Ahogy kifordulok András irodájából vagy inkább ketrecéből, szembe jön velem a reggeli lány a büféből. Amióta idejött, még soha nem futottam vele össze a folyosón, ami azért is meglepő, mert egy szinten dolgozunk. Nem kerestem a társaságát, mégis itt van. Most azt is csinálhatnám, hogy elkezdem bújni a papírokat, a megkereséseket és ügyet sem vetek rá, de azért mégsem erre neveltek a szüleim, egy ilyen szituációban illik köszönni, még abban az esetben is, ha tudom, hogy a bemutatkozásom nem sikerült valami fergetegesre. Csak most közeledik, ideje lenne nőként is szemügyre vennem, elvégre nem vagyok vak és még férfinak is csúfolom magam.. Azt már reggel is láttam, hogy magas, még mindig az, alsó hangon százhetvenöt centi legalább, a lábai hosszúak és szépek, nincs karika vagy iksz, a haja hullámos és barnásvöröses árnyalatban pompázik, háta közepéig ér és ki van bontva, valami kikevert szín lesz ez, nem eredeti, már amennyire meg tudom állapítani, mert nem a Zsidró Hajszalonban voltam fodrászsegéd. Miközben tüzetesen megnézem az arcát, azért rebegek felé egy félénk „hellót” az udvariassági formula miatt is. Meglepődtem volna, ha visszaköszön, úgy ment el mellettem, mint egy sebes vonat, bármilyen rosszul is esik, meg kell, hogy állapítsam, gyakorlatilag rám sem nézett. Az egyik unokabátyámmal sétáltam még kamasz koromban olyan tizennégy évesen, amikor elment mellettünk egy jó nő. Akkor én minden szemérmességemet mellőzve hátrafordultam és jól megnéztem a csaj seggét, mire az unokatesóm rám mordult: „ha még egyszer így forogsz egy nő után, pofán verlek, micsoda bárdolatlanság, viselkedj már intelligensen.” Annyira bennem maradt a mondata, hogy a mai napig betartva az utasítását, nem forgok lány után, azonban ez a csaj annyira közönyös és udvariatlan volt, hogy most kivételt teszek. Gyorsan megfordulok és vizuálisan rögzítem a seggét, próbálok objektív maradni: formás feneke van, pedig farmert visel, ami ilyen szempontból becsapós lehet. Nem volt szabályosan szép arca, de volt benne valami eredeti, valami, ami megfog, a szemei pedig határozottan tetszetősek. Valakire hasonlít, akit már láttam valahol, de az istennek se ugrik be, hogy hol és ki lenne az. Érzem, hogy agyalni fogok még rajta egy darabig, egyszer csak megérkezik az a bizonyos isteni szikra. 

- Na mi van, nagyon lebaszott? – kérdezi Gábor, mikor benyitok az irodába

- Megadta a módját, csak akkor nyugodott meg, amikor odaadtam neki a jelentést – válaszolom rezignáltan.

- Elolvasta? Meg volt vele elégedve?

- Szerinted elolvasta, most komolyan Gábor? Egy harminc oldalas iratot? Lapozgatta egy darabig, aztán megunta és azt mondta majd hív, ha már átnézte.

- Nem is fogja elolvasni, szarik rá. Egyáltalán adott valami segítséget, ami alapján meg tudtad írni?

- Be sem jutottam hozzá, se a héten, se a múlt héten, megírtam az előző negyedéves jelentések alapján! Most őszintén mi a faszt tudtam volna csinálni?

- Semmit, igazad van Töki! Elegem van már abból, hogy elvileg mi a keze alá dolgozunk, de egy perc ideje sincs ránk! Itt van ez is – lobogat egy pár oldalas iratot –, hétfőre várják a választ, csütörtök van és még egy fél mondatot se böfögött rá. Oda kéne ülnöm az irodája elé, hátha végre észreveszi magát!

- Hülyéskedsz Gáborka! Ha az ajtaja elé fekszel és kijön, akkor is inkább átlép rajtad, semmint szóba álljon veled. Nem is akar ez velünk foglakozni, nem érdekli, azt gondolja, megoldjuk mi majd önállóan.

