Nem esik túl jól, hogy már másodszor kell András irodája előtt állnom a mai napon és persze most is telefonál, deja-vu érzésem van, talán nem alaptalanul. Számomra furcsa, ahogy az arcán megjelenő behízelkedő mosolyt, vagy inkább vigyort az egész beszélgetés alatt tartja, le sem tudja törölni, végig ott marad. Most is szívat és élvezi. Ebben is tipikus vezető, ott szopatja a beosztottját, ahol tudja, soha nem felejt, különben ez jellemző az egész vezetői bagázsra néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve persze. Folyamatosan gazsulálnak, meghajolnak, törleszkednek, illeszkednek, alakoskodnak, aztán a piramis alján elhelyezkedőkön meg elverik a port. Az sem mindennapi, ahogy egymással bánnak, természetesen pacekba soha nem vállalnak fel konfliktusokat, ott sunyiskodnak, hízelegnek, aztán a hátad mögött meg a legvadabb jelzők kíséretében pocskondiáznak. Soha nem értettem és most sem értem, hogy a hatalom birtokában egy ember személyisége miért vesz száznyolcvan fokos fordulatot és miért torzul el oly mértékben, hogy azzal szembeköpi egész addigi mivoltát. Miért nem lehetsz kedves, emberi és jópofa anélkül, hogy valamilyen hátsó szándékod lenne? Hogy is fogalmazta ezt meg Örkény István a Tótékban „És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné?” Mitől kell másabbnak vagy különbnek lenned attól, hogy irányítasz egy csoportot, egy osztályt, egy hivatalt, egy szervezetet, egy vállalatot, egy céget, egy minisztériumot, egy országot? Miért nem lehetsz egyszerre ember és vezető? Miért válik ez a kettő el egymástól oly gyakran? Akkor sem akartam külön vezetői kasztba tartozni, amikor egy nagyon rövid ideig valami olyasmi voltam. Nem is feleltem meg és ha ez a feltétele annak, hogy valamikor valahol – nem itt, mert arról szó sem lehet, hanem esetleg máshol – újra az legyek, akkor bátran kijelenthetem, hogy én alkalmatlan vagyok rá. Nem a rám nehezedő kihívás, nem az esetleges szakmai teher, hanem az emberi tényezők miatt. Mindig és minden körülmények között szeretnék ember maradni, bár azt hiszem ez sem most, sem régebben nem volt divat. Úgy tűnik az itteni állapotokból kiindulva, hogy fel kell adnod valamit önmagadból, hogy vezető lehess. Ez pedig áldozattal jár és ezt nem akarom vállalni.

- Nos Ádám, átnéztem a jelentést, szép munka, látszik, hogy szántál rá időt, úgy gondolom, nem kell javítani semmit, majd egy kicsit talán hozzáírok, a magam képére formálom, megtanulom, de összességében tényleg meg vagyok elégedve – mondja András miközben hellyel kínál, amit kissé vonakodva fogadok el, tekintettel arra, hogy egy perccel sem szeretnék többet időzni az irodájában, mint ami a kötelező penzum.

- Köszönöm szépen, tényleg volt vele munka, de örülök, hogy megfelel.

A válaszom közben ösztönösen felpillantok a plafonra és megnyugodva veszem tudomásul, hogy még csak nem is repedezik, nemhogy rám szakadna.

- Reggel talán túl kemény voltam, de biztos te is tudod, hogy az elvárásoknak nekem is meg kell felelnem és holnap az értekezleten sokan arra fognak figyelni, hogy hol tudnak belém kötni. A pokolba kívánom az egészet, úgy utálok szerepelni! – fakad ki.

„Mire fel ez a barátságos hangnem, ez a túl közvetlen nexus, csak ne most beszéltem volna azokról a bizonyos hátsó szándékokról, de valamit nyökögnöm kell.”

- Hát igen, nem könnyű vezetőnek lenni – ennyire voltam képes.

- Elsősorban nem is a jelentés miatt hívtalak. Kérsz egy kólát, vagy valami toroköblítőt? – és eljátssza, mintha egy felespoharat emelgetne a szájához.

- Nem köszönöm – hárítok.

