- Nem igazán tudom mit akarok. Itt vagyok harmincöt évesen és félek a jövőtől, félek a jelentől félek attól amilyen vagyok, attól is amilyen nem vagyok, attól is amilyen esetleg lehetnék. Azt viszont tudom, hogy te vagy az utolsó lehetőségem, de mégsem így akartam.

- De mit nem így akartál. Hadoválsz itt össze-vissza, sumákolsz, miközben megtörtént, nem lehet már azt játszani, mintha mi sem történt volna. Meglehetősen választékosan fogalmazol azzal kapcsolatban, hogy milyen vagy, de rólam csak mint valami utolsó lehetőségről beszélsz, ami homályos. Valamire utalsz, amit nem is igazán értek. De tudod mit? Én sem így akartam. Csak felmerem vállalni, hogy tévedtem. Felmerem vállalni az érzéseimet, veled ellentétben, mert te még harmincöt évesen is egy éretlen majom vagy!”

- Lehet. Viszont én egyedül vagyok. Nem kötődöm senkihez, neked meg ott van a szerelmed már néhány éve.

- Cinikus és lekezelő vagy. Miért nem lepődöm meg? Máris támadsz, mert így a legkönnyebb én meg szokás szerint védekezem, mert ez a nehezebb. Remélem, azért érzed, hogy ezekkel a szavakkal nagyon bántasz, jobban, mint gondolod. A szerelmem, mondod gúnyosan. Igen valamikor szerelmes voltam, mint ahogy mindenki más. Neked sem csak én voltam, te is voltál már szerelmes, ez nem Hollywood az istenért, ébredj már fel. Aztán a kapcsolatok valamilyen ok miatt olykor kihűlnek, átalakulnak, mert például jön valaki, aki mást mutat, aki mellett igazán önmagad lehetsz és mondjuk nálam ez a valaki Te voltál … a francba, minek is magyarázkodom? Nem nőttél még fel, hiába is jártatnám a számat, hagyjál békén, hagyjál elmenni, nincs kedvem veled lenni.

- Mielőtt elmennél, muszáj még tudnom, hogy el tudsz -e felejteni?

- Minek? Ha eszembe jutnak a fájó mondataid, az idétlen viselkedésed, az örökös kételyeid magaddal és velem kapcsolatban, akkor ez nem esik annyira nehezemre.

- Az jó, mert nekem ez már nagyon nehéz lesz

- Mi az, hogy nehéz? Most is csak makogsz, ködösítesz, nem válaszolsz egyértelműen, nem is nézel a szemembe, a földet bámulod, nem mondasz semmit. Egyszerűen nem mersz rám sem nézni, ehhez is gyáva vagy, mint ahogy ahhoz is, hogy elkötelezd magad.

- Neked már sikerült.

- Ez szemét megjegyzés volt.

- Megváltoztattál, csak ezt kurva nehéz kimondani. Lehet, hogy nem is ez a jó szó. Inkább másabb lettem veled, pedig esküszöm nem így indult. Nem akartalak döntéshelyzetbe hozni, nem akartalak elbizonytalanítani. Átértékelődött bennem mindaz, amit a férfi-nő kapcsolatokról gondoltam, nem is akartam olyan lányt, aki már révbe ért, akinek már van valakije.

- Ez nem egy eleve elrendelt helyzet volt. Ilyet kaptál, így alakult a sorsunk de már nem sokáig. Döntöttem és nem csinálom ezt így tovább. Elegem van ebből a játékból, a sok bizonytalanságból a ki nem mondott szavakból, a félreértett mondatokból. Inkább egyedül maradok, nem lesz könnyű, mert őrült közel kerültél hozzám, de legalább nem örökös harc az egész.

- Mindig örökös harc lesz nem?

- Lehet. Csak az nem mindegy, hogy kivel vívod. Azzal, akit szeretsz, vagy azzal, akit már nem, el akarok menni.

- Oké, akkor ennyi. Azért köszönöm, felemelő élmény volt.