- Oké, amit tudok meg is csinálok, de egy átfogó összefoglaló jelentést, ami több dolgot érint, csak meg kéne beszélnünk. Tényleg kezd tele lenni a farkam az egésszel, itt kéne hagyni a picsába az egészet! Olyan embereknek dolgozok, akik ezt nem érdemlik meg. Kihajtom a belem, itt vagyok néha este nyolcig, semmi másra nincs időm, aztán hazamegyek és képtelen vagyok bármire koncentrálni, annyira fáradt vagyok. A barátnőm pedig jogosan háborog, hogy rá is kéne egy kis időt szánnom. Még az a szerencsém, hogy eddig eltűrte, de hogy mi lesz ezután, nem tudom!  – már emeli a hangját, Gábor önmagát turbózza.

- Az nem jutott eszedbe Gáborka, hogy változatni kéne. Jó munkaerő vagy, máshol is bőven megállnád a helyed és talán jobban megbecsülnének, nem vonszolnának kötélen, mint egy rabszolgát.

- Tudod, hogy nem tudom itt hagyni Töki, csak nagy a pofám. Most is hónap közepe van, szerinted mennyi van a számlámon? Ne gondolkozz sokat rajta, megmondom nulla forint. Kénytelen vagyok megint igénybe venni a hitelszámlát, amit persze majd törleszteni kell. Nem jutok egyről a kettőre és ez kurvára zavar.

Be kell látnom Gábornak igaza van. Ez az állás tuti, ha nem csinálsz valami nagyon nagy őrültséget, innen soha nem rúgnak ki. A pénz biztos, még ha nem is olyan túl sok, legalábbis nyugat-európai viszonyokhoz képest. Azt nem szabad elfelejteni, hogy amíg itthon megkapsz körülbelül nyolcszáz eurót fizetésként a mi szintünkön, addig Németországban ennek legalább a dupláját viszik haza és akkor csak saccoltam, valószínűleg még így is keveset mondtam. Nem könnyű azonban ugrálni, hiszen hiába van felsőfokú végzettsége, két középfokú nyelvvizsgája, a munkaerőpiacon kapcsolatok nélkül lehetetlen elhelyezkedni. Nem kell, mert mindig van egy jobb, vagy egy olyan, akit fel kell venni, mert sógor-koma-jóbarát, vagy annak az öcsikéje. Hiába jó munkaerő, okos, értelmes, szorgalmas srác, ha nem tudja ezt hol bizonyítani. Vagy mondjon fel, rúgassa ki magát és menjen el közmunkásnak éhbéréért? Még viccnek is rossz. Persze az is, hogy egyáltalán az valakiben felmerül, hogy ezzel a közmunkás maszlaggal meg lehet oldani egy ország munkaügyi problémáit? Egy darabig lehet orvosolni és a statisztikai adatokat tekintve jól mutat, de ki gondolkozik itt hosszú távon?  És ki viszi vissza ezeket az embereket a munkaerőpiacra?

- Azon nem gondolkoztál, hogy visszamenj Amerikába? Egyáltalán tartod még ott valakivel a kapcsolatot? – kérdezem egy rövid szünet után Gábort.

- A volt főnökömmel még néha írogatunk egymásnak a Facebookon, nagyon jóban váltunk el, azt hiszem, ezt már mondtam neked, még a repülőtérre is kikísért, amikor hazajöttem. Nem tudom Töki, jól éreztem ott magam kétségtelen, életem egyik legszebb időszaka volt, szerettem a munkám, szerettem, ahogy éltem, talán megbecsültek, a végén már a fizetésem is elég magasra emelkedett, de akkor egyedül voltam, és jobban tudtam angolul is. Amióta hazajöttem, alig gyakorlom a nyelvet, múltkor néztem egy filmet eredeti hangon, az elején elég nehéz volt visszaszoknom, rájöttem, hogy piszok sokat felejtettem.

- Ez gyenge érv. Egy-két hét alatt sok minden visszajön, és te nem beszéled rosszul az angolt. Hallottad már Csongrádi Katát az interneten? Let’s dance! – vágok közbe és röhögök, mert én mutattam neki ezt a gyöngyszemet, amitől minden normális ízléssel megáldott embernek feláll a szőr a hátán.

