A párkapcsolat is egy olyan forrás, ami kiapadhatatlan témát szolgáltathat akár a filmeseknek, akár az íróknak, zenészeknek, színházi embereknek, alkotóművészeknek. Mindig lehet belőle meríteni olykor nagy kanállal csontig hatolóan, olykor pedig csak a felszínt kapargatva kevesebb lendülettel. Ott vannak velünk az örökös kérdések, kételyek a kapcsolat irányára, minőségére vonatkozóan, amelyekre aztán vagy megtaláljuk a helyes válaszokat, vagy nem. Egy dolog konstans tényező ebben az életünk végéig forgó spirálban: az útkeresés.

Carlos Marques-Marcet spanyol rendező első filmjében Alexandra és Sergio már a gyerekvállaláson törik a fejüket, azonban a terv megvalósításába egy kis hiba csúszik, mivel Alexnek Los Angelesben ajánlanak egy kihagyhatatlannak látszó munkát. A nő elutazik, a férfi pedig Barcelonában a közös lakásukban marad és a legmodernebb technikai vívmányok segítségével próbálják legyűrni a több ezer kilométeres távolságot. Az egymás iránt tanúsított érzelmeik látszólag megvannak, ám egy idő után az érintkezés, a tapintás fizikai hiánya felszínre tör.

A Tízezer km intim film. Kétszereplős, két lakásban játszódik, a kapcsolat az elejét és a végét leszámítva két számítógépen keresztül bonyolódik. Nagyon vékony jég ez, mind a rendező, mind pedig a színészek számára, bármelyik pillanatban beszakadhat és akkor nagyot lehet esni. Itt bizony másfél órán keresztül fenn kell tartani az érdeklődést, a figyelmet elég egy kicsi üres járat és az ember hajlamos azt mondani, hogy na ennyi ebből bőven elég volt, inkább hazamegyek és megnézem a Frizbit Hajdú Péterrel, azon egy mákszemnyit sem kell gondolkodni, ott konfliktusok sincsenek, csak celebek, fényűző életek meg néha beteg emberek.

A léc tehát magasan van, az első vágás nélküli tizenöt-húsz perc pedig csak emeli a szintet. A tervezett gyerekről szóló eszmecseréből, a kávéfőzésből, a zuhanyzásból, a reggeli szedelőzködésből egyenesen süt a hétköznapiság. Annyira perzsel, hogy majdnem égeti a bőrünket. A színészek természetes jelenléte szükséges ahhoz, hogy beinduljon bennünk valami, hogy érdekessé váljanak számunkra a szereplők, valamint a kialakulni készülő konfliktusuk. Ezt pedig még jobban elősegíti, hogy nyomokban sem hallunk művi párbeszédeket, vagy cikornyás, lila gőzös szövegelést, helyette tobzódunk a valóságosnak ható és hitelesnek hangzó mondatokban.

A különköltözés utáni fordulatok nem fognak az újdonság varázsával hatni. Nincsenek benne nagy felfedezések, soha senki által át nem élt események. Fázisok vannak. Először a bizalom a másik irányában és abban, hogy a helyzetet teljes mértékben uraljuk. Ekkor még van humor, játékos csipkelődés, froclizás, érdeklődés, beszélgetés. Persze felüti a fejét a szex hiánya, de kényszeredetten erre is találnak megoldást. Kell hozzá két gép és egy kis finesz. Ezen a ponton azonban megbicsaklik az optimista hangvétel, a hit és a hűség. Sötét felhők gyülekeznek és megannyi kérdőjel a kapcsolat mibenlétét és irányát illetően.

Nincs nóvum, csak kérdésekbe burkolt szembesítés. A rendező nagy erénye, hogy nem akar belénk mászni, vájkálni, utat mutatni, okoskodni és a nagy megmondó ember szerepében tetszelegni, inkább távolságot tart, felvázolja a helyzetet, a drámai szituációkat, miközben teret enged a film által inspirált gondolatoknak. Nem lehet azonban eltagadni, hogy a Tízezer km olykor leül és azt sem tudja kikerülni, hogy a szereplők ne azokat a viselkedés mintákat kövessék, amiket várnánk tőlük, például sokszor bonyolítani a viszonylag egyszerűt. A férfi főhős Sergio későbbi dominanciája is okozott némi zavart a gépezetben, nem igazán találunk rá magyarázatot, hiszen elvileg egyenrangú felekként ismerjük meg őket.

Natalia Tena (Alex) és David Verdaguer (Sergio) egymásra hangolódva, félredobva minden gátlásosságukat és szégyenérzetüket nagy beleéléssel játszanak.  A gesztusaik, a mondataik mély természetességről árulkodnak, amihez hozzájárulhatott az is, hogy hárman írták a forgatókönyvet a rendezővel kiegészülve és ez az együttműködés legalább annyira gyümölcsözőnek bizonyult, mint Julie Delpy, Ethan Hawke és Richard Linklater esetében (Mielőtt felkel a nap, Mielőtt éjfélt üt az óra).

Marques-Marcet az első és az utolsó jelenettel egy szép keretbe ágyazza a történetet. Érdemes megfigyelni a szereplők arcát, vonásait és azok változásait ezekben, nagyon árulkodóak a kapcsolat vélhető irányára vonatkozóan. Talán akkor lehetett volna még izgalmasabb Carlos Marques-Marcet mozija, ha elvettük volna a szereplőktől a laptopokat és maximum két telefon maradt volna nekik. Ez viszont nem realitás. Márpedig ebben a filmben nagy erőfeszítéseket látunk erre. A valóság hű ábrázolására. Nem mindig visz földre, de sokszor megsuhint, nagy akciók és csinnadratták nélkül. Ez pedig szép kis teljesítmény egy lélektani drámától.

7/10