- Felemelő élmény? Ugyan már, ennél sokkal több kellene nekem. Én is köszönöm, hogy összezavartál és hiú reményeket tápláltál bennem. Pedig szerettelek. Nagyon. És én nem félek ezt kimondani. Na mindegy, helló.

A lány elment, a fiú nézte, ahogy az alakja szertefoszlik a sötét éjszakában és közben csak annyit motyogott az orra alá, hogy én még most is. Megint nem akarta kimondani, megint csak emészti önmagát. A kimondatlan szavak néha roppant egyszerűvé teszik a dolgokat, ugyanakkor számtalan szenvedéssel teli percet okoznak. Megéri? A fiú még mindig bámult a semmibe a lány után, miközben legördült egy könnycsepp az arcán.

A mobiltelefonom lágyan csörgedező zenéje ébreszt. Mintha egy vizelettel teli bilibe érne a kezem. Mi volt ez? Romantikus álom, még jó, hogy nem nedves a gatyám. Egy pillanatra azért szemrevételezem, hogy tényleg nem az. Szánalmas. Várjunk csak, elbotorkálok a tükörig, ellenőrzöm az arcom. Jól van pattanásaim nincsenek, megnyugtató, hogy a pubertáskort végleg magam mögött hagytam. A tükörből egy rémisztő tekintet köszön vissza rám, mintha nem is én lennék, le kéne tépnem az arcomról Freddy Krueger maszkját, de a szemem alatti táskák szinte kiabálnak. „Már megint mit csinálsz, hányadik átdorbézolt éjszakád a héten, miért kell ez még neked? Csihadj már egy lélegzetvételnyit!” Nincs válaszom, feladom, tehetetlen és aznapos vagyok. Legszívesebben széttörném a tükröt, de jottányi erőm sincs hozzá, inkább visszaülök az ágyra. Megnézem a telefonom kijelzőjét, háromnegyed hat. Fellélegzem, hogy nem fogok elkésni a munkahelyemről, kínos volna, egy hónapja be sem mentem ugyanilyen állapotban. Hirtelen feltör bennem az álom emléke, mintha a Casablanca című film fináléjában lettünk volna egy koszos, esős, ködös estén. Én, mint a sármos, jóképű, karakteres arcélű Humphrey Bogart egy kalapban, ballonkabátban, cigivel a számban és velem szemben az elbűvölő Ingrid Bergman. A búcsúzás közben Bergman arca montázsszerűen változik, már inkább Audrey Hepburnre hajaz a Római vakációból, vagy a Sabrinából, nem Anne Hathawayre, aztán Jennifer Lawrence-re, Pálmai Annára, Trokán Nórára, Törőcsik Marira a Körhintából, vagy az Édes Annából, Bánfalvi Eszterre, Földes Eszterre, Tompos Kátyára, Radnay Csillára, Carey Mulliganre, Julia Robertsre, Emily Bluntra, Rachel Weiszre, Blake Lively-ra, Törőcsik Franciskára, Jordán Adélra, Szilágyi Csengére, Szávay Viktóriára, Bata Évára, Móga Piroskára, Pálos Hannára.

