Általában péntekenként kaptam meg a pénzt és néha ott az irodában intéztük el Andrással. Szörnyű volt. Mindig teátrális és mindig túlzottan édeskés. Örökké ugyanazokat a frázisokat puffogtatta, sokszor kívülről tudtam mit fog mondani. Röpködött a levegőben, hogy „csak így tovább”, „meg vagyunk elégedve veled”, „megdolgoztál érte és sokat is kockáztatsz.” Bespájzolt belőlük egy életre és kifogyhatatlanul durrogtatta a közhely petárdáit. Ő is egy közhelyfőzelék volt, csak abban reménykedtem, hogy abból a fajtából, amelyik már régen, valahol odakozmált. Lehet, hogy csak magamat nyugtattam ezzel, így kevésbé frusztrált, kevéssé idegesített a személye és az, hogy ebben az összefüggésben egy kis analógiát fedeztem fel közöttünk. A hangulatától függően valamikor úgy vicsorgott hozzá, mint egy medve, valamikor pedig ideges és fáradt volt, akkor talán kevesebbet is nyáladzott, akkor lényegre törő volt és viszonylag hamar elengedett. Ezt nem lehetett megszokni, ez mindig ugyanolyan kényelmetlen és kíméletlen volt. Egyfolytában a padlót bámultam, nem tudtam Andrásra nézni, irtóztam és okádtam az egésztől. Megint egy olyan szituációról beszélünk, amiről leghitelesebben akkor tudsz véleményt formálni, akkor tudsz ítélkezni, ha ott vagy, ha megtapasztalod. Éreztem, hogy kilógok a csapatból, éreztem, hogy a többiekben nem formálódnak kétségek, vagy ha igen, magas ívben átugorják azokat. Kívülálló voltam, nem tartoztam közéjük, mégis valamilyen szinten besározódtam, bepiszkolódtam. Mocskossá váltam azáltal, hogy együttműködtem velük, azzal, hogy elfogadtam, amit kínáltak és egyáltalán azzal, hogy időt pazaroltam rájuk. Tudtam, hogy nem érdemlek meg semmilyen pénzt, ez nem fizetség, ennek tényleg szaga van, ez büdös, mint a szar, ezért nem dolgoztam meg és úgyis kezeltem az adományukat. Néhányszor el kellett mennem Péter lakására vagy irodájába a jussomért, volt úgy, hogy szombaton, vagy volt olyan is, hogy a hét másik napján. Az teljesen kiszámíthatatlan volt, azt mindig hozzá kellett igazítani, ahhoz, hogy mennyire volt elfoglalt. Kis felüdülés volt, amikor nem a hasonmással, hanem az eredeti példánnyal találkoztam. Péter mindig közvetlenebb volt, lévén, hogy már nem volt a főnököm és egyébként is régebbről ismertük egymást. Könnyebb volt végig hallgatnom az ő előadását. Természetesebb volt, bár tele volt nagy ígéretekkel, erős, határozott jövőképpel, és mindig csak ugyanahhoz kanyarodott vissza: a pénzhez. Az anyagi javak jelentettek neki mindent, többet, mint a születendő gyereke, többet, mint az élettársa, többet, mint a szülei, a családja, többet, mint a barátai és ezerszer többet, mint az egészsége. Kapzsiságban mérföldeket vert mindnyájunkra. Még a sameszára Andrásra is. Semmi nem volt neki elég, már régen túl volt azon, hogy bármikor is megélhetési gondjai támadhatnának, de neki több és több kellett. Egyszer még fizikailag is nekitámadt az egyik csicskására, amikor éppen ott voltam nála. Úgy meglökte szegény srácot, hogy az majdnem beütötte a fejét egy szekrény oldalába. Aztán persze megnyugodott és bocsánatot kért, de zavar lépett fel a rendszerben, és ez idő alatt képtelen volt uralkodni magán. Olyan is előfordult, hogy telefonon előttem fenyegette meg az egyik ügyfelét, úgy beszélt vele, mint Marlon Brando A keresztapa nyitó jelenetében a temetkezési vállalkozóval, amikor az szívességért fordult hozzá. Félelmetes és lehangoló volt ennek részese lenni. Tudják, az ember lát ilyet filmeken és azt gondolja, hogy ez csak mozi, ez csak kitaláció. Aztán döbbenten tapasztalja, hogy lehet mégis köze van a valósághoz, mégsem áll olyan távol tőle, mint azt hinni szeretnénk. Még mindig keresztapás ez a világ. Valaki valahol működteti a rendszert, körbebástyázza magát talpnyalókkal, akik a keze alá dolgoznak és röhög rajtunk alattvalókon. A fejünk fölött mindent elintéznek, leosztják a lapokat, elosztják a lét és kizsigerelnek, lenulláznak mindenkit, aki az útjukba kerül. Te meg csak kapkodod a fejed és nézel, mint Rozi a moziban és nem bízol benne, hogy ez valaha is megváltozhat, nem hiszed, hogy valamikor már nem ez lesz az aktuális széljárás és éppen ezért nem teszel ellene semmit. Azon a kedden, amikor fény derült arra, hogy mi is a feladatom az uniós üzletben – ügyintézési és papír munkák voltak, tényleg semmi ahhoz képest, amit a hivatalban csináltam, bár hasonlóan nem volt tiszta meló – muszáj volt valamiről megkérdeznem Pétert, ami azóta bökte a csőrömet, mióta kiteregette a szennyesét:

- Péter én úgy tudtam eddig, hogy te nem nagyon vagy odáig ezért a rendszerért, kicsit mintha más lett volna a politikai beállítottságod, mégis lepaktálsz velük? Egyáltalán hogy van embered az uniós pályázatok környékén?

- Ádám ez nem az ideológiáról szól, azt hittem elég okos vagy, hogy ezt lásd, ez a pénzről szól barátom. Én most ennek a rendszernek a híve vagyok, én ezekben hiszek, ki állít mást, ki mondja meg, hogy én utáltam ezeket valaha is. Nem én fújom a passzátszelet, én csak alkalmazkodom hozzá, csak benne vagyok a körforgásban és ezzel teletömöm a zsebeimet, meg az Andrásét, meg a Marciét, meg a tiédet és még azoknak is visszaosztok ebből, akik lehetővé tették azt, hogy degeszre keressem magam.

- Na de ki az összekötőd?

- Régi ismeretség, legyen elég ennyi, de ha azt hiszed, hogy csak neki fizetek, nagyot tévedsz, magasabbra is visszaosztok. Nincs más választásom, ők meg ebből a szempontból megbízhatóak. Nem érdekük, hogy pofázzanak, magukat is bebuktathatják.

- És így nyugodtan alszol.

- Nemcsak én ők is. Mit gondoltál, hogyan működik ez?

- Hát egy kicsit tisztességesebben.

- Ne basszál már ki velem! Akkor nem lennél itt. De hogy megnyugtassam a háborgó lelkedet, ez a büdös életben nem fog tisztességesen működni. Mi nem erre vagyunk beállítva. Mi mindig trükközünk és ezért marad két választásod, vagy felszállsz a hajóra és velük evezel, vagy kipottyansz a vízbe és megfulladsz. Én inkább velük evezek. Marci hogy vélekedsz erről?

- Ádám tudod, hogy mit mondtam az elvekről, ha lehetne így élnem megtenném, elvek szerint becsületesen, ahogy te gondolod, de ennek a lehetőségét nem adják meg nekünk. Ha pedig teszem azt, akarsz valamit csinálni önerőből, vagy vállalkozni akarsz, tönkre tesznek, ellehetetlenítenek. Egyetértek Péterrel, nem látok más utat.

- Annak ellenére, hogy neked is más a politikai irányultságod? – akadékoskodtam Marci felé fordulva.

- Nincs más választásom Ádám, és most már nincs bennem egy csepp bűntudat sem.

- Miért volt benned valamikor?

- Talán amikor elkezdtük, de akkor sem valami orbitális erejű, inkább én bíztattam még Pétert, hogy csináljuk, hogy még többet akarjunk.

- Azt mondtad le tudsz állni.

- Majd akkor, amikor már úgy gondolom, hogy elég valamibe befektetni és az anélkül hozza  a pénzt, hogy én a kisujjamat megmozdítanám. Ez viszont még messze van.

- Péter te végül is miért csinálod még, neked van elég nem? – sokat kérdeztem azon a keddi estén.

- Talán már van, de mindig újabb célokat tűzök ki magamnak és ennek magvalósításához még több kell. És persze ahhoz, hogy normálisan éljek, nekem kell egy megfelelő adrenalin löket.

- Soha nem kellett nélkülöznöd, te egy elég jómódú családból jössz, nem is lenne elvárás, hogy így gazdagodj.

- Az apám mindig lenézett Ádám, te is tudod, sokszor beszéltünk erről, folyton csak kötözködött velem, folyamatosan azt mondogatta, hogy nélküle egy semmi vagyok. Amikor elvégeztem a jogi egyetemet, még csak annyit se mondott, hogy gratulálok. Meg akarom mutatni neki, hogy nélküle is képes vagyok boldogulni és én is össze tudok annyi pénzt szedni, mint ő.

- Azt mondtad a lakásodat is lefitymálta, arról sem volt valami nagy véleménnyel, voltaképpen bármit csinálsz, lehet, hogy úgysem tudod kivívni a csodálatát. Ő egy kicsit másképpen szeret.

- Nem másképpen, inkább sehogysem. Elképzelhető, hogy igazad van Ádám, de én akkor is meg akarom mutatni neki.