„Ajjaj, tudtam, hogy baj lesz, csak a fizetésemeléssel lennék elégedett, az mindig jöhet, semmi mást nem akarok tőled”

- Szóval holnap este lesz egy kis összeröffenés a Westendben lévő Leroy Cafe-ban, amire örülnék, ha te is el tudnál jönni – folytatja

„Ez most mi az úristen akar lenni???”

- Ez valami céges buli? – kérdezem olyan arckifejezéssel, ami valószínűleg árulkodik a bennem dúló meglehetősen ambivalens érzésekről.

- Látom, kicsit beszartál Ádám! – nevetve folytatja – Nem céges buli lesz. Minden héten összegyűlünk egy-két barátommal egy kis beszélgetésre, iszogatásra, aki akar, kajálhat is. Ne ijedj meg ismerősök lesznek.

„Csapdába csalt a szarházi, egérfogóban érzem magam”

- Már bocs András, de hogy kerülnék oda, ezek nem a te barátaid? – menekülnék, ahogy csak lehet.

- Nem figyelsz Ádám, lazulj már el, nem megenni akarlak, baszd meg! Mondom, hogy nem vadidegenekkel fogsz találkozni, éppen úgy ismered őket, ahogy én – nyugtatgat.

- Mégis kik lesznek azok?

- Nem akarom lelőni a poént, majd meglátod!

- És hányan lennénk?

- Veled együtt négyen. Egy kisebb társaság, ne vágj már ilyen megdöbbent fejet, engem is megijesztesz!

„Elvesztettem a fonalat, érzem, ahogy vasmarokkal szorítja a torkom, nem akar kegyelmezni!”

- És mégis mi lesz a program?

- Letoljuk a gatyánkat és leszopjuk egymás farkát!

„Be kell ismerjem ez nem volt olyan rossz, egy kicsit el is röhögöm magam és szívből remélem, hogy tényleg csak viccelt.”

- Na végre – folytatja – engedd el már magad. Iszogatunk, dumálunk, értékeljük a hetet, aztán majd meglátjuk, nem fogunk megerőszakolni, ha ettől fosol, mindannyian heterok vagyunk!

- Mikorra kellene választ adni?

- Jó lenne most, mert le akarom foglalni az asztalt!

„Ugye érzik, hogy nincs jó válasz? Ha nem megyek el, megsértem és megnehezítem magamnak a jövőbeli együttműködésünket, folyton keresztbe fog tenni, ott és akkor áll majd bosszút, ahol tud. Ha viszont elmegyek, minden perc olyan lesz, mint egy keresztre feszítés és még azt a pillanatot is bánni fogom, amikor elfogadtam ezt a meghívást. Ezt hívják huszonkettes csapdájának barátaim!”

- Rendben András, köszönettel elfogadom az invitálásodat. Mikorra kell ott lenni?

- Örülök, hogy végül is minden félelmed ellenére elmersz jönni. Jó vacsora lesz belőled! – ez már erőltetett volt inkább, mint vicces, de szemrebbenés nélkül nézek rá – Ha hétre jössz, az tökéletesen megfelelő.

- Ki kell öltözni, van valamilyen „dresscode”?

- Ádám nem az Operaházba megyünk, nem kell szmokingot húzni, egy laza zakó, ing, farmer megfelelő. Én már nem leszek holnap, úgyhogy ott találkozunk hétkor.

- Oké ott leszek.

Felállok és veszem a sátorfámat, azért tényleg meg kellene tanulnom végre nemet mondani, elsősorban magam miatt, mert ezzel az örökös megfelelni akarással nagyon megnehezítem az életem. Már elérek az iroda ajtajához, amikor András még utánam szól:

- Ja és ott ne játsszuk ezt a főnök-beosztott játékot, nyugodtan legyél közvetlenebb. Remélem nem fogom megbánni, hogy téged hívtalak és nem Gábort!

