2015. okt 09.

12.

írta: frími
12.

Délután 4 óra van és péntek. Megint elbóbiskoltam, mint tegnap a villamoson. A hasamon David Benioff: Tolvajok tele című könyve, amit emberiség elleni vétek ilyen fáradtan olvasni. Különben is, ha elkezdek egy kötetet, azt szeretem minél hamarabb, szinte egyhuzamban letudni, nem akarom elaprózni, azt akarom, hogy egyszerre nagy adagban, vízesésszerűen zúduljon rám az élmény, amit aztán napokig csócsálgatok, míg végül elengedem és levonom magamnak a szükséges konklúziót belőle. Kár, hogy az időm egyre kevésbé engedi ezt és mostanában egy-egy vaskosabb könyv elolvasása akár egy hétig is eltart.

Ha most azt gondolják, hogy ma nem voltam dolgozni, akkor tévednek. Ettől persze nem vagyok hős, csak egy egyszerű kötelességtudónak látszó szolgalélek, aki megtanulta, hogy a mindennapos munka alól nem adhat felmentést az, hogy előző nap nem tudott ellenállni a bulizás hívó szavának. Bementem, de nem törtem össze magam. A hivatali bürokrácia, a javarészt íróasztalnál töltött munka, az alkalmazotti lét egyik nagy előnye, hogy olykor megengedhető egy-egy lazább nap, amikor nem kell megváltani a világot, amikor kicsit leveheted, vagy még inkább félreteheted a válladról a feladataiddal járó terhek súlyát. Ma egy ilyen nap volt. A főnököm sem volt benn és én sem gondoltam, hogy hirtelen mindent meg kell oldanom, ami esetleg az elmúlt napok során feltorlódott az íróasztalomon. Nem orvos vagyok, akinek néhány másodperc alatt életekről kell dönteni, nem mentős, tűzoltó és rendőr, akik a rájuk háruló felelősségük tudatában nem engedhetik meg maguknak, hogy könnyebben, lazábban vegyenek egy napot, nekik mindig százszázalékosan összpontosítaniuk kell. Ezért is tisztelem ezeket a szakmákat és az ebben dolgozókat. Nem Istenek ők sem, hanem hús-vér emberek, akik éppen úgy hibázhatnak, ahogy mások, mégis ezen sokkal több is múlhat, mint másoknál. Délelőtt Gáborral egyeztettünk egy jövő heti kocsmatúrát, Danikával pedig kiveséztük a tegnapból mába nyúló mulatozást. Ha érdekli önöket, igen sikerült a terve, nem töltötte egyedül az éjszakát, de részleteket nem árult el, én meg nem faggatóztam. Ez a része nem hoz lázba, rájuk tartozik, soha nem tartottam etikusnak vagy ízlésesnek rákérdezni minden egyes mozzanatra, pozitúrára, egyáltalán arra, amihez semmi közöm nincs. Attól sem vagyok elragadtatva amikor mások mesélnek a szexuális élményeikről, nem mintha prűd lennék, csak egyszerűen az két ember dolga, két ember privát, személyes ügye. Ennek szigorúan négy fal között kellene maradnia, ebbe senkinek sem szabadna beleütnie az orrát. Persze nem fogom be a fülemet, amikor ilyeneket hallok, de nem is tulajdonítok nekik nagyobb jelentőséget. Egyébként is egy munkahelyen az emberek többségét az erősen szexuális töltettel bíró pletykák foglalkoztatják leginkább, sőt még az is előfordulhat, hogy azok is tartják össze. Ki kit dugott meg, ki próbálkozik kinél, ki házasodott meg, ki szakított, ki vált el, kinek született gyereke. Ha akarsz, sem tudsz kimaradni belőle, beszippant a közeggel együtt. Ez is a munka részévé válik akár tetszik, akár nem. Ha véletlenül bekerülsz egy ilyen pletyka híradóba, csak azzal vigasztalódhatsz, hogy az egész nem tart tovább egy napnál, ezek rövid lejáratú szavatossági idővel bírnak. Akárcsak a politikában.      

