Csillát nem említettem Diánának, nem éreztem szükségét és azzal nyugtattam magam, hogy nem is érdemes, hiszen nem volt semmi köztünk és nem is lehetett volna, talán még akkor sem, ha ő nincs. Csilla inkább azt a meggyőződésemet erősítette, hogy léteznek még nem is kevesen olyan lányok, akik kicsit talán szertelenek, talán hamarabb cselekszenek, mint gondolkodnak, de mégis normálisak, igényesek, szerethetők és rászolgálnak arra, vagy megérdemlik azt, hogy egy hasonló kvalitásokkal rendelkező srác oldalán megtalálják azt, amit keresnek. Lehet, hogy ezt hívjuk boldogságnak, vagy valami ahhoz közelinek. És ezt nagyon becsülöm bennük és becsültem Csillában is. Ahogy hallottam Danikától később – mert azért érdeklődtem utána –, összeköltözött azzal a fiúval, akivel a Dobozban láttam és egész jól vannak. Volt viszont egy döntés, amit meg kellett osztanom Diával, amiről ki kellett kérnem a véleményét, amit meg kellett beszélnünk, amit ki kellett elemeznünk. Gábor külön felhívta rá a figyelmem, hogy már nem egyedül vagyok, van mellettem valaki, akire éppúgy hatással vannak az ilyen jellegű elhatározásaim, mint ahogy adott estben az övéi is rám, ez egy kölcsönösségen alapuló mechanizmus.

Egy november közepi színházi estét választottam a döntésem megvitatására. Az Örkénybe mentünk a Mohácsi testvérek darabjára. Az volt a címe, hogy „E föld befogad avagy számodra hely.” És már megint a színház. Nem tudom megkerülni és nem is akarom. Mérföldkő az életemben, szerves része a mindennapjaimnak. Imádom a közeget, a szagát, a színészeket, a rendezőket, az írókat, a technikai személyzetet, azokat, akik létrehozzák naponta a csodát és megszoktam a kényelmetlen székeket, a sokat köhögőket, az értetleneket, azokat, akik csak azért jönnek, mert azt úgy illik. Az én olvasatomban a színház az egy olyan hely, ami ha eltalál, akkor nagyon megszereted, vonzódsz hozzá, minél többet és minél gyakrabban mész, ha pedig nem szereted, nem fog meg, akkor egy életre elfelejted és nem jössz a közelébe sem. Persze annak örülök, és akkor vagyok elégedett, ha minél több embert látok. Arcokat, akiknek lényeges ez a közeg, akiknek ez ad valamit, akiknek a napjait bearanyozza és felhevíti és akik alig várják a színpadról felénk sugárzó élményt, amiben töménytelen munka, veszekedés, öröm, bánat, fáradtság, vita és gondolat van. Mert a színházra szükség van, akkor is, ha az éppen csak szórakoztat és kikapcsol, de akkor még inkább és ez számomra vonzóbb, amikor gondolkodtat, amikor arra igyekszik rávilágítani, hogy hé ember tudod, hogy hol élsz, mivel küszködsz, mik a problémáid, milyen életet élsz és tulajdonképpen mit is képviselsz, mi végre vagy te ezen a világon. Lehet, hogy ez túl patetikus és költői, de én ezt éreztem és érzem ma is egy jó színházi előadásnál. Azt tartom a legfontosabbnak, hogy kérdéseket tegyen fel, hogy ne megmagyarázza a dolgokat, ne akarja belém beszélni, mit gondoljak, ne akarjon erőltetni üres lózungokat, inkább motiváljon, kényszerítsen arra, hogy én keressem meg a válaszokat, hogy magam döbbenjek rá az ezzel kapcsolatos véleményemre, álláspontomra. Politizáljon, ha kell, legyen közéleti és hétköznapi, legyen aktuális, érzékeny, szenzitív és szerelmes akár, de csak olyan mértékben, hogy nekem is hagyjon teret, hogy elmélkedhessek azon én miképpen gondolkodom a fölvetett és elém tárt dolgokról. Jó elfogadom, hogy nem lehet mindig húsbavágó és kemény, hiszen az emberek, akik oda mennek a munkából fáradtan és esetlegesen kedvetlenül, azok igazából szórakozásra vágynak és nem feltétlenül arra, hogy azon az estén is az orrunk alá dörgöljék a legtöbbször lehangoló és szomorkás valóságot. Habár szerény véleményem szerint azt nem lehet elégszer a pofádba vágni, ismerve a jelenlegi állapotokat, azt ahol tartunk és amilyen irányba majd haladni akarunk. Azonban a szórakozásban is meg lehet találni azt, aminek van mondanivalója, ami építkezik, aminek vannak kisebb összefüggései és nem egy imbolygó logikai láncolatra épített fércmű. Szórakoztasson és gondolkodtasson és tegye fel a maga kérdéseit, nagyképűen ezt gondolom a mai színház fő feladatának. Legyen az kőszínház, vagy független társulat, akiket ma úgy fojtogatnak, mintha ők valami káros, gennyedző seb lennének ezen a nemzeti testen, holott csak viszik ennek az országnak a hírnevét, hogyha bárhol járnak ezen a világon tudassák azt, hogy merre van Magyarország és Bukarest ne legyen egyenlő Budapesttel, mert nem az. Mi tudjuk, de sokaknak fogalmuk sincs róla. És itt nem nagyon viselem el a középszert és az átlagost, pontosan azért, mert annyi más helyzet van, ahol el kell, hogy viseljem. A színházzal is több akarok lenni, be akarok szívni egy élményt, azt akarom, hogy megragadjon és fel tudhassam idézni, ha szükségem van rá egy nehéz szituációban. Ahogy ez a célom egy mozival, egy kiállítással, egy filmmel és egy koncerttel, vagy bármi mással, amitől több lehetek. Az Örkény, a Katona, a Radnóti, a Vígszínház, a Centrál előadásaitól, Pintér Béla Társulatától, Bodó Viktoréktól, a Táp Színháztól például az lehetek. És akkor megint egy ok, ami miatt talán nem kell szégyenkeznem a tükör előtt.