Azt, hogy milyenné válsz az életben, meghatározza az, hogy honnan jöttél, hogy miképpen nőttél fel, milyen volt a szülői háttered. Azokat a hatásokat, élményeket, érzéseket, amit a neveltetésed során szerzel, mindig magaddal cipeled. Akárhogy is próbálnád, nem tudsz alóla kibújni. Péter küldetésnek gondolta azt, ami a mániájává vált. Az apja fölé kellett kerekednie. Ez hajszolta bele minden kockázatos lépésbe, ezért kezdte el építeni a birodalmát, ez határozza meg az életét. Marcinál már nem ilyen egyértelmű a helyzet, neki jóval szerényebb anyagi támogatással kellett megelégednie. Nem éltek rosszul, de nem fürdött tejben-vajban egész nap és nem vehetett meg akármit, amit elképzelt. A szülei tisztességesen dolgoztak, azonban nem vitték semmire, ez jelentette Marci vezérfonalát. Ez ellen ágált, ez ellen küzdött, feltehetően ezért lett Péter cinkostársa. Ha engem kérdeznének, nem szenvedtem soha hiányt semmiben. A szüleim mindent megteremtettek nekem, amire csak lehetőségük volt, vagy lehet, hogy még annál is többet. Olykor erőn felül. Mindent nekik köszönhetek. Mindig értünk dolgoztak, soha nem hányták a szemünkre és ugyanakkor nem vártak érte cserébe semmit. Talán csak szeretetet és tiszteletet. Igyekeztem megadni nekik. Persze ha lehetne valami célom, akkor az lenne, hogy mindezt visszaadjam nekik. Mindenkinek ez lehetne a célja, de csak nagyon keveseknek sikerül.

- Ha az apád nem így viszonyulna hozzád, akkor is ezt csinálnád? – ez volt az utolsó kérdésem Péterhez.

- Ez csak egy rossz felvetés Ádám. Nem szeretem ezeket a „tegyük fel” variációkat. Biztos lehetsz benne, hogy ezt csinálnám, de lehet, hogy már leálltam volna, lehet, hogy nem akarnék ennyit, megelégednék a felével – válaszolta.

Azon a kedd estén bemutatta a titkárnőjét, az üzlettársát, Vinkót, akit tényleg ismertem már látásból az egyetemről. Akkor sem volt szimpatikus, és azon a napon sem győzött meg arról, hogy mindenképpen le kell vele ülnöm borozni valamikor, hogy jobban megismerjem. Azt nem volt nehéz leszűrnöm, hogy simlis az ürge, de abban már nem jutottam dűlőre, hogy benne van –e Péter bulijában. Ha nincs, akkor sem tűnt feddhetetlennek, biztos voltam abban, hogy van vaj a füle mögött dögivel. Nem sokat voltam Péter irodájában, nem igazán volt megnyerő a hely számomra. Barátságtalan volt és steril, az meg kifejezetten taszított, hogy tudtam Péter odaviszi a nyugger mamijait ha azokra vágyik.  Inkább elvittem az iratokat és otthon csináltam meg az azokkal kapcsolatos feladataimat, amit vagy Andrástól kaptam papíron, vagy Pétertől személyesen Sokat böngésztem a törvényeket és természetesen sokszor kerestem az ezek által hagyott kiskapukat, mert azok voltak bőséggel. A jogalkotás helyzete sem különbözik attól, ami az általános ebben az országban. A törvények pontatlanok, hézagosak, olykor pongyolán vannak megfogalmazva, olykor túlmagyarázottak. Érződik rajtuk, hogy az értő kezek és az értelmes gondolatok messze elkerülik őket. Ettől függetlenül ezt sem szerettem csinálni. Mindig csak az volt a tudatom legmélyén, ha már elkezdtem végig kell vinnem. Ha már beleegyeztem, akkor nem szabad fél úton feladnom. Közben viaskodtam magammal és velük. A nagyravágyásukkal és a nagyképűségükkel, azzal, hogy Marcit leszámítva folyton a magabiztosságukkal hencegtek azzal, hogy nem bukhatunk le, hogy nem kerülhetünk csávába. Amikor óvatosságra intettem őket, akkor lehurrogtak, ha azt mondtam nekik, hogy kevesebbet markoljunk, akkor kinevettek. Aztán egy idő után, mintha a kötelező félelem és a drukk is eltűnt volna belőlük, egyre lazábbak voltak, egyre fesztelenebbek, már arra sem ügyeltek, hogy a telefonjaikon ne beszéljenek üzletről. Engem meg feszített az a tudat, hogy nem oszthatom ezt meg senkivel, hogy nem dumálhatom ki magamból, hogy nem könnyíthetek a lelkemen. A kedd esti egyeztetés után elkövettem egy kis bakit én is. Nem jóvátehetetlen hibáról volt szó. Egyetlen emberben bíztam, akiről azt gondoltam soha nem képes elárulni és akivel voltam olyan nexusban, hogy meghallgat, elmondhatok neki mindent, biztos megőrzi a titkomat, senkinek nem fecseg róla és őt sem hozhattam bajba, hiszen még szegről-végről sem ismerte ezeket az embereket. Kitalálhatták talán, nem Diána, hanem az egyik hozzám legközelebb álló barátom volt, akivel két napra rá találkoztam Zuglóban, nem messze a lakásától egy étteremben. Muszáj volt felvázolnom a helyzetet és kicsit beszélnem kellett valakivel Diáról.   