Negyed egy után néhány perccel távoztam a munkahelyemről, volt még két óra csúszom, éltem a lehetőséggel és el is jöttem volna tizenkettőkor, de valaki és valami megakadályozott ebben, de erre majd még visszatérek részletesebben. Gondolkodóba ejtett egy edzés lehetősége, de ahogy jött, úgy ment a felvetés, nem éreztem az elhivatottság legkisebb szikráját sem. A héten csak kettőt voltam, megbirkózom az emiatt támadt lelkiismeret furdalásommal, de azért ebben szeretek becsületes lenni, ha már elkezdtem, akkor nem érdemes maszatolni, hiszen ezt tényleg a kondimért, és egy kicsit talán az egészségemért csinálom. Hogy mégis miért veszem rá magam, hogy munka után még három estét izzadjak egy pince jellegű edzőteremben? Egyrészt, mert egész nap az íróasztal mögött görnyedek és az ezzel járó cseppet sem változatos, cigarettával, alkohollal és energiaitallal dúsított életmód mellett, már csak a feszültség levezetése miatt is muszáj valamit mozognom. Másrészt mindig kicsit pufibb voltam az átlagnál, ami középiskolában testnevelés órán jó néhány kellemetlen percet okozott. Nem tudtam normálisan húzódzkodni, nem tudtam kötelet mászni, képtelen voltam zsámolyra ugrani. Nem csúfoltak emiatt – azt az időszakot már általánosban letudtuk –, egyszerűen rosszul esett, hogy míg a többiek többnyire végrehajtották a feladatokat, nekem az istennek sem akart sikerülni. Aztán most itt vagyok csaknem harminchat évesen és nagyobb súlyokkal dolgozom, fekvőtámaszozom, húzódzkodom. Nem leszek soha Stallone, Jason Statham, vagy Schwarzenegger de jó érzés azt tudni, hogy ennyi idősen többre vagyok képes fizikai szinten, állóképesség terén, mint tizenhat vagy tizenhét éves koromban. Ezért talán megéri szenvedni, küszködni és közben próbálgatni a határaidat, meddig vagy képes elmenni, mennyit tudsz még megcsinálni, anélkül, hogy az edzőterem kellős közepén fosnád össze magad. Akármennyire profánul hangzik; ebben csak magamnak akartam és akarok bizonyítani és nem másoknak, vagy a tükörnek. A mai edzés helyett viszont hazafelé még beugrottam egy kínai gyorsbüfébe és jó étvággyal elfogyasztottam egy szecsuáni csirkét és egy csípős káposztasalátát.

Félreteszem a könyvet, nem sok van már hátra, hétvégén befejezem. Kinézek az ablakon, a napfény égeti a bőrömet, már egy hete tart a kánikula, amit hasonlóan Danikához magam is jobban viselek, mint a téli dermesztő mínuszokat. A garzonom nagy előnye az erkély, ehhez mindenképpen ragaszkodtam a lakás kiválasztásánál, éppen az ilyen időjárás miatt. Másra sem vágyom ebben a pillanatban, mint kiülni egy székre, zenét hallgatni, elmélyedni a szikrázó napsütésben és közben érezni a gondtalan szabadságnak is beillő édes semmittevést. A hűtőben találok egy üveg eperbort, ami nem férfias, de most megfelelőnek látszik. Nem szabad berúgnom az esti programom miatt - amire még gondolni sem akarok, ezért gyorsan elhessegetem -, de arra jó lesz, hogy kellemes állapotba kerüljek, amitől elviselhetőbbé válhat a később esedékes tortúra. Kiviszek egy kisebb hangfalat és egy széket, a parányi, kinti asztalomat letörlöm és tartok egy CD mustrát. Régimódi vagyok, nem szeretek gépről zenét hallgatni, van körülbelül száz lemezem, ha már egykoron megvettem, inkább kiélvezem ezeket. Ma már ugyanis nem vásárolok CD-t, erről tényleg leszoktatott a modern világ, ellentétben a DVD-vel, azokat még mindig gyűjtöm, főként azokat a filmeket, amelyek jelentős szerepet játszottak ez én kis gondolat univerzumom kialakulásában. Lássuk csak: Red Hot Chilli Peppers, Sting, Matchbox Twenty, Foo Fighters, Alanis Morrisette, The Corrs, U2, Sixpence None The Richer, Natalie Imbruglia, Garbage, David Gray, Sum 41, LGT, Texas, Seal. Nem tudok választani, a bőség zavara, vagy a döntés képtelensége, nem is tudom. Hirtelen kezembe akad a Snow Patrol „Open Your Eyes” című albuma. Ez most talán jó lesz, skót garázsrock némi alternatív beütéssel a zenetörténelem egy kisebb szelete, de az albumon található „Chasing Cars” című nóta azt hiszem, befér a száz valaha volt legjobban megírt zeneszám közé. Persze minden ilyen lista szubjektív, úgyhogy inkább azt mondanám, az én százas felsorolásomban lenne helye. Beteszem a zenét, kiviszem a laptopomat, majdnem elfelejtettem, pedig ennek még szerepet szánok a délután során, öntök egy pohár bort, rágyújtok egy cigire és felteszem a lábam a korlátra. Moziba akartam menni, a tegnapi kiesésem pótlása végett, de most ez az alternatíva láthatóan jobban elnyeri a tetszésemet.