- Ugye nem ez a mérce? – persze vigyorog ő is. – Lehet, hogy tényleg visszaszoknék, még az is lehet, hogy a barátnőm is velem jönne, bár erről nem beszéltünk, de hát mégiscsak ide születtem nem? Biztos, hogy meg tudnám szokni az ottani környezetet, életmódot, sőt egyáltalán nem esne nehezemre, de valószínűleg nem tudnám igazán otthonomnak érezni, és mindig is Magyarországon szerettem volna valamit elérni, vagy az álmaimat beteljesíteni baszd ki! „Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim”. Ez így kicsit patetikus nem?

Gábor zenei sokszínűsége és tárgyi tudása lenyűgöz, egyformán otthon van minden műfajban Marvin Gaye-től a francia rapig. Most éppen Presser musicalből idézett.

- Nem patetikus, inkább a szó jó értelmében hazafias. Mondhatnám lokálpatrióta. Osztanám én ezt a nézetet Gáborka, csak látnám az országot mindenkor irányító politikai elitnek a felelősségérzetét abban, hogy sorsokat, életkörülményeket, vagy egyszerűen életeket határoznak meg a döntéseikkel és nemcsak a miénket, hanem a gyerekeinkét, meg az azok gyerekeiét is. Ennek érdekében kellene egy élhető országot teremteni, ahol, ha nem is egyformán – mert ilyen a tündérmesében van - de mindenki esélyt kaphat a boldogulásra. Régebben és most sem látom azt, hogy azok, akiket te vagy én magasra juttattunk egy-egy szavazattal, ezért dolgoznának.

- A lényeg viszont, hogy Jézus él és szeret! – Gábor jót szórakozik a benyögésén és egyúttal a gép felé fordul, hogy folytassa a határidős munkáját.

Konklúzió gyanánt Gábor marad a cégnél, ahogyan maradok vele én is. Legalábbis egyelőre. Bevillan megint a reggeli lány arca. Reggeli lány. Bizonyára van neve is.

- Gábor, hogy hívják azt a csajt, aki nemrégen jött a hivatalba és itt dolgozik velünk egy szinten?

- Aki most jött ide? – visszakérdez, amiből tudom, hogy nem figyel rám. Na ő nem tud egyszerre két dologra összpontosítani. Nem baj, nem adom fel, meg akarom tudni a nevét.

- Igen, aki nemrégen jött a céghez. – ismétlem meg a kérdés felét, immáron kijelentő módban.

- Minek akarod tudni a nevét, rámennél?

- Tudom, hogy itt az a szokás, hogy ha jön valami fiatalabb nő, akkor a cég bikái úgy mennek rá, mintha vörös posztót lengetnének előttük, de nem ezért kell.

- Szerintem nemcsak itt van ez, de mindegy. Láttam, hogy már ott duruzsoltak körülötte, úgy csorgatják a nyálukat, mint a kiéhezett vadak az elejteni kívánt zsákmányra. Tiszta szégyen, azért még létezik méltóság a világon.

- Gáborka, van egy rossz hírem, nem ezt kérdeztem.

- Ja mit is kérdeztél?

- Most szopatsz ugye?

Erőteljesen vigyorog.

- Azt hiszem Diánának hívják, de a vezetéknevét nem tudom, sorry.