Több rossz szokásom van, de ezzel nem vagyok egyedül. Vagy mégis? Olykor, ha körülnézek magam körül, vagy csak úgy egyébként, olyan tökéletes embereket látok, olyanokat, akik hibátlanok és úgy is élnek, hogy közben rájuk van írva, én mintapolgár vagyok, képtelenek belátni azt, hogy nem vagyunk mechanikus robotok, nincs leltári számunk, az esetleges hibáinkat a génjeinkben hordozzuk. Talán attól is vagyunk mások, hogy nem lehetünk kifogástalanok és szabályosak. Az egyik nagyon gyarló és megmagyarázhatatlan tulajdonságom, hogy nem keresek embereket. Még a hozzám közelebb állókat sem. A barátaimat sem. Nem vagyok képes felemelni a telefont és mielőtt félreértenék, nem azért mert nem bírom kifizetni a számlát, vagy egyszerűen csak smucig vagyok. Sokáig keresgéltem az okokat. Arra fogtam, hogy lusta vagyok, hogy jól érzem magam egyedül, hogy én egy zárkózott, magamnak való ember vagyok. Ezek voltak a kiskapuk, a mentegetőzések. Nem arról van szó, hogy ne lennék érdeklődő, vagy ne szeretném tudni, hogy mi van a barátaimmal, elképzelhető inkább, hogy mindennél előrébb helyezem a személyes kontaktust, ahogy már említettem azt, hogy időkorlátok nélkül, egymás szemébe nézve dumáljunk, ha kell hajnalig, vagy ha szükséges másnap reggelig. Bizonyára ezért is akartam már Diánával ilyen módon kommunikálni. De lehet, hogy ez is csak egy mondvacsinált ok, hogy valami magyarázatot találjak arra, hogy valójában tényleg lusta vagyok, önző és szenvtelen másokkal szemben. Szimplán ennyi. Persze egy idő után a barátok vagy megszokják ezt, vagy megszöknek, kénytelenek alkalmazkodni, ha a közelemben akarnak maradni. Nem haragszom azokra, akiket emiatt vesztettem el, vagy a közeljövőben fogok elveszíteni. Az én barátságom nem kiváltság, sőt az én barátságom azt hiszen nem jó barátság, nem intenzív és nem túlságosan szenzitív. Inkább csak olyan beszélgetős, olyan meghallgatós, ha kell egy kicsit támogatós. Kaposi Szilárd így szokott meg, elkönyvelt ilyennek, pedig a barátságunk elején azt mondta, hogyha őt nem keresik, ő se nagyon tesz lépéseket azért, hogy valakivel fenntartsa azt, ami nem működik. Velem kivételt tett. Amikor megkérdeztem, hogy miért, csak annyit mondott minden felesleges dicshimnusz és seggnyalás nélkül, hogy veled megéri. Aztán nem is hoztuk ezt szóba többet. Még az egyetem elején ismertem meg Szilárdot, akkor az egyik csoporttársnőmnek volt a barátja. Hivatásos katonaként szolgált, de nem volt olyan merev és olyan fegyelmezett, karót nyelt figura. Azt sem igazán értem, hogy miért passzintom ezeket a jelzőket a hivatásosokhoz, hiszen azért ők is elsősorban mégiscsak emberek. Már a megismerkedésünkkor éreztük, hogy nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Egy ideig például kirekesztettük a többieket a társalgásból és csak egymással dumáltunk. Tudják nagyon lehetett vele beszélgetni, még amiben nem volt otthon, abban is voltak élményei, azokról is volt információja, azokról is volt egyfajta véleménye. Intelligensen, könnyedén, mégsem fraternizálva diskuráltunk és közben iszonyúan nagyokat ittunk. Tulajdonképpen tőle tanultam meg alkoholizálni, amire persze nem volt büszke. De egy csomó más dolog miatt is felnéztem rá. Ahogy egzisztenciát teremtett, ahogy otthagyta a katonaságot, amikor úgy érezte, hogy már nem bírja tovább azt, hogy szétfeszíti az a közeg, az ott tapasztalható szűklátókörűség, kisstílűség. És volt ereje dönteni és változatni. Most van egy lakása, egy szép barátnője és egy multinál dolgozik vezető beosztásban jelentős havi fizetésért. Persze nem elégszik meg ennyivel, vett egy családi ház építésére alkalmas telket Pest környékén, ahova jövőre már ki akar költözni. Szilárd harminckilenc éves és tulajdonképpen révbe ért. Megdolgozott, tanult és szenvedett érte, de az élete sínen van, és innen már csak rajta múlik, hogy ez így is maradjon és ne kanyarodjon el erről a vágányról. Mindezt önerőből építette fel szülői, vagy bármilyen segítség nélkül és legfőképpen anélkül, hogy letérjen az általa megszabott nyílegyenes morális útról, anélkül, hogy sumákoljon, hogy huncutkodjon, hogy zsebre vágjon olyan pénzeket, amiért nem tett keresztbe egy fűszálat sem. Nehéz szavakba öntenem azt, hogy mennyire becsülöm azt, amit elért és azt, ahogy elérte. Amikor a barátságról elmélkedtem azon a bulis estén Danikával ott a panelben, rá is gondoltam. Minden ismérvnek és akkor felötlött gondolatomnak megfelel. Nagyon ritkán találkozunk, neki is szoros az időbeosztása, én is dolgozom, elsodort egymástól egy kicsit az élet, de azért próbálkozunk, hogy egy félévben legalább egyszer összejöjjünk, hogy ott folytassunk mindent, ahol legutóbb abbahagytuk. Az elfogyasztott vacsorája után aztán elkezdett faggatózni, érezte, hogy most szükségem van rá, nem is a tanácsaira, inkább a meglátásaira.