Danikát más fából faragták, mint engem ezért természetesen szóba hozta Csillát, mint olyan lányt, akit mindenképpen meg kell, hogy dugjak. Miután tájékoztattam az eseményekről, röviden csak annyit fűzött hozzá, hogy „lassan kétségeim lesznek arról, hogy neked farkad van Ádám, dehogy fatökű vagy, az ezer százalék!” Persze azóta már átgondoltam a dolgot és józanul is úgy látom, hogy nem kell ebbe nekem mélyebben belemenni. Nemcsak azért mert nem passzolnánk egymáshoz, és nem is csak azért mert nem láttam semmi jelét az ő részéről annak, hogy bármilyen szinten érdekelném őt, mint férfi vagy fiú, hanem azért sem, mert a két értékrend, illetve gondolkodás között hatalmas differenciákat érzékeltem. Amikor ezt közöltem ma Danival telefonon, csak annyit mondott, hogy „kefélj Ádám, kefélj, mert ellepte az agyadat a geci”. És ezzel bontotta a vonalat, vélhetően lecsapta a telefont. Most pedig Mark Zuckerbergnek és társainak köszönhetően megnézem azt a lányt a világ legismertebb közösségi oldalán, akinek tegnap még a vezetéknevét sem tudtam kideríteni. Facebook a varázsige természetesen. Tíz percre belépek most azok közé, akik itt élik mindennapjaikat, akik a nap huszonnégy órájában lájkolnak, posztolnak, megjelölnek, kommenteket írogatnak, csatlakoznak, üzengetnek és még azt is képesek megosztani, hogy éppen elfingották magukat. Azokat a párokat meg különösen kultiválom, aki minden egyes együtt töltött percben csinálnak magukról egy divatos szelfit. Bocs, de már a szótól is hányok. Miért is van szükség erre? Mit is akartok bizonyítani? Hé barátaim, ez nemcsak kettőtökre tartozik? Vagy visszaigazolást vártok? Nem egymásnak akartok megfelelni? Nekem itt valami bűzlik, itt válik el a szar a palacsintától, vagyis a valóságos a látszólagostól. A Facebook jó, ha van egy külföldön dolgozó, élő barátod, akivel ezen keresztül tarthatod a kapcsolatot üzenetek formájában, jó akkor is ha olyan barátod van, aki az ország másik végében lakik. Elfogadom, bár erre találták ki a mobiltelefonokat is annak idején, kétségtelen az internetnek kevesebb költségvonzata van. Nem lennének ilyen érvek netadó esetén, érdekes itt végül győzött a józan ész, meg a nép, az istenadta nép. Minden más esetén időpazarlás. A személyes kommunikáció halála a Facebooknál kezdődik. Ezért sem ülünk le beszélgetni egymással, ezért sem tudjuk választékosan kifejezni magunkat, ezért sem foglalkozunk egymással. Régebben zenéket posztoltam és hozzájuk egy-egy idézetet fűztem. Majd egyszercsak jött egy felismerés: minek is csinálom én ezt, kivel akarom megismertetni a másoktól plagizált, általam helyesnek vélt gondolatokat, és mit is akarok én ezekkel megmutatni magamból? Nem mondom naponta negyedórát el lehet tölteni rajta, de aztán minden itt mulatott perc kárba vész. Lehet ezt is a szokásos cinizmusom, mondatja velem.