Nincs kedvem visszamenni az irodába, forr az agyam, meg kell nyugodnom, ezért járok egy kört az emeleten. Miközben szaporázom a lépteim, figyelem az arcokat és az arra kiülő érzéseket. Vannak nagyon fiatalok, akiknek ez az első munkahelyük, rajtuk még érződik egyfajta naiv ábránd, hogy akár jól is érezhetik magukat ezen a helyen, dolgozni kell ugyan, de legalább kellemes hangulatban, normális munkatársakkal körülvéve, valamikor én is így indultam. Aztán látom azokat, akik hozzám hasonlóan itt vannak egy jó pár éve, belőlük már az illúzió minden kis cseppje kiveszendőben van, vagy már fel is szívódott, talán az a legjobb szó rájuk, hogy beletörődöttek, még reménykednek valamilyen változásban, de összességében érzik, hogy itt fognak megöregedni és ez érthetően nem tölti el őket kitörő lelkesedéssel. Vannak azok, akik már tíz éve vagy annál régebben húzzák az igát. Azt hiszem rájuk hatványozottan igaz a fásultság, az egyhangúság, az unalom, többségüknek már családja, gyereke van, nem léphetnek ki a bizonytalanba, a családfenntartó felelőssége megköti a kezüket, átmehetnek valamilyen más céghez, de mi vagy ki garantálja neki, hogy ott jobban érzik majd magukat és két hét múlva, nem vágynának vissza a kisebbik rosszba, vagyis ide. És végezetül vannak azok, akik minden szarság ellenére örömmel dolgoznak ezen a helyen, nekik még jelent valamit a munka, a feladatuk, az, hogy itt élik az életük jelentős részét. Komolyan gondolom, hogy irigylem őket, bár ez nem jellemző rám, talán ilyennek kellett volna maradnom nekem is. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a folyosó végén lévő mosdó férfi szekciója felé veszem az irányt. Szükségem van arra, hogy egy kicsit egyedül legyek, hogy kifújjam magam. Szerencsére nincs senki, megmosakszom, belenézek a tükörbe. Miért nem vagyok erősebb? Miért nem mondhattam meg Andrásnak, hogy nem akarok veled, meg az úgynevezett barátaiddal jópofizni, keress valaki mást, aki a kutyád lehet, te paraszt? Miért akarok szenvedni és kínos helyzetekbe hozni magam? Szeretnék már felébredni ebből a rossz álomból, szeretnék a magam ura lenni, független mindentől és mindenkitől, szeretnék már valami olyat csinálni végre, amit szeretek.

Elegem van a hajbókolásból, elegem van az örökös smúzolásból, elegem van abból, hogy meg kell harapnom a számat, mielőtt bárkiről, vagy bármiről véleményt mondanék, elegem van abból, hogy dróton rángatnak, mint egy ócska marionett bábut, elegem van a buta, értelmetlen utasításokból, amit fenntartások nélkül kell végrehajtanom, elegem van a szolgalelkűségből, elegem van abból, hogy örökösen megjátsszam magam, elegem van a szerepekből elegem van a megalázkodásból, a megalkuvásból, elegem van a mindenkinek való megfelelésből, elegem van a vég nélküli hazudozásokból, elegem van az egy helyben toporgásból, elegem van a megbélyegzésből, elegem van a meggyőződés nélküli ítéletekből, elegem van az alantas támadásokból, elegem van a fásultságból, elegem van az unalomból, elegem van a kisszerűségből, elegem van a szürkeségből, elegem van az egyhangúságból, elegem van a mindennapokból, elegem van a kishitűségemből, elegem van az alakoskodásból, elegem van a félelemből, elegem van az óvatoskodásból, elegem van abból, hogy azok értékelnek, akik emberként már többször megbuktak, elegem van a tudatlanságból, elegem van a jelentésekből, elegem van a statisztikákból, elegem van a megkeresésekből, elegem van a sémákból, elegem van ezekből a körülményekből, elegem van az ingerszegénységből, elegem van az irigységből, elegem van abból, hogy mindig csak túlélem és nem megélem a napokat, elegem van az időhúzásból, ami itt tart és elegem van abból is, hogy folyton mindent ellenkezés nélkül lenyeletnek velünk. 