Mohácsiék darabja nem volt könnyű. Ők azok, akik nagyon tudnak szórakoztatva gondolkodni is, ha akarnak és ők azok, akik kegyetlenül arra késztetnek, hogy időt szánva rá eltöprengj arról, hogy kik is vagyunk mi valójában, honnan jöttünk és hova tartunk, milyen a jelenünk, milyen volt a múltunk és talán arra is sarkalhatnak kissé, hogy elgondolkodj azon, milyen lehet a jövőd. Az előadás arról szólt, hogy miképpen hajszoltak zsidókat tömegesen a halálba embertársaik. Éppenséggel nem németek, bár azok is lehettek volna, hanem magyarok. Magyarok magyarokat. Ez a nép még mindig nem tudott szembenézni a múltjával, nem tudott elszámolni a lelkiismeretével. Képtelenek vagyunk erre, úgy, ahogy megtették azt a körülöttünk lévők, a csehek, a lengyelek. Nekünk nem megy. Nem tudunk felnyitni bizonyos aktákat és nem feltétlenül azért, hogy felelősségre vonjunk bárkit is, vagy ítélkezzünk bárki felett, hanem azért, hogy jobban megismerjük a körülményeket, emberi sorsokat, a motivációkat, azokat az érzéseket, amiktől egyesek nehéz és fájó döntéseket hoztak, míg másokat elárultak, hogy aztán magad dönthess arról, hogyan értékeled a tényeket. Addig, míg ez meg nem történik, lehet vádaskodni, naponta bedobva egy-egy gumicsontot azon csámcsogni, hogy ki melyik oldalon állt, ki volt spicli és ki nem. Senkit nem zavar, hogy az egyik megbélyegzi és sakkban tartja a másikat és ez fordítva is hasonlóan működik. Miért nem lehet nyílt lapokkal játszani, akkor, amikor már réges-régen elvileg a demokratizálódás útjára léptünk?  Kell valami kapaszkodó ahhoz, hogy büszke legyél a magyarságodra, arra, hogy ebben az országban születtél és ha úgy akarod ebben is fogsz meghalni. De azt nem lehet úgy, hogy eltagadjuk, vagy tudomást sem veszünk arról, mikor voltunk aljasok, mikor voltunk hazugok, mikor tettünk keresztbe másoknak. Mert mi sem vagyunk bűntelenek, mert voltak nekünk is olyan viharos éveink, amikor tévedtünk, amikor rossz irányba mentünk, amikor rossz utat választottunk, amikor kiirtottuk egymást gyáva és módfelett hazug, hamis, minden elemében populista eszmerendszerek hatásai alatt. És volt olyan is, hogy nagyszerű dolgokat műveltünk, hogy mindenki által elismert teljesítményeket vittünk véghez az élet legkülönbözőbb területein, legyen az sport vagy orvostudomány, vagy éppen művészet. Merjünk felelősséget vállalni a hibáinkért és utána kihúzni magunkat, hogy tévedtünk, várjuk a feloldozást, hogy ettől megtisztuljunk és büszkék lehessünk magunkra a bennünk lakozó jóval és rosszal együtt, és büszkék arra is, hogy mindnyájan ehhez a nemzethez tartozunk. Az emlékezetet pedig nem kellene kitörölni, mert ott kell, hogy legyen velünk, együtt kell élnünk azzal, hogy szörnyűségeket követtünk el, hogy gyilkoltunk, azért, hogy soha többet ne fordulhasson elő, hogy eszünkbe se jusson még egyszer ilyen eszközökhöz folyamodni. Mohácsiék szeretik gyújtogatni a villanykörtéket, már ezt tették életem egyik legnagyobb színházi élményében az Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című darabban az Alföldi-féle Nemzetiben. Szembenézés volt az is javából, múlttal és jelennel egyaránt néhol abszurd, groteszk és burleszk elemekkel népmesébe ágyazva. De gyújtogat itt még Zsámbéki, Ascher, Schilling, Alföldi, Pintér Béla, Bodó és meg annyi neves alkotó. Valamikor jól, valamikor kevésbé jól, de gyújtogatnak. Félő, hogy nem vesszük észre és ahogy körülnézek nem lehetnek illúzióim a megvilágosodást illetően. Azonban nagyon szeretnék bízni Gáborban és azokban, akik azt mondják, hogy látnak még reménykeltő pislákoló fénysugarakat.