A középiskolai matektanárom azt mondta egyszer, hogy olyan cinizmussal, amivel én rendelkezem nagyon nehéz lesz normálisan leélni egy életet. Ezzel az emberrel az érettségi után jó viszonyba kerültem, valószínűleg azért is, mert segítőkészen átpaskolt a vizsgán. Hálás voltam neki, mit tagadjam. Többször találkoztunk nagyobb társaságban, együtt mentünk nyaralni, akkor szakított a nőjével, úgyhogy állandóan telefonálgatott nekem és azon keresztül játszotta le vagy húszszor a Hobo Blues Band „Vadászat” című lemezét. Nagyon kedvelem Hobot, főként a „Hajtók dalát”, na de ilyen mennyiségben el tudják ezt képzelni, pláne tizennyolc évesen, kicsit sem felnőtt fejjel. Aztán a tanár úr már odáig ment, hogy többször elkérte apám kocsiját - amit akkor használtam – és azzal ment az aktuális cicababájához, furikázgattak együtt, meg nyilvánvalóan egyszer-kétszer meg is döntötte a csajt. Akkor telt be a pohár, amikor egyszer visszaadta a kocsit és az úszott a szemétben. Na akkor megkértem rá, hogy ezt már mégse, legyen szíves, legalább takarítsa ki, ha elviszi. Soha többet nem hívott az életben. Na ő mondta rám, hogy cinikus vagyok. Remélem azóta már tartott néhány önvizsgálatot, vagy eljutott arra a szintre, hogy saját magát is elemezgesse egy kicsikét. Ez az ember akkor harmincnyolc éves volt, mi meg pubik, akik örültek, hogy már rendesen áll a farkuk. Érzik azt a generációs szakadékot, ami a két életkor között tátong? Amikor legutóbb visszagondoltam erre az egészre, akkor jöttem rá, hogy ez a tanárember érdekből barátkozott egy csapatnyi sihederrel. Elvihette a kocsijainkat, beadhatta nekünk a szédületes dumáit és úgy használhatott ki minket ahogy akart. Mint később megtudtam, nemhogy vele egykorú, de még barátja sem volt. Nem lehet kérdés, hogy miért és az ő szemében voltam én cinikus. Tudják mit, inkább legyek az, mint olyan, amilyen ő volt.

Van néhány értesítésem, kinek mikor van, vagy volt a születésnapja, na jó, ez most cseppet sem érdekel. Nézzük Balla Évát, az ő ismerősei között meg fogom találni Csillát. Balla Évából azért akad jócskán, fényképről beazonosítom, tegnap fel sem tűnt milyen hosszú barna haja van és a szeme szépsége sem tett rám ilyen benyomást. Pedig még csak egy-két korty bort ittam. Nos, hány Csilla ismerőse van, kettőt találok, és rögtön szűkítem is. Telkes a vezetékneve a lánynak. Jó néhány szelfi vírit a fényképek között, aztán családjával, nyaraláson meg a tököm tudja még hol, ennyi elég is. Azt azért éjjel is láttam, hogy jó nő, szép az arca, az ide felrakott képek alapján is észreveszem, hogy nemcsak a találkozásunkkor tudott öltözködni, tényleg ad magára. Valami mégis zavar benne, talán a kora, túl fiatal, meg a túlzott szépsége. Na mindegy lapozzunk, kilépek az oldalról.

Más most jobban felkavart. A délelőtthöz még hozzá tartozott valami, vagy inkább valaki. Diána csakugyan reflektált az utolsó e-mailemre, már jóval azután, hogy elmentem, úgyhogy valószínűleg túlórázhatott. Éjszaka a Holdudvarban választ kért és ezt az óhaját reggel teljesítettem is. Aztán ő is válaszolt, amit megint csak nem hagytam szó nélkül és ez így ment délig, amíg eljöttem. Ha a rövid távú memóriám nem csal, nagyon sok kifejezetten értelmes, bölcs gondolata volt és néhol olyan összeszedetten írt, ami elég ok arra, hogy felidézzem és újra elolvassam a leveleket. Úgyhogy felhörpintem a maradék kis boromat, öntök még az üvegből vagy két decit a pohárba, rágyújtok egy cigire és belépek a céges levelezőrendszerbe. Először is felidézem magamban az utoljára elküldött e-mailemet, valami olyasmit írtam, hogy nem is kértem egy szóval sem, hogy feküdjön le velem, ezt csak a gazdag fantáziája miatt találta ki, továbbá azt, hogy biztos ódivatú vagyok, de ahhoz szerintem több kell. Megjósoltam azt is, hogy mi ebben az életben nem fogunk szexuálisan egymáshoz közeledni és végül kértem, hogy vegye semmisnek az eddigi leveleimet és törölje ki még a rendszerből is ezeket. Nahát erre válaszolt még tegnap délután ötkor:

 

„Ilyen könnyen feladod? Ezzel az egy mondattal belegázoltam az érzékeny lelki világodba? Ha így van, ne haragudj! Eszemben sincs magyarázkodni, csak néha nem vagyok könnyű helyzetben, ha egy kolléga közeledik. Az elmúlt pár hétben annyi kétértelmű megjegyzést, bókokba csomagolt ajánlatot kaptam, hogy már hajlamos vagyok elfelejteni jól nevelt lányként reagálni ezekre. Sokkal célszerűbb lenne azt mondani, hogy figyelj, én le akarok feküdni veled, mi a véleményed erről, mert akkor én is egyenesen, felemelt fejjel elküldhetném a francba az illetőt, ahelyett, hogy futjuk a felesleges köröket. Annyi a peched, hogy nálad telt be a pohár, de nem akartam bántó lenni. Ha pedig legközelebb találkozunk a folyosón, hatalmasat fogok köszönni neked, olyat, ami remélem majd elégedettséggel tölt el.”

 

Diána első levele olyan tartózkodó, karót nyelt lány benyomását keltette. Itt viszont már vagányabb volt, feladta azt a kimért talán kissé nyegle stílust és közvetlenebbé, egyszersmind szókimondóbbá vált. Igazából, bár egy kicsit vacilláltam, ez győzött meg arról, hogy válaszolnom kell.

 

„Feladni csak értelmetlen dolgokat szoktam, jelzem, hogy elsőre ez is annak tűnt. A lelki világom összeroppantásához egy ilyen mondat még kevés volna, biztosíthatlak, hogy az azért ennél jóval többet is kibír, de természetesen jól esik, hogy elnézést kérsz, még ha talán nincs is miért. Ha véletlenül nem aludtál volna emiatt, megnyugtatlak, nem voltál bántó, csak egy kicsit hűvös, de másodikra már sokat javult a helyzet. Egy kicsit úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogyan működnek a férfiak. Először a fantáziájukat mozgatja meg egy nő és csak a képzelet szintjén elmélkednek. Idáig szinte mindegyik eljut, magamat sem tekintem kivételnek ez alól. Aztán a bátrabbja ezt megpróbálja realizálni, ezzel azonban felvállalja azt is, hogy kellemetlen szituációkba bonyolódik, olyanokba, amit mások előtt legszívesebben letagadna. De ti nők sem viselkedtek nagyon másként szerintem. A képzeletig egészen biztosan eljuttok, annyi, hogy ti nem léptek tovább, mert a hódítást inkább meghagyjátok a férfiaknak.”

 

Innentől már nem szerettem volna kontrollálni magam és elhatároztam, hogy a továbbiakban azt fogom írni, amit éppen az adott dologról gondolok. Valahogy itt nem akartam finomkodni, csak az volt a célom volt, hogy még véletlenül se legyek hazug, vagy álszent, vagy még inkább képmutató. Őszinte akartam lenni és annak éreztem szükségét, ha folytatjuk ezt a hirtelen jött levelezést, hogy önmagam legyek és ne valaki más, aki még véletlenül sem lennék. Mire idáig eljutottam, már jött a következő levél.

 

„Megnyugtatlak, hogy egész jól tudok aludni, főleg ha hagynak, vagy lehetőségem van rá. Alapvetően nem vagyok egy jéghideg szipirtyó, neked sem ezt az oldalamat kellett volna megmutatnom bemutatkozásképpen, de utólag már kár sajnálkoznom ezen, túlestünk rajta. Tudom, hogy a férfiak fantáziájának kulcsfontosságú szereplője a nő és addig semmi problémám nincs ezzel, amíg betartjuk a határokat. Nagyon jól esik nekem is, mint minden lánynak, ha a férfiak észrevesznek. Szeretem a bókokat is, kár, hogy nem tudok mit kezdeni velük. Egy kedves megjegyzést, egy ezzel kapcsolatos poént nagyon értékelek, azt viszont már kevésbé bírom, amikor valaki tolakodik, amikor valaki nem veszi magát észre és nem érzékeli, hogy meddig mehet el. Akkor már nagyon elkezd fárasztani, az agyamra menni és olyankor hajlamos vagyok kitörni hirtelen, mint egy szunnyadó vulkán. Találkoztam egy-két extrém esettel eddigi életem során, nem mindegyik szórakoztatott. Ami pedig a női fantáziát illeti, az sok mindent elbír, néha talán nem is gondolnátok mennyire sokat, de azt is kordában kell tartani, különben is a hódítás - ahogy nagyon helyesen megjegyezted - a ti feladatotok.”