Ezzel a társadalommal mindent meg lehet csinálni, mindent lenyomnak a torkunkon, adóemeléseket, jövedelemcsökkentéseket, ingatlanpanamákat, furcsa meggazdagodásokat, útdíjakat, újabb adókat, az ész nélküli sehova nem vezető centralizációt, lopásokat, csalásokat. Nyeljük és nyeljük a sok trágyát, alig mondunk ellent, egészen addig, míg egyszer túl nem csordul a tetején. Kicsit túlpörögtem magam, mint Edward Norton Az utolsó éjjelben Spike Lee jobban sikerült filmjében, amikor a budiban a tükör előtt mondja el a monológját. Meg kell nyugodnom, így nem lehet végigcsinálni a napot, már csak egy kicsi van és szabadulok a bilincs fogságából, most igazán jól jönne valami, ami ellazítana, talán egy fél deci whisky, de anélkül is menni fog, érzem. Még egyszer megmosom az arcom, megtörülközöm és elindulok. Az ajtóban eszembe jut, hogy egyszer és mindenkorra elegem van a szendvicsekbe tett fonnyadt vagy rohadt salátalevelekből is. Oké most már biztos, hogy megnyugodtam.

Befejezem, elég volt, lenne még egy-két megkeresésem, meg egy jelentésem, de az bőven ráér holnap is, vagy a jövő héten. Az egyikhez ráadásul el kellene mennem egy másik ügyiratért. Ki az a nagyon elhivatott munkaerő, akinek fél órával a munkaidő lejárta előtt ehhez lenne bármilyen gusztusa? Nos, az nem én vagyok. Talán Gábor, de lehet, hogy most erre felemelné középső ujját és nemes egyszerűséggel csak beintene nekem. Odamegyek már fél hatra Danikához, ő úgyis kocsival jár, ötre már biztos hazaér, én meg egy fél óra miatt nem csinálok programot. Igen, tömegközlekedéssel megyek, nincs kocsim. Pedig az státuszszimbólum. Egy férfinak néha azt gondolom többet jelent egy autó, mintha egy nő szájába venné a farkát. Egyesek órákig tudnak beszélni róla, én meg közben hülyének érzem magam, mert annyira nem érdekel a téma. Nem az a lényeg, hogy guruljon, milyen kardántengelyről, motorról, ékszíjról meg egyéb nyalánkságokról beszéltek? Arra ott van az autószerelő! Feleslegesnek érzem Pesten a kocsit, állandóak a dugók, délután másfél óra alatt teszel meg néhány kilométert, az autósok egyik fele a dudát nyomja, a másik fele könyökéig az orrában turkál, aki meg egyiket sem csinálja, szakadatlanul ordít. Ráadásul nem olcsó mulatság, az olaj ára ingadozik, hol az egekben van, hol a béka feneke alatt, ahogy épp a politikai és gazdasági érdekek akarják, mindazonáltal ki van zárva, hogy valaha is nullszaldóssá válhat. A munkatársaim panaszkodtak és még most is gyakran teszik, hogy mennyire nem tudnak kijönni a fizetésükből, és az is igaz, hogy ebből, amit ma egy közalkalmazottnak adnak, nem könnyű. Autója viszont mindegyiknek van, aminek a havi fenntartása, meg az albérlet és a rezsi valóban nem sok lehetőséget hagy a további kiadásokra, a takarékoskodásra pedig még kevesebbet. Nem akarok a tömegközlekedés mellett kampányolni, mert rettenetesen kényelmetlen tud lenni, a kocsik állapota lehangoló, a síneket néha kicserélik – ha tudnak hozzá valamilyen uniós forrást szerezni, mert magától nem nagyon megy – de amennyiben nem, akkor a villamosoknál nyáron felpúposodnak, télen lefagynak, a hármas metró komplett életveszélyeket hordoz magában, de mégsem tízezrekben kell gondolkodni egy havi költségvetésnél. Pláne ha még azt a disznóságot is elköveted néha, hogy bliccelsz, ami alapvetően nem szép dolog, de ha megnézzük az olykor tragikus helyzetet, vagy azt a lopást, amit a BKV-nél véghez vittek magukat embereknek nevező közönséges tolvajok, talán nem is számít eredendő bűnnek, hívjuk inkább zsiványkodásnak. Ha lebuksz, úgyis fizetned kell a büntetést, nem is keveset. Azt is hozzá kell tenni az igazság kedvéért, hogy tömegközlekedéssel, villamossal, metróval és busszal nem lehet becserkészni a csajokat, az valóban kevéssé tud vonzó lenni, mint egy BMW, vagy egy Volkswagen.