Diána nem panaszkodott a darabválasztásra, sőt kimondottan tetszett neki, annak ellenére, hogy ez is egy kicsit tömény volt és szerinte sok volt a direkt utalás és egyértelmű célzás. Ennek dacára fontos előadásnak tartotta és azt a jelenetet majdnem megkönnyezte, amikor az egykori szeretők a személyes motozás alkalmával találkoznak megint és felidézik az egymással kapcsolatos emlékeiket, miközben az egyik a jó, a másik a rossz oldalon áll, az emberfeletti volt. Egy közeli kávézóba ültünk be, jócskán elmúlt már fél tíz, de korainak tartottuk még a hazamenetelt, úgyis, hogy másnap mindkettőnknek be kellett menni dolgozni. Szerettünk viszont ilyenkor még leengedni, meginni valamit, vagy csak úgy beszélgetni. Diána nem általam kedvelte meg a színházat, de azt mondta sokat segítettem benne, hogy igazán élvezni tudja az előadásokat és abban is, hogy ha éppen mondjuk havonta kétszer vagy háromszor is elmentünk, akkor se érezze kötelezőnek, vagy megterhelőnek, hanem várja azt a pillanatot, amikor ott lehet. Velem tartott, nem nyavalygott és ezzel is lekötelezett engem. Elmélkedtünk kicsit a háborúkról, elmeséltem a nagymamám ezzel kapcsolatos tapasztalatait, akivel egy álmos, szürke vasárnap délelőtt beszélgettem ezekről. Nem bölcselkedtünk és nem akartunk nagy okosságokat mondani és történelmi tényeket feleleveníteni pusztán gondolatokat cseréltünk a témáról. Ez nekünk akkor éppen elég volt. Nem halogathattam azonban a valódi mondanivalómat, így aztán, amikor kikérte a második pohár száraz fehér borát, rátértem arra is.

- Diána van valami, amit el kellene mondanom. Nem most döntöttem el, egy kicsit érlelgettem magamban, de muszáj tudnod róla - kezdtem kissé titokzatosan

- Jaj! Ugye nem akarod megkérni a kezem, vagy ilyesmi? – kérdezte a szokásos komolykodó ábrázattal, ami most sem váltott mosolygósba.

- Nos nem erről van szó – próbáltam komolyabb irányba terelgetni.

- Tényleg megijesztesz Ádám, tudhatnád, hogy csak vicceltem. Vagy most nem kéne? – és egy picit talán riadtabbá vált.

- Tudtam, hogy megint bolondozol és nem is baj, csak ez egy kicsit más jellegű. Mindegy. Szóval arra az elhatározásra jutottam, hogy otthagyom a céget. Nem tudom, hogy szükséges –e neked indokolnom, velem vagy már egy ideje, talán észrevetted a jeleket, egyszerűen most kell váltanom, nincs tovább maradásom. Mennem kell! – ezzel a lendülettel megittam a maradék boromat és intettem a pincérnek, majd kértem, hogy hozzon még egyet.

- És ezt mikor döntötted el? – kérdezte egy kis szünet után.

- Volt az az ominózus kocsmatúránk, ahol Gáborral beszélgettünk és közölte velem, hogy visszamegy Amerikába, a jövő év elejétől ott fognak dolgozni. Nem azt mondom, hogy pusztán ettől a ténytől, de akkor azt gondoltam, ha ő megy, akkor semmi értelme, hogy én meg tovább húzzam az igát, mint valami barom, akkor már jobb, ha én sem csinálom tovább.

