy leheletnyit sem szeretnének túlórázni miattad. Persze kedvesek és megértők, mindenhol kérdeznek, faggatnak, mi lesz veled, el nem tudják képzelni manapság, mi tud rávinni bárkit is, hogy leléceljen a biztosból. Ennek hatására látod az aggódó arcokat, néhol megkapod a biztatást, remélik neked jobb lesz. Az utolsó napunkon hárman jöttünk a központból, ahol ráütötték az utolsó pecsétet is a szabaduló papírjainkra. Gábor meg is jegyezte:

- Néha tényleg börtönben éreztem itt magam Töki, de azt sem akarom letagadni, hogy a társaság miatt olykor jól esett bejönni is. És úgy érzem, hogy bármennyire is tudom, hogy mennem kell, valamit befejezni épp olyan nehéz, mint elkezdeni.

- Na mi van, átvetted a közhelyfőzelék szerepét tőlem? – cukkoltam, miközben vezette az autót, amivel a központból jöttünk.

- Lehet, de akkor is hiányozni fognak a cigizéseink a négerekkel, még ha néha az idegeimre mentek, akkor is, a beszélgetéseink, az, hogy kihúztuk egymást a gödörből, ha már az egyikünk nagyon meghajolt. Tartottuk egymásban a lelket és ez jól esett. Még az utóbbi időben is képesek voltunk egy kisebb közösséget alkotni, pedig ezt már egyesek nagyon nem akarták. Akármennyire is nyálasnak tűnik, nekem ez most, ahogy egyre közelebb látom a végét, hiányozni fog.

- Egy kicsit mindannyian itt maradunk szerintem Gábor azokkal, akik nem tehetik meg, hogy eljöjjenek. És egy darabig talán megmaradunk nekik is az emlékeikben. Aztán szépen csendben tovább lépnek rajtunk, jönnek újak, friss arcok és kikopnak a régiek. Olyan ez is, mint egy szakítás, egy kicsit belehalsz, hogy aztán teljes erővel nekikezdhess valami másnak, valami újnak.

- Gondoltad volna, hogy együtt megyünk? – kérdezte kissé talán elérzékenyülve.

- Nem, de jobb ezt így veletek együtt csinálni, mint egyedül. Talán jobban esik a lelkemnek – mondtam.

Azon a napon december 23-án lezártuk a múltat és az életünk egy részét, hogy teret adjunk a mindannyiunk által várt jövőnek. Gábor, Anna és én.

Szólj hozzá

atortenet