 

„Az nem úgy van, hogy azokat a határokat ti jelölitek ki, illetve ti szabjátok meg, hogy meddig vagytok partnerek ebben? Persze tudom, hogy egyeseknek nem jelent akadályt az sem, hogyha azt mondják neki, hogy figyelj eddig és ne tovább, kopj már le légy szíves. Sőt lehet, ettől kapnak vérszemet. Na az ilyet soha nem értettem, miért akarja megalázni magát, miért akarja ripityára törni a megmaradt önbecsülését, miért kell neki a nyílt színi kudarc, miért akar magának még több sebet? Erre nem lehet indok az ego, és az sem, hogy valaki ebben leli az örömét, vagy nem tud veszíteni és nem ismer elvesztett meccset, mert gyakran hallottam ehhez hasonló magyarázatokat. Azonban az éremnek van egy másik oldala is. Van az úgy, hogy a fiú próbálkozik és a lánytól biztatást kap elutasítás helyett és a fiú azt gondolja, hogy hoppá hát itt a másik fél sem mond ellent és ezzel szabadjára engedi az érzelmeit és elkezd nyomulni, talán jobban mint kellene. Aztán egy pont után a lány rájön, mégsem így gondolja, neki nem jelent annyit a fiú és azt sem érti, hogy ő mire gondolhatott vele kapcsolatban. Ez már faramuci helyzet, amikor a lánynak nagyon nagy felelőssége van, hogy miképp gondolkodik és cselekszik és meddig hagy teret a másiknak, mert ilyenkor mindenki sérülhet egy kicsit. És persze felcsigáztál az extrém esetekkel, legalább egyet ossz meg velem, ha megkérhetlek, félő, hogy e nélkül most már aludni sem tudok.”

 

„Nem tudom, hogy megakarom –e osztani veled ezeket a történeteket, olyan kínosak, még nekem is. Na mindegy egyet elmondok, persze bizalmasan kéretik kezelni, remélem ezt említenem sem kell. Az egyetemen, gyakorlaton voltam egy híres kozmetikai termékeket forgalmazó cégnél. Ott volt egy osztályvezető féle, akivel nem tudtam megértetni, hogy az én érzelmeim vele kapcsolatban gyakorlatilag a kollegiális elbeszélgetésben kimerülnek és még véletlenül sem szeretném ezt szorosabbra fűzni. Erre egyik este elküldi nekem egy MMS formájában a farkát, premier plánban az arcomba tolva. Még szerencse, hogy az akkori barátom megértő volt, először persze fizikai elégtételben gondolkodott, magyarul jól meg akarta verni, de miután megbeszéltük, inkább csak jót röhögött a szánalmas próbálkozáson és rám bízta a dolgot. Másnap bementem az irodájába és megmondtam neki, vagy nagyon sürgősen leszáll rólam és arrébb tolja a biciklit, vagy megyek a főnökséghez és akkor utána nekik kell majd magyarázkodnia a tettéről és annak következményeiről. Hebegett-habogott, hogy ő csak viccelt, meg nem is úgy gondolta, de utána soha többet nem szólt egy szót sem hozzám és még a köszönésemet sem fogadta. Nem baj így is megérte, legalább megszabadultam tőle. A te általad említett esetben a felelősség valóban a lányé kétség sem férhet hozzá, de hogy a magam nevében beszéljek, én mindig szeretem kijelölni a határokat és a szabályokat, ezért sem fordult még velem elő ilyesmi. De mindig lesznek lököttek, öntörvényűek, akik nem értenek a szép szóból, akiket még az sem győzne meg, ha holnap karikagyűrűt húznék az ujjamra.” 

