Magyar thriller? Ne vicceljünk már! Ez első hallásra és talán még másodikra is furcsának tűnik. Leginkább azért, mert itthon ez nem megszokott, alig volt rá példa. Ha nagyon megerőltetjük az agytekervényeinket, akkor kettőt sikerül felidézni az elmúlt évekből. Gigor Attila A nyomozó című filmje szép kritikai sikert aratott és a nézők körében sem váltott ki heves ellenszenvet, míg Köves Krisztián Károly Halálkeringője felért egy boszorkányüldözéssel. A mozik többsége egy hét után levette a műsoráról, ami nem is volt meglepő látván azt a tömény borzalmat, ami az utolsó jelenetben érte el a csúcspontját, amikor végképp önmaga paródiájává vált, pedig valószínűleg nem ez volt a szándék.

Mátyássy Áron hosszú huzavona után készíthette el a filmjét, a támogatási rendszer változása miatt. Állítólag a forgatókönyv több fejlesztési perióduson átesett, mire elnyerte a végleges formáját. A kész terméket látva meg kell, hogy állapítsuk, hogy ez sem volt elég, lehetett volna azt még egy hangyányit csiszolgatni. A történetet nehéz úgy elmesélni, hogy ne lőjük le a poénokat a lényeg az, hogy egy jól menő építési vállalkozó (Lengyel Tamás), az ügyvédje (Gryllus Dorka) és annak férje (Simon Kornél) elmennek egy hétvégére Erdélybe vadászni, hogy kiszabaduljanak a hétköznapok fogságából. Persze ha a műfaj kőbe vésett szabályait követjük, akkor itt történnie kell valaminek, a nyugalom csak látszólagos lehet. Nem is kell sokat várnunk, hamarosan meghal egy férfi, ezzel pedig egy olyan lavina indul el, ami a film valamennyi fontosabb szereplőjét maga alá temeti. Képletesen és átvitt értelemben egyaránt.

A rendező bevallottan hollywoodi sémákat követett a Víkend elkészítése folyamán, úgyhogy legyen ez a mérce a mozi értékelésekor. Azt leszögezhetjük, hogy Mátyássy ezúttal is kitűnőre vizsgázik hangulatteremtésben, ez már a korábbi munkáiban tetten érhető volt, gondolhatunk itt Az utolsó idők című filmjére, valamint az Átok című tévésorozatra is. Ráadásul remek partnert választott az operatőr Győri Márk személyében, akinek képein keresztül megelevenedik az erdélyi táj minden szépsége, a hegyek, ösvények összes zegzuga. A lefegyverző felvételeknek köszönhetően néhol úgy érezzük magunkat, mintha valami útifilmben, vagy egy dokumentumfilmben lennénk, amely a Kárpátok ezen vidékeinek magával ragadó bemutatását tűzte ki céljául.

A probléma ott kezdődik, hogy ez nem a Discovery Channel egyik ékes portékája, hanem egy játékfilm akar lenni, azon belül is a műfaji kategóriákat tekintve egy thriller. Ide kellenek karakterek, fordulatok, cselszövés, a tempónak is egy megfelelő ütemre illene kapcsolnia és a szereplők egymás közötti dialógusain is sok múlhat. Na itt kezdenek csikorogni azok a bizonyos fogaskerekek és jönnek elő azok a magyar gyermekbetegségek, amik rendesen bele tudnak rondítani a kellemesen induló összképbe. A három fő figura például egytől egyik unszimpatikus, kettő közülük pedig igazi gyökér jellem. Az ügyvédnő egy felkapaszkodott perszóna, egy önző, számító ribanc, aki mindenkinél okosabbnak képzeli magát, a férjét folyamatosan megalázza, mindenkit átvág és csak a saját szempontjait, boldogulását tartja szem előtt. A Lengyel Tamás alakította építési vállalkozó ugyanezekkel a személyiségjegyekkel van felvértezve, csak férfi kiadásban. Végül van az ügyvédnő férje, a lúzer, a tipikus fapapucs, aki mindenben alárendeli magát az asszonykája óhajainak. Ennél a filmnél tehát képtelenség bárkivel is azonosulni, a nézőnek egy idő után teljesen mindegy lesz, hogy ki hagyja ott a fogát, mert ezek egytől egyig megérdemlik a sorsukat.