Nem bírom tovább, hasít a fejem, inkább belenyúlok a filmbe, utálok álmodni, de mostanában ez megint elég gyakran előfordul velem. Jó részükre emlékszem és ezek elborzasztanak. Valamikor csak töredékek maradnak meg és találgatok mi is volt az, és van olyan is, hogy csak azt érzem, valamit álmodtam. Nem akarom megfejteni ezeket, nem érzek kényszert, hogy intő jelekként értékeljem és arra sem, hogy rávetítsem a kis tyúkszaros életemre. Egy álomfejtő, vagy egy pszichológus esetleg a fél részeg Krúdy Gyula viszont véresre analizálna, belém beszélné, mi miből származik, mit miért teszek és hogy milyen is vagyok valójában. Na jó elég, még mindig izzadok. Nem kétséges be vagyok rúgva, takony részegre ittam magam, hiába köntörfalaznék. A hűtőben van egy kis lájtos kóla, ha nem okádom ki egy az egyben, talán kissé magamhoz térek, bár a fejemben apró majmok dübörgő zenei aláfestés kíséretében járnak perverz élvezettel, szájukat nyalogatva rítus táncot. Nem engedik rövidebbre a pórázt, szaggatják az istrángot, egy algopirin talán segítene, mivel azonban szinte alig tartok gyógyszert a lakásban az aranyerem elleni végbél kenőcsömön kívül, fájdalomra vagyok ítélve. Bűnhődnöm kell? Canossát kell járnom? Tartozom magamnak ennyivel? Ideje végre lezuhanyoznom, hoppá van egy seb a lábamon. Hogy a francba került oda? Ez már a sokadik „sérülésem”. Van egy-két szép heg a bokám és a térdem között. Mementó. Majd amikor rövid gatyában látnak anyámék megint hazudnom kell valami szépet, mi a faszt mondjak? Nincs kedvem most kitalálni, el kéne szánni magam a fürdésre. Lassan és körülményesen megy, pedig olyan büdös vagyok, mint egy disznó. Gyorsan átvizsgálom megvan –e minden cuccom. Kipakolom a farmerem összes zsebét, a legfontosabb a pénztárcám itt van, bankkártyám megvan. Már csak az egyenleget kell lekérnem, haloványan dereng, hogy útba ejtettem egy bank automatát is. Igen, felgyulladt a villanykörte, határozottan emlékszem, hogy vettem fel pénzt. Harmincezerre tippelek, de lehet, hogy volt az több is. Majd megnézem később. Farmerom oké, az ingemen van három-négy italfolt. Mi más is lehetne? Rúzs biztosan nem, az nem tűnt volna el nyomtalanul. Pedig voltak lányok körülöttem. Nem is olyan rossz csajok, csak tinik, picik, fejlődő képtelenek, amilyen én is vagyok kissé korosabb kiadásban. Az éjszaka egyetlen percében nyilván az alkohol hatására elhittem, hogy minden körülöttem forog. Szabad voltam és gondtalan, miközben Rihanna üvöltötte a „We found love”-ot. Nem is olyan rossz az. Fejlődő képtelen. Ez a szó jár a fejemben, és anyám aggódó monológjai, amelyeknek az a végük, hogy „mindig azok a rohadt bulik, ahelyett, hogy lenne már egy feleséged és gyerekeid”. Fejlődő képtelen. Az, vitathatatlanul. Az ingem kicsit sáros, lehet, hogy hempergőztem valahol? Biztos összefügg a sebbel. Nem akarom tovább boncolgatni, már megtörtént, ne bolygassuk a múltat, ne révedjünk folyton visszafelé. Fejlődő képtelen. Még mindig. A zuhanyrózsa áldásos vízsugarai alatt eszembe jut, hogy ma is vár rám a gyár, a munka, a mókuskerékben töltött újabb nap, amikor minden ugyanolyan, amikor ugyanazok az arcok vesznek körül, amikor csak az segít a túlélésben, hogy másnapos vagyok, amikor a szürke nem változik arannyá, csak mindig és mindenhol szürke marad. Arra a jelentésre koncentrálok, amit tegnap kellett volna megírnom, de elmaradt. Majd pótolom. Újra bele kell néznem a tükörbe. Könnyebb lenne, ha Leonardo DiCaprio vagy Brad Pitt lennék. Ők még a gyűrődésüket, a ráncaikat is olyan könnyen töröltetnék le a pofájukról, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. A szemembe kéne egy kis Visine, nagyon vörös, rettenetesen vörös. A szagomat majd elveszi a parfüm. Még mindig ezt a szar Paco Rabanne-t használom. Most viszont nem elég egy leheletnyi mennyiség a tokám környékére, most meg kell adni a módját. Fújom és fújom, nemcsak a testemre, az ingemre is, ahol éppen éri. Még mindig nem elég, más már valószínűleg öklöndözne, én nem érzem, lehet, hogy ebben a pillanatban egy nagy rakás Paco Rabanne-nal teli vödör sem lenne elég. A cigi már kivégezte a szaglásomat. Mindenesetre ideje lenne újítani, kopik az illata. Csörög a mobilom, az a munkatársam hív, aki bevisz a melóba. Előrelátó voltam, megkértem, esdekeltem, tudtam, hogy a tömegközlekedéshez túlságosan húzni fog a fejem, az ázott veréb pedig jobban szeret kényelmesen utazni. Mindjárt lenn vagyok, nyugi. Sietek, gyorsan előveszek egy másik farmert, az ing legyen fekete, az slankít, különben is előbb már telefújkáltam parfümmel, még jó, hogy ezt választom. Kicsit talán meghíztam, pedig még mozgással is sanyargatom a testem. A sok alkohol. Azt mondják egy ideig hizlal, csak aztán fogyaszt, amikor már semmi mást nem kap a szervezeted. Ezek szerint még nem kattantam rá végleg. A szemem alatti táskák visszapofáznak: „Dehogynem! Alkoholista vagy!” Azért annyira nem, hogy verjem magam, mint Edward Norton a Harcosok Klubjában. Veszettül dudál, de úgyis megvár. Jól van, megyek, csak ne lennék még mindig olyan pöcegödör szagú.