 

Remélem nem unják még, már csak azért sem mert a java még hátravan, bár az utóbbi e-mailnél egy pillanatra elgondolkoztam, hogy megállok és abbahagyom. Egy témát lezártunk és nem biztos, hogy tanácsos lett volna egy újabb fejezetet nyitni, de nem tudtam ellenállni a nyitottságának, a levelekben mutatott laza fogalmazásmódjának, annak, hogy többször mosolyogtam, miközben olvastam a sorait. Öntök egy kis bort, már megittam a felét, jó lesz óvatosabb fokozatba állítanom magamat, de azért rágyújtok még egy cigire is. Ennyit az önmegtartóztatásról. Szóval folytattam:

 

„Már bocsánat de ez nem neked kínos, hanem annak, aki csinálja. Na az ilyen kreténekről írtam azt, hogy nem értem őket, nagyon szemléletes példán keresztül mutattad be az egyik díszpintyet a sok közül. Kösz. Megjegyzem a barátod tényleg nagyon bölcs és megértő volt az adott helyzetben. És akkor most más. Láttam, hogy kellemesen érezted magad tegnap a Holdudvarban, furcsa, hogy ott is összefutottunk, még ha csak rövid időre is. Azt azért be kell vallanom, hogy már hamarabb észrevettelek, amikor egy srác kezét fogva araszoltál a tánctérre. A feltűnésed időzítése viszont alaposan sikerült, jól kifundáltad, mire észbe kaptam már csak az árnyékodat láttam. Mi volt a buli apropója, ha szabad kérdeznem, lehet, hogy az a karikagyűrű nincs is olyan messze?”

 

„Arra megkérhetlek, hogy ezt az erőltetett udvariaskodást hagyjuk, bármit kérdezhetsz, amit csak akarsz, elhiheted, vagyok olyan határozott lány, hogyha az érdeklődésed olyan irányt vesz, ami már túl intim, akkor nem válaszolok. Egy egyetemről megmaradt barátnőm születésnapját ünnepeltük tegnap egy házibuliban, ami aztán odáig fajult, hogy néhányan még tovább mentünk bulizni. Nem megszokott ez nálam, mostanában ha egy félévben egyszer elmegyek szórakozni, már sokat mondtam, pedig régebben nem vetettem meg az éjszakázást, míg az utóbbi időben kicsit háttérbe szorult. Szép, már hamarabb észrevettél, de oda se jöttél, ennyit az általad oly erőteljesen hangsúlyozott illemszabályokról. Nem kellett volna köszönnöd? Én csak a tánctéren láttalak meg, azon gondolkoztam, hogyan jelezzem, hogy itt vagyok, aztán végül arra jutottam, hogy egy kicsit talán megleplek, nem akartalak zavarni, azt hiszem, te sem voltál egyedül.”

 

Finoman kiosztott és szépen terelt, az utolsó megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva, majd egy zsonglőr ügyességével gyorsan visszadobta a labdát. Ha valamikor, hát most kezdett el igazán érdekelni ez a rendhagyó társalgás.

 

Lehet, hogy ez az a helyzet, amikor valaki a saját maga által gondosan előkészített és felállított csapdájába esik? Annyit mindenesetre megjegyeznék, hogy meglehetősen furcsán vette volna ki magát, hogy egy általad írt barátságosnak semmiképpen nem mondható e-mail után odamegyek az asztalotokhoz - ahol senkit nem ismerek -, azzal, hogy szia Diána, jöttem beszélgetni, én vagyok az a kolléga, akit finoman elküldtél a francba délután. Remélem, érzed, hogy mennyire visszás lett volna a szituáció, szeretem az ilyenektől már megkímélni magam, huszonévesen talán még elsütöttem volna, de a kor előrehaladtával visszahúzódóbb lettem. Nem beszélve arról, hogy valószínűleg a kezedet fogó srác sem örült volna nekem. Valóban nem egyedül voltam, a velem szemben lévő lánnyal táncoltam, aki mindig lecsukta a szemét, nem tudom megfigyelted –e. Valószínűleg irritálta a látványom. És mielőtt megkérdeznéd egy pár szót arról ki is volt ő, mert biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb kíváncsi lennél rá. Szóval egy barátomnak a barátnőjének a barátnője. Tegnap találkoztam vele először és mivel eleinte nem találtuk a közös hangot, kénytelen voltam bemenni vele táncolni, mivel a barátom egy más futó terven dolgozott éppen a barátnőjével. Szerintem a részemről nem maradt nyitott kérdés, viszont még mindig nem tudom, hogy mi van azzal a karikagyűrűvel? Ezt kikerülted, de nem szoktam olyan könnyen feladni.”