- Nem vagyok hozzászokva, hogy te keresel engem, ez fordítva szokott lenni. Valami baj van?

- Azt hiszem elég nagy szarban vagyok, olyat csinálok, ami egyrészt veszélyes, másrészt sötét és most, hogy belekeveredtem, nem tudok kiszállni, már nincs rá esélyem. Körbe vagyok véve és nem igazán tudom, hogy miképpen érhet ez véget – hadartam neki a mondatokat.

- Várjál már, ez így túl gyors. Miről van szó konkrétan, mert ez így általános. Ebből nem sokat értek – vágott közbe jogosan.

Elmondtam neki mindent a srácokat, a kéréseiket, azt is, amitől úgy érzem magam, hogy fogoly vagyok a saját életemben. Nem akartam kihagyni semmit, így hát elég részletes voltam, legalább egy negyedórát beszéltem egyhuzamban, a végén már szinte alig érzékeltem a nyelvemet, annyira elzsibbadt. Amikor befejeztem és levittem a hanglejtést az utolsó mondatomnál, ránézett a cigis dobozára, lassan kivett egy szálat és meggyújtotta. Akkurátusan csinálta, nem kapkodta el és a művelet befejezéséig meg sem szólalt. Régi barna zacskós Sophiane-t szívott még mindig, kamaszkorában ezt szokta meg Borsodban és nem tágított tőle, úgysem, hogy reggelente mindig heveny torokkaparásra ébredt.

- Te ebbe önként mentél bele? – kérdezte megfontoltan.

- Nem volt választási lehetőségem Szilárd.

- Az embernek mindig van választási lehetősége Ádám – hirtelen félbeszakított.

- Jó, lehet, hogy igazad van, akkor inkább úgy mondom, hogy nem éreztem az adott helyzetben, hogy lett volna más választási lehetőségem. Sem itt, sem ott. Belekényszerültem. Lehet, hogy kicsit féltem is, és most már tényleg gyáva vagyok. Nem volt erőm nemet mondani és most pedig úgy érzem nincs erőm végigcsinálni.

- Kényszer volt rajtad belementél, kockázatos utat választottál, és én a magam részéről nem is mentem volna bele, de most már sehogy nem tudsz kihátrálni. Nincs hova hátrálnod. Azt gondolom, hogy talán ideje volna gyakorolnod azt mondani valamire, hogy nem csinálom, nem vállalom, nem megyek és így tovább.

- És ha most azt mondanám, hogy vége nem csinálom tovább, elég volt? – kérdeztem még mindig izgatottan.

- Késő, túl késő, itt már senki nem fog elereszteni. Valaki biztosan utánad nyúl és akkor egyszerre sok mindent fel kell adnod, az még rosszabb lesz. Fel sem vagy készülve rá. Inkább halaszd ezt el egy kicsit, később válassz egy másik utat.

- Látod, te nem mentél volna bele, én meg nem tudtam normálisan végiggondolni, hogy nem biztos, hogy elég erős vagyok ehhez.