Az egymás közti viszonyrendszer is csorbát szenved olykor. Azt még véletlenül sem tudjuk  elképzelni, megfejteni meg még inkább nem, hogy a férjnek mi volt a legfőbb indítéka, amikor elvette ezt a libát. A másik, ami nyugtalanít, hogyha a férj mamusznak van beállítva, akkor egyetlen füttyentésére miért szopja le az asszony az erdőben. Ezek még talán kisebb következetlenségek, de a mellékszereplő erdélyiek funkcióját sem lehet teljesen világosan megérteni. Kettő kivételével sem jellemük, sem motivációjuk nincsen, csak poroszkálnak a kamera előtt, de legalább a forgatókönyvben találtak valami eligazítást arra vonatkozóan, hogy éppen kire kell haragudniuk. Azt érdekes volt látni, miképpen reagál egy erdélyi, amikor felszívja a pestiek által hozott kokót, de az már kevésbé tiszta, hogy ennek a kuriózumon túl mi értelme volt. Néha azon is el kellett morfondíroznunk, hogy Mátyássy Áron az izgalmat akarta minden áron felturbózni, vagy a szereplők közötti lélektani viszonyokat szerette volna mélyebben elemezni, ugyanis ezt a kettőt így együtt nem tudta megvalósítani. A feszültség olykor csak pislákolt, mint az elhalványuló gyertyaláng, a lélektani elemzés pedig nem volt kellően kidolgozott.

Egy jó thrillertől talán az is alapvető elvárás lehet, hogy a tempó végig feszes maradjon. Nos itt elég sok volt a döccenő. Az eleje jól indul, megfelel a kívánalmaknak, aztán viszont előtérbe kerülnek a forgatókönyv sutaságai és ezáltal a nézőnek sem árt néhány szemizom gyakorlatot elvégeznie, hogy ne hajtsa álomra a fejét, vagy ne bukjon le az előtte lévő ülés támlájára. A végén pedig ismételten igazolást nyer az örökérvényű tétel, miszerint a kevesebb néha több. Az rendben van, hogy elengedhetetlenek a fordulatok, de az már igen kínos, amikor azok a röhej szintjéig vannak fokozva.

Gryllus Dorka meglehetősen egyenetlen a szerepben. Vannak kimagasló pontjai az alakításának, amikor az egyébként viszonylag jól megírt mondatok hitelesnek és természetesnek hatnak a szájából és akad olyan pillanat is, amikor mintha kiesne a szerepéből és egykedvűen szemlélné az eseményeket. Lengyel Tamás kisujjából kirázza a suttyó vállalkozót. Megfelelően aljas és gerinctelen, nem esik nehezére az átlényegülés. Talán színészileg ő a legerősebb láncszeme a gépezetnek. Simon Kornél sem rossz, de az ő alakításánál figyelembe kell venni, hogy az ügyvédnő férje a forgatókönyv leggyengébben felépített karaktere. Érdemes még egy szót vesztegetnünk Árpa Attilára, aki a vállalkozó verőemberét hozza hihetetlen pléhpofával, sokat tanulhatott Jean Claude Van Damme-tól a közös munkájuk során, tulajdonképpen egyetlen arcizma sem rándul az egész film alatt.  

Mátyássy Áron az utolsó jelenettel csak a ráncokat szaporítja a homlokunkon. Érteni véljük a funkcióját, de annyira átlátszó és sematikus a pont a mondat végén, ami egy pillanatra megkérdőjelezi az egész mozi komolyan vehetőségét is. Mindenesetre a Víkend hollywoodi mércével mérve egy B kategóriás film szintjén mozog, van benne akció, vér, szex, erőszak és jóval több fordulat, mint ami kellene, így talán egyszer meg is lehet nézni, de hogy maradandó nyomot hagyna bennünk, azt kevésbé hiszem. Leginkább olyan, mint egy közepes minőségű asztali bor. Szódával elmegy.    

5/10