Húú de mennék már! Még egy utolsó pillantás az e-mailemre, ami jelzi, hogy érkezett egy válaszom, a feladója pedig: Dikács Diána, hát nem kapkodta el az biztos, fél tízkor írtam, háromnegyed négykor jön a reakció. Megnyitom:

 „Kedves Ádám! Tisztelt Kolléga!

Tisztázzunk valamit gyorsan, mielőtt belelovalnád magad: nem fogok lefeküdni veled. A köszönésedet sajnálatosan nem hallottam, amennyiben észleltem volna, biztos, hogy reagálok rá. Megnyugtatlak, hogy én is jártam iskolába, és közösségekben szocializálódtam, ahol elsajátítottam bizonyos illemszabályokat. Az is köztük volt, hogy a jól hallható köszönést illik viszonozni. Legközelebb is így teszek, ha találkozunk. A reggeli megjegyzésed pedig csakis egyedül téged minősít, tőlem nem kell elnézést kérned! Tisztelettel: Dikács Diána”

Nem mondanám barátságosnak sőt! Ez a reggeli lány földbe döngöl, megaláz, porba taszít. Ha az én cinizmusomra egy ötös skálán mondjuk kettest adnék, ez legalább négyest ér. Mi az, hogy „nem fogok lefeküdni veled”? Mégis ki kérte ezt tőled, még csak halványan sem tettem utalást ilyesmire, bár a biztonság kedvéért, gyorsan átfutom, amit írtam. Nem, nem volt erről szó. Nem is ismerlek és ez vice versa igaz, vagy úgy gondolod, hogy nálam így mennek a dolgok? Nagyon el vagy tévedve kicsi rigó! Nem hallottad a köszönésem? Lehet, hogy a füledbe kellett volna ordítanom, azt bizonyára észlelted volna. Legközelebb kérjen tőled elnézést az, akinek hét anyja van, még hogy engem minősít egy ártalmatlanul kicsúszott mondat, ez a reggeli lány totál idiótának néz. Kétségkívül megkaptam a választ, bár azt hiszem nem erre számítottam. Ha azt kérdeznék tőlem, hogy akkor mire, arra, hogy el lesz ájulva a levelemtől, hogy azt írja vissza, hogy milyen kedves vagy, hogy megszólítottál, vagy azt, hogy elnézést kér, azért mert nem köszönt, vagy a lábam elé borul, hogy egyáltalán észrevettem? Hát nem, de azt sem tudom igazából mit akartam már azzal az e-maillel, ez így egy kicsit felkészületlenül ért. Az biztos, hogy nem ejtették a fejére, meglehetősen talpraesett lány, ez már a reggeli, büfés kalandunknál tapasztalható volt. Azért annyi büszkeségem nekem is van, hogy ez ilyen formában nem maradhat ennyiben, erre még muszáj válaszolnom, fel kell állnom a padlóról, nem igaz, hogy így kiütnek.

- Gábor te mit kezdenél azzal a lánnyal, aki anélkül, hogy mélyebben ismerne, kijelenti, hogy nem fog lefeküdni veled?

Gábor nem siet a válaszadással, először rám néz, aztán beletúr abba a sűrű barna hajába, amiből már rég kiment a reggeli zselé.

- Azt gondolom Töki, hogy az ilyen lányok pont az ellenkezőjét mondják annak, amit cselekednének. Egyébként is nagyon elhamarkodott lenne minden fajta ismeretség nélkül valakivel azt közölni, hogy nem fekszem le veled. Két dolgot tehetsz Ádám: az egyik azt, hogy hagyod a picsába, hisz a kérdésed alapján nem ez az a nő, aki a következő csajod lesz. A másik, hogy rámész arra, hogy orálisan nyújtson neked elégtételt.

- Te voltál már ilyen helyzetben?

- Hogy egy lány azt mondta, hogy nem fekszik le velem? – visszakérdez, amitől mindjárt falnak megyek.

- Igen erre gondoltam.

- Voltam. – kezdem elveszíteni a türelmem.

- És mi lett a vége baszd meg?

- Ha arra gondolsz, nem dugtam meg!

- Mégis mi másra gondolnék?