- Ádám, most azt mondom, hogy nem mentem volna bele, de nem voltam abban a helyzetben, nem tudom pontosan, mivel beszéltek rá. És ha már sikerült, akkor legalább átgondoltad és az, hogy ezt megtetted, hozta a másik dolgot magával. Ezeket a fickókat én nem ismerem, az elbeszélésed alapján ez a Péter mindenre képes a hatalomért, a pénzért, ez egy egocentrikus figura, mindenkin és mindenen átgázol, ha az érdekei azt kívánják. Rengeteg ilyen emberrel volt dolgom annak idején a honvédségben. A különbség az, hogy azok hülyék és ostobák voltak, Péternek azért meg van a magához való esze. Ezzel tényleg jó lesz vigyázni, de szerintem ezt magad is leszűrted, én maximum csak megerősíthetlek benne. A Marcival nem voltál valamikor jó viszonyban? Talán közelebbi barátok is voltatok, vagy rosszul emlékszem?

- Valamikor tényleg jóban voltunk, csak lett az a barátnője a Brigi és akkor egyszerre nem kerestük egymást. Mostanra viszont nagyon megváltozott. Vagy mindig ilyen volt és nekem játszott egy szerepet, nem tudom. Azt bírom a mi barátságunkban Szilárd, hogy itt nem kell megjátszanom magam, nem kell titkolóznom.

- Gondolom erről nem beszélhetsz senkinek?

- Nem, de valakinek el kellett mondanom, pedig megtiltották, de megőrülök ezektől  a titkoktól, gúzsba kötnek, megfojtanak.

- Azt talán mondanom sem kell, hogy bennem megbízhatsz, még Ildinek sem fogok beszélni róla.

- Azt megköszönöm.

Szilárd megitta a sörét és már rendelte is a másikat, nem szerette, ha üres korsó volt előtte, ezt talán tőle lestem el. Ezt is. Ha akart még mindig nagyon tudott inni, de ahogy öregedett egyre kényelemesebbé vált és már csak ritkán akart nagyon inni.

- Jársz még bulizni, nem adtad fel azt az életet? – kérdezte, miután jó nagyot kortyolt a finoman habzó söréből. Nem szerette a habot, mindig leszedette, de akkor maradt egy kicsi a tetején.

- Megyek még, de próbálok leszokni róla. Már nem nekem való, megcsömörlöttem, lassan belátom, hogy neked lesz igazad, amikor azt mondod, hogy egy kocsmázást sokkal többre becsülsz. Amikor legutoljára elmentem valahova, akkor is ezen gondolkoztam. A fülembe csengtek a szavaid.

- Meguntam. Amikor megismertük egymást huszonévesen akkor elment, akkor még szükséges volt, most már be nem tenném egy szórakozóhelyre se a lábam. Lehet, hogy ki is néznének. Valószínűleg az ottani csajok már nagypapinak szólítanának.

- Túlzol. Épp mondani akartam, hogy nem is látszik rajtad a kor, nem öregszel. A cigi, vagy a sör konzervál így?

- Lehet! De azért a sörök nem múlnak el nyomtalanul, már érzem a súlyomon, kicsit sportolnom kéne, csak hát mikor van időm rá, szerinted? – költői kérdés volt, nem is válaszoltam.

Egykor tényleg sokat mozogtunk együtt, nagyon sokszor voltunk bulizni, több helyet megismertetett velem, mindig nagyon otthonosan mozgott Pesten, annak ellenére, hogy vidéki gyerek volt. Többször elveszítettük egymást, egyszer olyan mértékben, hogy rossz buszra szálltam fel és körbejártam egész Rákospalotát és azt a környéket, mire reggel nyolcra megérkeztem a Vikivel közös albérletünkbe. Éjjel három körül indulhattam a turnéra, valószínűleg kétszer-háromszor be is aludtam, már a reggeli iskolások és a nagymamák ébresztgettek. Ma sem ismerném fel, hogy hol jártam akkor, azon a buszon, aztán valami villamoson. Valahogy hazaértem. Szilárd ezt már maga mögött hagyta, én még nem tudtam teljes mértékben elszakadni tőle.

- Mikor költöztök ki? – kérdeztem egy váratlan fordulattal.

- Megvettük a telket, elkezdtük az építkezést, egy ilyen amerikai típusú gyorsan felhúzható házat szeretnénk, szigorúan egyszinteset. Nem tudom, leghamarabb jövő év elején, de szerintem inkább jövő nyár lesz abból. Végül is mindegy az időpont, a lényeg, hogy mihamarabb kész legyen.

- Jó hallgatni téged! – mondtam neki hirtelen.

- Miért is? Ildi azt szokta mondani, hogy a cigaretta eléggé elnyűtte a hangomat! Régebben csivitelősebb volt.

- Hülye! Nem erre gondoltam, hanem arra, hogy neked végül is összejött, amit kívántál. Van egy szép barátnőd, van egy lakásod, nemsokára lesz még egy, van egy jó állásod, egy kocsid. Kell még valami?