Gábor megint a gép felé fordul és a testtartásával, valamint azzal, hogy a haját pöndörgeti, mint egy kuncsaftra váró kurva, tudtomra adja azt is, hogy mostantól egy ideig a jelentésével szeretne foglalatoskodni, úgyhogy ne zavarjam. Nem baj vannak alternatív lehetőségek, mint például a céges levelező rendszer. Lepörgetem a címjegyzéket. Lássuk csak két Diánát jelöl meg a rendszer. Az egyik vezetékneve Bedő, őt ismerem, a pénzügyön dolgozik, van két gyereke, most hagyta el a férje, papucsban járkál egész nap, mint egy holdkóros és mindig egy vastag papírköteg van a kezében, amivel jelzi, hogy úgy dolgozik, mint egy szorgos hangyaraj. Szerintem iszik is, de az ő helyzetében valószínűleg nagyon sokan hasonlóan cselekednének egy ilyen szituációban. Elsőre nem nyert, lapozzunk, nézzük a másikat: Dikács Diána. Nagyon alliterál, máris szeretem a nevét, jól hangzik, egészen biztosan ő lesz az. Még ellenőrzöm a szintet és az irodaszámot, minden stimmel. Megvagy reggeli lány! Be kell valljam felpiszkált a büfében tett megjegyzésével – nem mintha nem lett volna igaza – és azzal, hogy a folyosón tulajdonképpen levegőnek nézett. Nem vagyok bosszúálló típus, de most burjánzik a vágy bennem, hogy valamilyen módon revánsot vegyek. Nem kell nagy dologra gondolni, írok neki egy rövid, tömör, félig-meddig hivatalos e-mailt:

„Kedves Diána! Tisztelt Kolléganő!

Látom, hogy a reggeli megjegyzésem olyannyira mély nyomot hagyott benned, hogy a folyosón elhangzott köszönésemet már fogadni sem voltál hajlandó. Én úgy tanultam, hogy az üdvözlés ilyen formáját illik viszonozni. Reménykedem, hogy legközelebb már erre is sor kerül. A megjegyzésem nem neked szólt, kicsúszott a számon, ha megbántottalak volna, ezúton kérek elnézést! Tisztelettel: Fehér Ádám.”

Átolvasom, de nem tartom eléggé frappánsnak, ugyanakkor a rám oly jellemző cinizmusból van egy adaggal. A megszólítás felemás, a tartalom meg kicsit kötözködő, kicsit fennkölt, kicsit mesterkélt, mindegy nem vacillálok rajta tovább, jó lesz ez, elküldöm. Ha másnapos vagyok, sokkal bátrabbnak érzem magam. Normál esetben az egészre rá sem hederítenék, most viszont kimondottan jól eső érzéssel szurkálódom. Nem akarom felhívni magamra a figyelmet és nem is akarom megbántani, inkább csak a reakciója érdekel, a verbális riposzt, van –e az izgalmas arc mögött valami más is. Majd meglátjuk, az se biztos, hogy reagál, és ha mégis akkor sem biztos, hogy veszi a lapot, túlspilázom, most már elküldtem, nincs visszaút.

Miközben bőszen a megkeresésekre válaszolok Danika hív a benti telefonon. Hirtelen minden egyes porcikámat átjárja a félelem, mert valami esti programot egyeztettünk mára egy hete, ami csak most tudatosul bennem, ugyanakkor tekintettel a tegnapi dajdajozásra, ez jelen pillanatban hatalmas kihívásnak tűnik.

- Na mi van tökfej? Mi van ott nálatok? – kérdezi a szokásos laza stílusában.

- Mi lenne, a nagy büdös semmi, ugyanaz, mint mindig – válaszolom hasonló kifejezéssel.

- Elegem van már ebből az egészből, csináljunk már valamit! Nagyon gazdag akarok lenni, fürdeni akarok a pénzben, mint Dagobert bácsi a Kacsamesékben! – Danika üvölt a vonal másik oldalán, olyan mértékben, hogy kicsit el kell tartanom a kagylót a fülemtől, nehogy maradandó halláskárosodást szenvedjek.

- Állj már meg, annak a címében is benne van a mese szócska, nem figyelsz! Egyébként meg várom a javaslataidat, nálam nyitott kapukat döngetsz barátom!

- Van tőkéd hozzá?

- Az nincs.

- Akkor szerezz pénzt, én meg adom az ötleteimet.

- Honnan?

- Mit tudom én, lopjál, kérjél banki hitelt, ez a te feladatod!

- És amennyiben ez megvan, te ingyen adod a tippjeidet.

- Lófaszt ingyért, a haszon ötven százalékáért, ugye nem gondolod, hogy az én hátamon fogsz felkapaszkodni, te disznó!

- Ennyiért majdcsak kitalálok én is valamit.

- Ahhoz nem elég gazdag a fantáziád!