- Próbálkoztam egy darabig meggyőzni arról, hogy meg kellene fontolnia a döntését, de nem ment, nem akarta, én meg nem erőlködtem tovább. Mondott még ilyeneket, hogy legyünk barátok, de ezt meg én nem akartam, sőt el se tudtam képzelni, egy olyan lánnyal akarjak barátkozni, akivel le akartam feküdni. Persze lehet, hogy utána meg beadta volna a derekát. Megkérdezhetem, hogy miért akartad ezt tudni?

- Nincs különösebb oka, csak érdekelt a véleményed egy ilyen szituációval kapcsolatban.

Gábor pillantása nem győz meg arról, hogy elhiszi, hogy ezt csak úgy kitaláltam. Nem akarom neki elmondani, nem tartom fontosnak, ahogy azt sem közöltem vele, hogy holnap Andrással meg a barátaival töltöm az estét. Majd egyszer, mindennek eljön a maga ideje, hűha azt hiszem, megint felrúgtam a mellettem lévő bográcsot. Nem vagyok előrébb, azonban hamarosan indulnom kell, ha nem akarok elkésni, márpedig azt utálok a legjobban, mivel tudom, hogy én mennyire türelmetlen tudok lenni ilyen esetekben. Jöjjön az a válasz:

Kedves Diána!

Ha jól emlékszem én nem is kértem egy szóval sem, hogy feküdj le velem, ez csak a Te gazdag fantáziád szüleménye. Lehet, hogy ódivatú vagyok, de ahhoz szerény álláspontom szerint több kell. Nem tartunk még ott és ha előre jósolhatok – márpedig miért ne tenném - nem is fogunk. A levelemmel mindössze a köszönés fontosságára szerettem volna felhívni a figyelmedet, de azt hiszem már ezt sem kellett volna, így meg, hogy nem is hallottad, még inkább okafogyottnak tűnik, úgyhogy vedd tárgytalannak és nyugodtan töröld ki a rendszerből. Azért kívánok további szép napot! Üdv: Fehér Ádám”

Akkor itt ennek vége, ebben körülbelül ennyi volt. Arra gondolok, hogy a viszonylag vonzó arc mögött tényleg van valami nem átlagos, nem mondom, hogy azonnal szimpatikus, vagy megnyerő számomra a kinyilatkoztatása, de az hétszentség, hogy nem tizenkettő egy tucat ez a reggeli lány. Nos, még egy búcsú cigi Gábor társaságában és mára letettem a lantot, végre kiszabadulhatok a burokból.