- Talán, hogy ne kelljen dolgoznom annyit – nevetett –, de még tulajdonképpen az sem, mert szeretem, amit csinálok. Ádám, igen sikerült, többé-kevésbé a helyemen vagyok. Ildivel jól megvagyunk, lenyugtatott, tudod, hogy elég heves természetű voltam néha, de már az sincsen. Lehet, hogy kispolgári, lehet, hogy néha unalmas, de én szeretem. Lehet, hogy szeretek unalmasan élni.

- Azért jó ilyen elégedett emberrel találkozni – szúrtam közbe.

- Sok minden felbosszant, nem mindig szeretek ebben az országban élni, de nagyon hamar tudok rá legyinteni. Csak hagyjanak nyugton, ne jöjjenek be a privát szférámba, ne akarjanak kukkolni a hálószoba ablakomon és akkor talán rendben leszünk. Élni és élni hagyni, ez a lényeg.

- Én is így szeretnék megnyugodni majd egyszer!

- Neked is sikerülni fog, nekem szerencsém is volt, nagyon akartam. Te későn érő típus vagy, később alakul ki nálad a fontossági sorrend, de van még időd, legalább három éved, amíg utolérsz, ne siettesd és ne türelmetlenkedj és ne legyél olyan feszült, mint amilyen most vagy, meg mindig amikor találkozunk.

- Mostanában sokat hallom, hogy legyek spontán, valaki mindig felhívja rá a figyelmem – mondtam kissé titokzatosan

- Na és ki az a valaki?

- Egy lány.

- Áá! Sejthettem volna, hogy még tartogatsz valamit.

Szilárd ekkor már kissé hadarta a szavakat, csaknem olyan gyorsan, mint Danika, ennek okozója pedig a szervezetében felgyülemlő alkohol mennyiség megsokszorozódása volt. Ezzel exponenciálisan gyorsult a beszéde is. Rágyújtott megint egy cigire és mivel a témáról csak neki szerettem volna kifejteni a nézeteimet és ha nőről van szó mindig zavarba jövök előtte, én is követtem a példáját. Szilárd alaposan rákészült a kérdésre:

- Megleptél. Ki az a lány?

- Egy kolléganő és ez a fő bajom.

- Ne is folytasd Ádám! Elfelejted, hogy Ildi is a kolléganőm volt, mielőtt elkezdtünk járni. Miért lenne az baj? Fogd már fel, hogy nap, mint nap együtt vagyunk egy közösségben, fiatalok vagyunk, óhatatlan, hogy beindulnak a hormonok. Jó kissé be vagyunk szűkülve, de egy kolléganőd miért ne lehetne okos és értelmes? Miért ne tetszhetne meg neked?

- Tudod, hogy már volt egy kísérletem házon belül és eléggé balul sült el.

- Na és? Igen egyszer megégetted magad, közel mentél a tűzhöz, így jártál, felejtsd el, úgyse passzoltatok volna egymáshoz, utána kiderült. Mi bajod van még?

- Nagyon régen randiztam, már azt is elfelejtettem, hogy kell, soha nem is tudtam udvarolni, nem is értek ehhez, félek, hogy nem találom a szavakat, félek, hogy esetleg megbántom, nincs is humorom …

- Na elég lesz, gyorsan állítsd le magad! Ezt a csajt még nem is ismerem, de már tetszik. Legyél kicsit tényleg spontán, ne kelljen könyörögni, bízz az ösztöneidben. Van szókincsed és van humorod, kicsit szarkasztikus és cinikus ugyan, de hidd el, ezt is sokan szeretik. Ne legyél már beszarva, olyan vagy, mint egy tizenhat éves pattanásos kamasz gyerek, aki még mindig a pizsamájába hokizik.

- Magasabb nálam egy fejjel!

- Na és zavarja? Először kérdezd már meg, hogy mi a véleménye róla, mielőtt megint előre felállítanád az akadályaidat. Az összes, neked tetsző csaj magasabb volt nálad, nem tudsz mit tenni alacsony vagy és ki nem szarja le? Vitray is alacsony Al Pacino is alacsony, Dustin Hoffman is alacsony, Peter Dinklage meg egyenesen törpe növésű, mindegyikünknek van nője, vagy felesége. Mit zavar ez téged? Viki is magasabb volt, amikor magas sarkút vett fel, akkor legalább két fejjel. Megjegyezte? Nem! Hát akkor?

- Jó, de hogy néz ki az összehatás, megy az utcán a törpe és az óriás kéz a kézben – csak a kifogásokat kerestem.

- Nem sok hiányzik ahhoz, hogy elveszítsem a türelmem Ádám, pedig mindig jól tudtam tolerálni a hülyeségeidet. Kezdjük ott, hogy együtt jártok már?

- Nem.