Kisfalvi Daninak mindenre van válasza. Együtt jöttem vele a céghez hét éve és egy darabig irodatársak voltunk. Aztán egyszercsak elment. Egy másik szervhez, nem messze tőlünk. Fluktuáció. Ez volt a hivatalos kommüniké. És persze volt is benne igazság. Meg abban is, hogy megunta. Másra vágyott. Nem egészen azt kapta az újtól sem amit várt, de mégsem jött vissza. Sőt előrelépett. Most már osztályvezető-helyettes. Danika lazának tűnik ugyan és nem is mindig szereti amit csinál, de a munkájában odateszi magát és becsületesen helytáll. Talán azt értékelték benne, amit már akkor láttam, amikor vele dolgoztam, többre képes. Pont úgy, mint Gábor. Danika nagyon megosztó személyiség, és lehet, hogy éppen ettől érdekes számomra.  Dancuskát valaki vagy nagyon utálja, vagy elfogadja és kedveli, köztes átmenetet még nem állt módomban felfedezni, talán, mert nincs is. Nagy erénye, hogy soha nem játssza meg magát és ebben nem alkuszik. Hogy is mondják, olyan „ami a szívén az a száján” típus. Nem finomkodik, nem csomagol, nem hímez-hámoz és nem válogatja meg a szavait, ebből eredően olykor kimondottan kendőzetlen őszinteséggel tálalja a véleményét. Ebből származik a hátránya is, néha elveti a sulykot és nem kellő tisztelettel tolmácsolja a mondandóját. Ezáltal sokszor megbánt és megsért másokat, úgyhogy ezt észre sem veszi, mert ő is elvárja ugyanezt önmagával szemben. Szereti nagyon tuloknak tettetni magát. Egy társaságban például gyakran felveszi az őstahó figuráját és ezt végig is viszi, közben olyan logikai összefüggéseket lát meg, amire én nem vagyok képes. Ha bárhol észrevesz egy jó nőt, azonnal szerelmes lesz és a legnagyobb természetességgel flörtöl a csajokkal, ami számomra néha túl sok tud lenni. Nyitott személyiségnek tűnik, de voltaképpen elég zárkózott, a megismerkedésünk után három-négy évnek is el kellett telnie ahhoz, hogy beszéljen nekem az érzéseiről. Most egy kicsit messzebb vagyunk egymástól helyrajzilag, de mind a mai napig elég sűrűn beszélünk, illetőleg találkozunk.

- Na térj a lényegre, mit akarsz, dolgoznom kell! – vetek véget a meggazdagodás utáni sóvárgásának.

- Dolgozni? Ne nagyképűsködj, nem csinálsz te semmit, csak vered a farkad az asztal alatt! – megint üvölt és hallom, ahogy ütögeti a klaviatúráját az asztalhoz, így mímelve az általa elképzelt farokverést. Nem tudom, emlékeznek –e Bohumil Hrabal Sörgyári Capricciojából Pepin bácsi figurájára, aki egyébként az író több művében is szerepel, lévén a karaktert nagybátyjáról mintázta? Na valahogy így képzeljék el Danikát és szorozzák meg kettővel, majd megkapják végeredményt.

- Még mindig arra várok, hogy mit akarsz! – sürgetem, mert Gábor már elég furcsán nézeget felém.  

- Na jó Jack Daniels barátom nevében is szeretnélek emlékeztetni a ma estére tervezett szeánszunkra! – kiabálja szakadatlanul.

- Danika ez tényleg nem fog ma menni, már tegnap is rendesen kiütöttem magam és moziba is kéne mennem, halasszuk el inkább egy héttel későbbre ezt a találkozást – próbálok kikecmeregni a gondosan előkészített csapdából, amiben nyakig sáros vagyok én is.

- Nem fogadok el nemleges választ Ádám, majd hétvégén elmész moziba, különben is megint megpróbálod kimozogni a dolgot, miközben már előre egyeztettük. Menj te a picsába! Ne szarozz, gyere! Jó buli lesz!

- Értsd már meg, hogy fáradt vagyok, nem bírom már úgy az éjszakázást, mint pár éve! – erősködöm továbbra is.

- Minek mentél tegnap bebaszni? Egy hete is miattad csúsztattunk, előrelátónak kellett volna lenned és nem mindenféle hurkákkal mászkálni az éjszakában. Ráadásul nélkülem! Van neked becsületed?