 

„Nyugodtan odajöhettél volna, engem kimondottan inspirálnak az ilyen helyzetek, valószínűleg nem estem volna neked, bemutatattalak volna a barátaimnak és szóban megbeszéltük volna ezt, amit most írásban vagyunk kénytelenek pótolni. Mindegy, erről már lemaradtál. Nem láttam, hogy kivel vagy, de azt gondoltam, hogy valakivel csak bejöttél táncolni, egyedül azért nem szoktunk ott lötyögni. Ennyire azért ne becsüld le önmagad, nem vagy te annyira csúnya, valószínűleg a lányt beszippantotta a hangulat, esetleg a zene azért csukta be a szemét. Néha még velem is előfordul, ha elragad a hév. Na jó, úgy látom sehogyse akadnál le a srácról és mivel te megtiszteltél a bizalmaddal, nekem is illene valamit mondanom, bármennyire nincs hozzá kedvem. Azért mégiscsak a kollégám vagy és hát úgy igazán nem ismerjük egymást. Jó, nem keresek több kifogást, a srác a volt barátom, akivel most egy nagyon hülye helyzetben vagyunk, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy folytassuk –e ott, ahol három hónapja abbahagytuk, vagy szakadjunk el egymástól véglegesen. Az, hogy tegnap megfogta a kezem nem jelent semmit, kicsit többet ivott a kelleténél és nagyon szeretné továbbra is a kapcsolatot, nekem meg nem volt erőm azt mondani neki, hogy egyelőre várjunk még. Karikagyűrű tárgyában tehát megkaptad a válaszod ezzel. Érdekes most, hogy leírtam nem is volt olyan nehéz, ettől még nem válaszolok minden kérdésedre, mielőtt még túlságosan elbíznád magad. Mi volt a barátod terve? És miért kellettél te ehhez, sejtek valamit, de azért erősíts meg az elképzelésemben! Ja és mire jutottál te a lánnyal? Egyáltalán volt valamilyen célod vele?”

 

„Sok a kérdés, de mielőtt szép sorjában válaszolnék, örülök, hogy végül nem tértél ki a téma elől, bár be kell valljam, hogy utolsó próbálkozás volt, ha most sem reagálsz, hagytam volna elmenni. Azért tényleg fura ez az egész, mert nem tudom, hogy ezt most meg kellene –e osztanom veled, lévén tényleg alig ismerjük egymást, bár lehet, hogy éppen ez adja ennek a varázsát. Szóval a barátom meghívott egy lányt bulizni, és neki volt a barátnője az, akivel táncoltam. Így kerek a sztori. Diána nem vagy te olyan buta nő, hogy ne találnád ki, hogy mi volt az én cimborámnak a terve. Finom leszek, behatóbban meg akarta ismerni a lányt, aki viszont előtte csajos bulit tartott, így elhozta a barátnőjét. Hogy minek kellettem én? Pont ezért, hogy lefoglaljam a barátnőt és ne zavarjuk a köreiket. Amint már írtam is, először nem igazán voltunk közös hullámhosszon Csillával, merthogy így hívják. Nagyon fiatal még, nem is volt teljesen józan, úgyhogy a tánc sietett segítségemre. Aztán a végén már egész jól eltársalogtunk, de akkor meg haza kellett mennem, mert ahogy érzékelheted hasonlóan hozzád, én is bejöttem dolgozni, nem egy program válaszol helyettem. Ha arra akarsz utalni cél gyanánt, hogy le akartam –e fektetni, a válaszom nem, egyszerűen csak kisegítettem a barátomat, nem voltam önzetlen, máskor ő is támogatott már engem. Ja és még valami, lehet, hogy elmebetegnek tartasz, de régebben, sőt még néha most is, ha eleget iszom és ezzel megjön a magabiztosságom, én bizony bemegyek, bementem táncolni egyedül is. Na de kicsit térjük vissza rád, mert a te történeted érdekesebbnek tűnik számomra. Minek köszönhető ez a se veled, se nélküled szitu? Mióta tartott a kapcsolatotok és miért lett vége? Mi az az indok, amitől úgy érzitek, hogy újra lehetne kezdeni? És mi szól ellene?”

Szólj hozzá

atortenet