- Akkor ez még nem áll fenn, tehát erről felesleges is beszélnünk. Másrészt meg nézz körül, akárhol jársz, biztos látsz olyan párokat, akiknél a nő magasabb, mint a férfi. Ha ez őt nem zavarja, akkor nincs miről beszélni. Minden a nőtől függ, te is tudod, neki kell elfogadnia a helyzetet. Mit is szokott mondani az apád?

- Hogy fekve minden nő ugyanakkora.

- Hallgass apádra! Viki óta nem volt komoly barátnőd. Mikor is szakítottatok pontosan?

- Hét éve.

- Tudom, hogy nem volt minden tekintetben szép az a kapcsolat, hosszú is volt, túl sokáig húztátok és nyúztátok egymást, éppen itt az ideje, hogy tovább lépj és végérvényesen a hátad mögött hagyd a múltadat. Hogy hívják?

- Diána.

- Mint a hercegnő.

- Ja én meg a kis herceg. – tettem hozzá rögtön, amivel mosolyt csaltam Szilárd arcára.

Elmeséltem, hogy miképpen alakult a kapcsolatunk Dianával, a levelezésünket, azok témáit, aztán ahogy vártuk azt, hogy a másik kezdeményezzen és végül a trükkjét is, amivel lépre csalt. Szilárd itt röhögött a legjobban, majd megint rágyújtott egy cigire. Ilyenkor már egyenesen falta a dohányt.

- Na és elhívtad már valahova? Vagy még csak levelezgettek? – kérdezte, miután kiitta a sörét.

- Holnap egy Fellini filmet nézünk meg az Örökmozgóban, ha minden igaz.

- Már éppen kérdezni akartam, hogy alig iszol, de akkor most már értem az okát. Szóval egy Fellini filmmel nyitsz! Bele a közepébe! Nekem te beszéltél először róla, emlékszel húsz évesen? Nem valami könnyű műfaj. Biztos, hogy megérti? Hány éves egyáltalán?

- Huszonöt és harminc között lehet, inkább az alacsonyabb határhoz közelít. Az igazat megvallva nem kérdeztem, valahogy nem került szóba. Egy tízes lehet közöttünk.

- Az nem baj Ildi meg én közöttem tizenhárom van, tudod nem probléma – vágott közbe Szilárd.

- Nem tudom megérti-e, vagy tetszik –e neki. Azt írta nem nagyon ismeri, de addigra majd barátkozik a munkásságával. Már az is nagy szó, hogy érdeklődik, innentől nekem másodlagos, hogy mennyire fogja szeretni, ha már nem rohan ki a moziból, akkor örülni fogok.

- Mégsem vagy nyugodt azt látom.

- Csak neked és csak most bemerem vallani, hogy egy kicsit ideges vagyok, szeretnék jó benyomást kelteni és nem akarom elijeszteni.

- Nem fogod, hagyd a skrupulusaidat békén, legyél önmagad, Ádám te egy okos, értelmes gyerek vagy, nem is értem, hogy eddig mire vártál. Ugyanúgy ki fogjátok művelni egymást, mint Vikivel, csak reméljük jobban sül el. Ragadd meg az alkalmat és ne tétovázz. És most, ha nem haragszol fizetnék és menjünk, mert leragad a szemem és nem akarok örökké a pofádba ásítani.

Szilárd rendezte a számlát immáron rendszerszerűen csinálta ezt, nem hagyott érvényesülni, mindig azt mondta erre, hogy fizettem én már eleget neki, amikor katona volt és nem keresett túl jól. Sőt volt olyan is, hogy kölcsönadtam neki. Most már inkább annak van realitása, hogy ő hitelez nekem. Egyszerűen odavoltam a beszélgetéseinkért és ez azon az estén is lecsapódott bennem. Rettenetes nyugalom szállt meg a villamoson hazafelé. Örültem, hogy elmondtam neki mindent, hogy a titkolózás végre nem nyomta olyan súllyal a lelkem, hogy a Dianával való találkozásom előtt kiüresedtem, hogy vele majd újra feltöltődjem. Kimondottan hálás voltam neki a jó szavakért, a biztatásért, még akkor is, ha senki nem képes úgy osztani, mint ő. Talán még Danika. Azonban néha ki akartam hozni belőle az állatot, hogy inkább ő sorozzon meg, vagy képletesen szólva vágjon gyomorszájba és ne más tegye meg ezt helyette. Tőle ez százszor könnyebben elviselhető volt. Tőle ez jobban csúszott. Jól esett hallani, ahogy rólam gondolkodik, ez akkor nagyon kellett az önbecsülésemnek, hogy másnapra legyűrjem a bennem lévő kishitűséget. Segített és biztatott, ahogy egy baráthoz illik. A végén nem véletlenül öleltem meg őt. Nem szeretem az ilyenfajta gesztusokat, alapvetően eltúlzottnak találom férfiak esetében, de most helyénvaló volt. Kissé meglepődött de nem lökött félre és nem taszított el. Lehet, hogy érezte, hogy most szükségem van erre.