Érzem, hogy nem tudom meggyőzni, nincsen több érvem, ha még egy percet csatázom vele, kiszikkad az agyam. Beadom hát a derekam, mint valami mártír és beletörődve konstatálom a szomorú tényt, hogy megint nem tudtam nemet mondani. Holnap meg ihatom a levét, mert szabadság dolgában nem állok túl jól.

- Mikorra menjek?

- Hatra gyere, hozzál üdítőt, majd valamit kajálunk és úgy készülj, hogy tovább megyünk. Megnézzük milyen formában vannak a lányok.

- Öreg vagyok én már ehhez a szarhoz – nyögöm Danny Glover zseniális mondatát a Halálos fegyverből.

- Ne rinyálj már annyit! Jöhetsz fél hatra is!

Danika lecsapja a telefont, hogy még véletlenül se gondoljam meg magam, tudja, ha azt mondom megyek, akkor hatra egészen biztos nála leszek. Megint éjszakázom, megint nem alszom, megint iszom, félek csúnya vége lesz.

Továbbra is a megkeresések megválaszolásával foglalkozom, keresem hozzá a megfelelő mintát, átfazonírozom az aktuális adatoknak megfelelően és beviszem aláírásra. Rutinmunka és mint ilyen meglehetősen sematikus, egy idő után  pedig kifejezetten fárasztó. Több területen dolgoztam a hét év alatt, jelenleg úgynevezett irodai adminisztratív munkát csinálok, jelentéseket írok leginkább az asztalfióknak, statisztikákat készítek, én, aki érettségin matematikából elhasalt az írásbelin és csak a szóbelin kapott hármassal, valamint a tanár bácsi jóindulatának köszönhetően abszolválta a feladatot, megkeresésekre válaszolok, összegzek és ellenőrzök. Kellemes kis csinovnyik a nagy államapparátusban. Semmihez sem ért, a munkájának él és várja, hogy elérje a nyugdíjkorhatárt, amikor nyugodt lelkiismerettel hátradőlhet és rájöhet, hogy az egésznek semmi értelme sem volt. Mindig változtattam, amikor úgy éreztem, nem bírom elviselni azt, ami itt van, és mielőtt feladtam volna tovább álltam, átmentem egy másik területre. Így tudtam túlélni és ezért vagyok még itt. Elég hamar rájöttem, hogy itt nincs szükség arra, hogy gondolkodj, nincs szükség a tudásodra, vagy csinálod, amit mondanak és követed a sémákat, vagy beleőrülsz az értelmetlenségbe. Itt nem szabad kérdezni, nem szabad okvetetlenkedni, itt be kell állni a sorba és mint a lovak egy szemellenzővel, végrehajtani az utasításokat. Ha kilógsz a darálóból azt a tudtodra hozzák, ha nem vagy szimpatikus azt jelzik, ha nem vagy robot, akkor majd azzá válsz. Egy időben voltam valami vezető féleség, megbuktam, finomabban leszerepeltem. Nem hittem és talán most sem hiszek abban, hogy egy kollégának kizárólag az lehet a motivációs eszköz, ha azt mondod, hogy szar vagy, minden, amit csinálsz ürülék, dobhatod a kukába. Próbáltam figyelembe venni az emberi tényezőket, nem lealacsonyítani, megalázni, hanem egyenrangú partnerként kezelni a munkatársaimat, és ezt igyekeztem a verbális kommunikációink során is szem előtt tartani. Szerettem dicsérni és így ösztönözni, és amit szintén nagyon fontosnak tartottam, hogy csak annyit várjak el másoktól, mint amennyit én is gond nélkül teljesítek. Erre itt nem volt igény. Az is lehet, tévedek, és ezek naiv, idealista elképzelések a vezetői munkáról. Ide korbács és nyakörv szükséges. Belenyugodtam, de az értelmetlenséget továbbra sem tudom hova tenni. Ebben a céltalanságban és fantáziátlanságban tengődünk Gáborral, egy rakás értéktelen irat tetején egy félreeső iroda legmélyén. A Petőfin éppen a Sky and Sand harsog Paul Kalkbrennertől, aminek hatására most egész máshol érzem magam, amikor Gábor megszólal és lerángat a realitás talajára:

- András még nem hívott? – kérdezi némi fáradtsággal a hangjában.