- De az, hogy Gábor megy és valószínűleg a barátnője is, hiszen többes számot használtál, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy neked is ott kell hagynod a munkádat. Mit fogsz csinálni? Van már valami terved? – kérdezte érezhető kétségekkel a hangjában.

- Igazad van, nem vagyunk sziámi ikrek és ez nem így működik, azért mondtam, hogy nem ez volt a fő érv, hanem az, hogy belefásultam, meguntam és más kihívásokra vágyom. Még nincs semmi konkrét tervem, azt gondoltam, hogy jövő hónap elején beadom a papírom és szeretnék minél hamarabb lelécelni.

- Ádám megértelek és amikor közelebbről megismerkedtünk tudtam, hogy te nem oda való vagy és igazán azt sem értettem, hogy mit keresel a cégnél. Kicsit azonban féltelek. Nem akarok arról kis előadásokat tartani, hogy elég nagy a bizonytalanság a munkaerő piacon, hiszen azt te is érzékeled. Van egy iskolád és némi tapasztalatod, de a nyelv például nem tartozik az erősségeid közé és e nélkül ez nehéz lesz, vagy rosszul gondolom?

- Tökéletesen igazad van, hajszálpontosan összefoglaltad a lényeget, semmi nem maradt ki belőle. Arra gondoltam, hogy három hónapot adok magamnak, összeszedem magam egy kicsit angolból, kipihenem ezt a pár évet és tavasszal nekiállok munkát keresni – mondtam nyugodtan és vártam a reakcióját.

- Oké, hogy pihensz, ez jól hangzik, de miből fogsz megélni, azért azt láthatod, hogy egy színházjegy nem két forint, de az alapvető élelmiszerek, meg a lakástörlesztőd, ez mind, mind kiadás, ezt azért finanszírozni kell és most bocs, hogy az anyagiakkal hozakodom elő, de kíváncsi vagyok, ezt hogyan szeretnéd megoldani.

Ezelőtt nem nagyon kerültek szóba az anyagi dolgok Diánával. Nem voltunk közös kasszán, ehhez én is és ő is ragaszkodott, mindenkinek meg volt a saját kerete, amiből gazdálkodott, a közös kiadásainkat pedig felváltva fizettük. Azért szerettem, ha ebben én viszem a prímet, de azért engedtem az „apukám azt tanította” kezdetű meghívásaimból is. 

- Próbáltam ezt is számba venni, miután elhatároztam magam. Nézd Diána nekem van egy kis tartalékom, amit összeszedtem az elmúlt években. Nem untatnálak részletesen, hogy miből származik, nem illegális pénz és nem tisztességtelen úton összeszedett jövedelem. Nem azt mondom, hogy nagyon sok, de annyira elegendő, hogy pár hónapig, amíg nem adódik valami lehetőség, meg tudjak élni belőle.

- Jut eszembe, nekik szóltál már?

- Igen, közöltem velük, apám is és anyám is támogatott. A húgomnak annyi megjegyzése volt, hogy nem igaz, hogy nekem minden munkahelyváltásnál kell egy kis idő, hogy pihengessek, ez szerinte luxus, nem mindenki engedheti meg magának, de miután lehiggadt, azt mondta, hogy azt csinálok, amit akarok végül is, neki nincs joga beleszólni. És ez így is van rendjén.

- Szóval úgy nagyjából mindent kikalkuláltál, azt hogy körülbelül miből fogsz élni, ugye?

- Igen, van egy kis megtakarításom, jön még két havi fizetésem, aztán majd meglátjuk. Kicsit lutri, de ennyit muszáj kockáztatnom.

- Úgy látom, elrendezted a dolgokat, akkor most mit vársz tőlem?

- Azt szeretném, ha elmondanád a véleményedet, ha megerősítenél, vagy esetleg elmondanád azt is, ha nem értesz egyet. Nekem fontos a véleményed illetve az, hogy mit gondolsz a lépésről.

- Remélem ezt nem komolyan kérdezted? – és a hangja ezzel együtt mélyülni kezdett.

- Dehogynem. Nekem fontos, hogy mit gondolsz – nem értettem, hogy miért dobja vissza a labdát, aztán gyorsan rádöbbentett.