Egy rövid kitérő után érkezem meg az 1-es villamos Szentlélek téri megállójához, mehetnék 9-es busszal is és akkor még át sem kellene szállnom, de egyrészt ilyen fél öt-öt tájékán azon a járaton elviselhetetlen a tömeg, egymás hegyén-hátán az emberek, másrészt a 9-es átmegy a belvároson ahol lámpa követ lámpát. Ezek általában persze nincsenek összehangolva, ha az egyik zöld, a következő biztos piros. Összességében megérzésem szerint ez rövidebb lesz, még az átszállás ellenére is. Elmajszoltam útközben két almás táskát, megint nem ebédeltem, már kopogott a szemem, és folyamatosan korgott a gyomrom az éhségtől. Normális esetben zenét hallgatok ilyenkor, kikapcsolva a külvilág zaját, de a reggeli kapkodásban otthon hagytam a fülhallgatómat, úgyhogy ez most elmarad, helyette van a forgalom, tülkölő autók, csivitelő emberek. Ahogy felszállok a villamosra egy képzeletbeli nagy felhőbe botlom, ami orrfacsaró szagokkal van tele. Az izzadtság és a kosz „harmonikus” keveredése. Nem akarok ennyire költői lenni, minek, iszonyatos büdös van. Rosszabb, mint valami görénylyukban, mintha a Balkánon lennék, vagy Albánia egy kies eldugott városában, ahol véletlenül a sufniból előkotortak még egy múlt századból itt ragadt szerelvényt. Azt sem tudom megérteni, hogy az emberek miért nem érzik magukon, hogy szaguk van? Miért nem akarják ezt tudomásul venni?  Miért nem használnak dezodorokat, vagy stifteket? Miért spórolják meg azt a kis időt? Miért ül inkább igénytelenül, magából bűzt árasztva egy széken, ahelyett, hogy egyszer normálisan megfürödne? Még a hajléktalan szállókon is van zuhanyzó, könyörgöm. Nem a tusfürdők és szappanok világát éljük? Oké az áraikban már megjelenik a környezetvédelmi termékdíj, ez a legújabb hívság, amit persze a kereskedők azonnal tovább hárítanak a vásárlókra megemelve az áraikat, de próbáljunk már meg csak egy picit nagyobb elvárásokat támasztani magunkkal szemben a normálisabb együttélés érdekében. Ami a legrosszabb, hogy ez nemcsak itt fordul elő, a munkahelyemen egyesek a liftben, folyosón, vagy lépcsőházban, rosszabb esetben az irodában olyan izzadtságszaggal közlekednek, amitől egész egyszerűen kifordul a belem. És ezeknek az embereknek általában feleségeik, gyerekeik, férjeik vannak. Senki nem tesz nekik egy apró betűs célzást arra, hogy használjon valamit a szagok ellen. Amikor hazamennek a munkából biztosan érződik rajtuk,  a non plus ultra az lehet, ha már reggel az indulásnál is. Erre is gondoltam, amikor a tömegközlekedéssel járó negatívumokat ecseteltem. Miután a szaglószervem kénytelen hozzászokni, hogy egy darabig még véletlenül sem érezhet virágillatokat, körbenézek a villamoson. A fásult, egykedvű, némán maga elé meredő, szomorúan bambuló arcok látványa nem sokban tér el a munkahelyemétől, nem mondhatom azt, hogy egy másik világba csöppentem. Ugyanaz a közöny, sivárság és üresség. Azt a kis nevetést, vidámságot az a feltehetően középiskolai csapat szolgáltatja, akik most mehetnek haza a suliból. Na jó, van még egy egyetemistáknak kinéző társaság, akik hevesen gesztikulálva dumálnak, valószínűleg az esti kocsmatúrát kezdik meg valahol az egyes vonalán. Ha engem kérdeznének a combinot javasoltam volna inkább, a körúton azért lényegesen nagyobb a nyüzsgés és a kínálat, bár lehet, hogy pont a talponállókat részesítik előnyben. Egyébiránt fáradt családapák, és családanyák, akik a munkából hazatérve bekapják a vacsorájukat, ideális esetben játszanak még egy kicsit a gyerekkel, aztán szépen, csendben elbóbiskolnak a tévé előtt a kanapén. Vannak még persze nyugdíjasok, akik végig járták a létező összes orvosi rendelőt, patikát és piacot, beszerezték az orvosságaikat, így megnyugodva hajthatják álomra a fejüket.