- Nem óhajtott még látni, biztos a jelentést böngészi – felelem gúnyosan.

- Na ennyire érdekli a jelentésed, de pattogni, fontoskodni azt tud, úgy veri a nyálát, mint a két hónapos kölyöktacskó.

- Szerintem a bernáthegyire jobban illene a hasonlatod – élcelődök.

- Végül is, ahogy neked jó! Mit szólsz ahhoz, ha azt mondanám, menjünk le cigizni, addig, amíg nem hív András! Már kifolyik a szemem, egész nap csak ezt a rohadt monitort bámulom!

- Menjünk!

- Hívjam a négereket?

- Most nem szükséges, lehet, hogy úgy is fel kell jönnöm közben, ha András hív. Még egyszer nem akarom várakoztatni, mert megint nekem esik, mint egy pitbull! A fasznak van kedve nyugtatgatni.

- Kutyás hasonlatokkal már jól állunk. Figyelj Töki, én előremegyek, veszek a büfében egy light kólát, lenn várlak! – Gábor pedig meg sem várva a beleegyezésem, máris kirohan az ajtón.

Ezzel a húzásával pedig hagyott egy kis időt, ránézek az e-mailjeimre, de a Diától hőn áhított válasz egyelőre nem érkezett meg. Nem tudom, mit gondoljak, egyáltalán gondoljak –e valamit. Már elég régen megírtam a levelet, eddig úgy néz ki a füle botját sem mozgatta meg azért, hogy valamit visszakaparjon. Lehet, hogy jobb is így, nem érdemes felesleges purparlékba bonyolódni, már az is nagy szó, hogy egyáltalán elküldtem azt az e-mailt.

A dohányzásra kijelölt helyen embertömegek. Van, aki csak időt húz, van, aki csacsog, van, aki megnyugszik, valaki egyedül van, valaki párosával, valakik csoportosan. Csak menjen az a rohadt idő. Gábort megkínálom egy szál Marlboroval, kivételesen elfogadja.

- Gáborka, ha kifognál egy aranyhalat valamelyik folyó vizéből és azt mondaná neked, hogy egyetlen kívánságod lehet, amit teljesít, mi lenne az?

- Töki kérlek állj le a szerekkel! Vagy legyél popsztár és megkaphatod ingyen! – vigyorog a poénján, amit persze az Igazából szerelemből lopott. - De komolyan, hogy jutott ez most eszedbe?

- Nem az a fontos hogy miért jutott eszembe, hanem, hogy mit válaszolsz! – erősködök.

- Na jó belemegyek a játékba, de csak azért, mert olyan szinten elfáradt már az agyam, hogy a kérdésed, nem oszt, nem szoroz. Szóval nekem az lenne a kérésem, hogy minden kérdésre tudjam a választ, minden tudás birtokosává szeretnék válni.

- Nem pénzt akarsz? Vagy hatalmat? Nem gazdag akarsz lenni?

- Nem, én a tudásra építenék, azzal lennék gazdagabb, vagy több másoknál, a tudással szerintem pénzt és hatalmat is tudnék szerezni!

- De a pénzen is vehetsz tudást. Ez általánosabb manapság nem?

- Na pont ezért akarok én elsősorban mindentudó lenni!

- A tudás hatalom mi? Te idealista vagy Gábor!

- Én meg rájöttem te mi vagy! Egy nagy közhelyfőzelék, mindig ott van egy képzeletbeli bogrács a lábadnál, fellököd és abból szóród a gyakran használt, elcsépelt gondolataidat!

- Nyertél!

Miközben összeröhögünk, csörög a mobilom. Felveszem, mert az keres, akire számítottam. Gyorsan lerendezem.

- Na veszek egy turbánt, meg egy kristálygömböt és elmegyek valamelyik kereskedelmi csatornához lehet, hogy több pénzt keresnék, megyek ehhez a majomhoz, most hívott! – elnyomom a cigit és elindulok felfelé.