- Még szép, hogy támogatlak benne és melletted állok. Hülyéskedsz? Egyébként is beszéltünk már erről és mondtad, hogy szeretnél valami olyan melót találni, amelyik jobban megfelel a személyiségednek, úgyhogy hajrá! Akkor is melletted lennék, ha csak úgy hirtelen mennél el, minden fajta megfontolás nélkül. Bár ez így megnyugtatóbb. Azt pedig el is várom, hogy fontos legyen a véleményem! – mondta és engesztelően mosolygott, a komorság eltűnni látszott a hangjából.

Tényleg fontos volt a támogatása, nem a levegőbe beszéltem, mikor ezt mondtam és örültem, hogy a kötelező aggodalmakon kívül nem emelt érdemi kifogásokat. Diána tisztában volt a realitásokkal, azt is látta, hogy semmivel nem tud visszatartani és nem is akarta, hogy megváltoztassam az elhatározásom, vagy visszakozzak. Azt mondta, hogy most már csináljam végig, aztán találjam ki, mit akarok magammal kezdeni.

- Mégis mihez lenne kedved? – kérdezte ezen a ponton.

- Nem igazán tudom. Félelmetes mi? Ennyi idősen.

- Szerintem nem az. Az iskolarendszer hibája. Nem készít fel normálisan arra, hogy egy pályaválasztásnál tudd, hogy mit akarsz, vagy mit szeretnél. Nem is vagyok abban biztos, hogy tizennyolc évesen az ember tisztában van azzal, hogy mihez akar kezdeni az életével. Az iskolában pedig nem adnak támpontokat, nem orientálnak, nem segítenek, ott csak azt várják, hogy bebiflázd az anyagot és a dolgozatnál, vagy feleltetésnél visszaböfögd. Nincs idejük foglalkozni veled és arra sem, hogy megfelelő személyre szabott alternatívákat nyújtsanak, ami alapján aztán felelősen dönthetnél. Lehet, hogy arrébb kéne tolni ezt az egész pályaválasztási cécót.

- Ez édesanyád hatása?

- Miért nekem nem lehetnek önálló gondolataim? – tetette a felháborodását, ott volt egy huncut mosoly a szája szélén.

- Most szórakozol ugye?

- Jó, persze, hogy beszéltük ezt már, de ezeket én mondtam neki, ő nem mindenben értett velem egyet. De térjük csak vissza hozzád! Ne menekülj! Szóval művészetek, vagy színház, esetleg film?

- Tényleg nem tudom, bár ezekhez öreg vagyok már, ezeket fiatalon kellett volna erőltetnem.

- Nem biztos, mindent el lehet kezdeni még, valaki hetven évesen szerez diplomát, bár az tényleg furcsa egy kicsit. Akkor már nem biztos, hogy lenne kedvem tanulni és vizsgázgatni – mondta és nevetett hozzá.

Elmorfondíroztunk még egy kicsit a dolgon, felvázolt néhány lehetőséget, de mivel látta, hogy bizonytalan vagyok, nem erőltette. Aztán már csak olyan szakmákat mondott, amihez közöm nem volt és ezzel viccelődött. Például azt mondta legyek matematikus, vagy statisztikus, esetleg próbálkozhatnék az asztrofizikával. Élvezettel csipkelődött, én meg nagyon szerettem, hogy élvezi, hogy nagyokat és jó ízűeket nevetett hozzá és eszem ágában sem volt komolyan venni őt. Kicsit talán be is csípett.

- Nem gondolod, hogy lassan összeköltözhetnénk? – buggyant ki belőle egy poénja után.

- Szerintem most is szinte együtt lakunk, sokat vagyunk együtt, nem? – kérdeztem kissé tétován.

- Az azért nem olyan, egyszer itt, egyszer ott. Vagy félsz feladni a függetlenséged, azt a picit, ami ezáltal megvan. Tudod, hogy megfogtalak!

- Sarokba szorítasz Diána! Ördögien csinálod! Tőlem kiadhatjuk valamelyik lakást, de te fel vagy rá készülve, hogy elviselj engem, meg a hülyeségeimet?

- Nem hiszem, hogy már tudnál újat mutatni, hacsak nem rágod a falat és nem vagy alvajáró lassan rászánhatnánk magunkat. A szaros gatyáidat is előbb-utóbb én fogom kimosni. Vasalni meg én vasalok már régóta, mert nem tudsz. Úgyhogy én készen állok, ha te is – mondta és összenevettünk. Diána nagyon elemében volt, de másnap azért nem költöztünk össze. Azzal még vártunk egy kicsit.

- Ha megkértem volna a kezed, mit válaszoltál volna? – kérdeztem, mielőtt eljöttünk.

- Természetesen igent mondtam volna, aztán szívhattad volna a fogad, hogy mekkora ökör voltál!

És a lánykéréssel is.