Keresek valami izgalmas arcot. Ez a mániám. A Népfürdő utcai megállónál van egy kis anyázás, teljesen megszokott, az egyik asszony nem tudott az ajtó közelébe kerülni egy másik miatt, ezért megbillentette egy hangyányit, persze, hogy az meg nem állta meg szó nélkül. Nem követem az eseményeket úgyis abbahagyják, inkább egy csinos kis feketét figyelek, aki az imént szállt fel a villamosra. Igéző szemei vannak, elég alacsony, de amennyire rálátok, arányos a testalkata. Egy kék színű topot és egy fekete vékony nadrágot visel. A dekoltázsa pedig köszönhetően a nyárnak vonzza a kigúvadó férfi szemeket. A lány ékes példája annak, hogy még ebben a villámgyors ütemben úriasodó közegünkben is vannak olyan szemrevaló teremtések, akik a sportkocsik helyett más alternatívát részesítenek előnyben. Már ezért sem akarom elveszíteni, leül egy székre, aminek párja, a vele szemben lévő ülés éppen szabad. Na jó, ezt most meg kell csípnem, a szemem sarkából látom, hogy egy középkorú szemüveges is rástartolt, mindenképp meg kell előznöm, ezért majdnem fellökök egy anyókát, aki valamit dörmög az orra alá. Ezzel a mozdulattal beelőzöm a szemüvegest és elfoglalom a helyet, a legyőzött arckifejezését nehéz lenne illő szavakkal leírnom. A Shame című filmben Michael Fassbender hosszan néz egy nőt a metrón. Nem is nézi, egyenesen felfalja a tekintetével, a nő eleinte nem viszonozza a férfi állhatatos figyelmét, aztán zavarban van, majd egyszer csak hirtelen átfordul a viselkedése és szenvedélyesen farkasszemet néznek egymással. Soha nem láttam még a vásznon ilyen szexuális izzást férfi és nő között, egyetlen valamirevaló érintés nélkül. Nem tudom, miért jut ez most eszembe, hiszen tudom, hogy nem vagyok Fassbender és nem is akarom ezt a lányt zavarba hozni, viszont azon veszem észre magam, hogy miközben a filmen jár az agyam, egyfolytában nézem. Nem olyan látványosan, nem vetkőztetem le képzeletben pucérra, inkább csak olyan félszegen, néha szemlesütve. Látom az arcán lévő egészen apró, alig észrevehető szeplőket, a mandulavágású szemeit, a finoman felvitt szemfestéket, a fitos orrot, ami szépen illeszkedik az összképbe. Alig használ sminket, ami pocsékolásra vallana, tekintettel arra, hogy ebben a gatyarohasztó melegben egyetlen szempillantás alatt leolvadna, vagy elkenődne. Húsz és huszonöt közöttire saccolnám a korát, az biztos, hogy fiatal, nagyon fiatal. Mióta figyelem, egyfolytában a telefonját nyomkodja, chatel, vagy netezik, a lényeg, hogy fel sem néz, így tulajdonképpen nyugodtan időzhetek a szememmel az arcán, anélkül, hogy igazán kínos helyzetbe hoznám magam. Aztán hirtelen megunja, elrakja a ketyerét és kipillant az ablakon, még véletlenül sem néz felém, én meg már nem tudom róla levenni a tekintetem. Nem szexuálisan tartom vonzónak, inkább a szépsége bűvöl el. Nem akarom ezt megtagadni magamtól, rögzíteni szeretném, hogy egy adott pillanatban, mondjuk ma este, amikor már kicsit jobban érzem magam, felidézhessem. Nem tart tovább pár másodpercnél, de az majd jólesik. Olyan kevés igazán széppel találkozol a mindennapokban, hogy azt a keveset, ami adatik, meg kell ragadni, el kell raktározni az agyad kis rejtett zugába, vétek átsiklani felette. Ugye nem vagyok nagyon nyálas? Az se érdekel, ha igen. Hirtelen rám néz, zavarba jövök a véletlen szemkontaktustól, fészkelődöm és majdnem lecsúszom a székről. Mintha egy kis mosolyt vélnék felfedezni a szája szélén, amikor újra kinéz az ablakon, erre én is hasonlóan cselekszem.

Nyilvánvalóan ez így kevés, ha valamit szeretnék tőle, ha az is érdekel, hogy milyen lehet ő, akkor meg kellene szólítanom. Itt kezdődnek az igazi problémáim, a szorongásaim, a megpróbáltatásaim. Mégis mit mondjak, hogy most járok először Pesten és segítsen már nekem, pontosan hol kell leszállnom, hogy a Harminckettesek terére jussak? Szánalom a négyzeten. Nem is a négyzeten, inkább a köbön. Micsoda mesterkélt, szerencsétlen duma ez, legszívesebben nyakon vágnám magam, viszont ha tovább totojázok, el fogom veszíteni. Legalább hallhatom a hangját és hogy miképpen beszél. Mindegy megpróbálom, végül is nem sokat veszíthetek, amilyen nagy olvasztótégely ez a város, a büdös életben soha nem találkozunk. Már éppen hajolok felé és nyitnám a szám, megszólalnék, amikor hirtelen felpattan és az ajtóhoz megy. Még elereszt egy kisebb mosolyt, miközben rám néz, aztán leszáll. Biztos lehetne ezt szebben fogalmazni, de most nem akarom és nem tudom, irgalmatlan nagy balfasz vagyok. Addig húztam az időt, addig morzsolgattam a szavakat, addig vártam, míg kegyetlenül itt hagyott és még azt is hozzá gondolhatta volna, hogy néma leventékkel nem lehet mit kezdeni. Ránézek a szemüvegesre, az arcán gúnyos vigyor:”ezért kár volt annyira sietned te lúzer!”. És igaza van. Egy kicsit megtetszett ez a lány, persze nem szerelem szintjén, de érdekes lett volna megszólítanom. Most már mindegy, majdnem leragad a szemem.