Majdnem leérek, de még lehelek egy-kettőt a tenyerembe, az ájulás szele környékez, fancsali képet vágok, ide két csomag rágó sem lenne elég, de azért a biztonság kedvéért beveszek vagy két szemet. Attila integet, mutogatja az óráját, hevesen gesztikulál:

- Mi van már? Be kell érnünk fél nyolcra!

– Bocs öreg, egy kicsit megcsúsztam!

- Semmi baj, másnapos vagy?

– Ennyire látszik?

- Nem, inkább csak érződik.

- Bevettem már vagy két rágót.

- Az kevés, ez belőled jön a bőröd alól, majd ha szerencséd van napközben csillapodik. Addig se menj nagyon a főnöki iroda közelébe.

Ennél a pontnál elereszt egy fél mosolyt, pontosan tudja, hogy az igazgató közvetlen beosztottja vagyok, úgyhogy óhatatlanul is találkoznom kell vele. Annál is inkább, mert a jelentést mindenképpen oda kell adnom neki.

- Gondolom akkor tegnap nem voltál edzeni Csöcsinél?

A heves fejrázásból érzékeli, hogy eszem ágában sem volt, hiszen helyette Budapest éjszakai életét, azon belül is a kocsmák környékén előforduló italozási szokásokat tanulmányoztam.

- Nagyon kemény volt, biztos kikészítették a macskái, tíz köröst csináltunk, alig érzem a vállam, a térdem is sajogat.

- Húú!

Ennyit tudtam kipréselni magamból, még nem igazán készültem fel a kommunikációra, Attila érzékeli is a szociális problémáimat és felhangosítja rádiót. Azonban nem szeretném, ha elvarratlan szálak maradnának így elárulom, hogy Csöcsi az edzőnk. Szép nagy mellei vannak, persze nem eredetiek, de a sebész kiváló munkát végzett, állnak, mint a cövek és ahogy azt kell, átütnek a dresszén is. Ha a férfi szemek dugni tudnának nagy bajban lenne. Ezen kívül még egy különös ismertetőjegye van: imádja, ha tocsogunk az izzadságban, ha kínozhat, ha nem kapunk levegőt, ha a hányás közelében vagyunk. Rosszabb, mint egy inkvizítor, vagy mint egy kiképzőtiszt. Van egy amerikai film Garni-zóna címmel játszották a mozikban, aztán a tévében. Abban Louis Gossett Jr. alakított valami hasonlót. Meg is kapta érte a megérdemelt Oscar-díját a legjobb férfi mellékszereplők mezőnyében, majd eltűnt a süllyesztőben.

Attila vezetési stílusára kellene jelzőket keresnem, de ehhez is kevésnek érzem magam ebben az állapotban. A vagány, vagy a hajmeresztő nem elég pontos, nem elég leíró. Sávot vált, befékez, gyorsít, dudál, beszól, mutogat, motyog, anyázik, hergeli magát, levezeti a feszültséget. Áldom az eszem, hogy mindig és mindenkor bekötöm magam. Ellenkező esetben a fejem többször randevúzna a kesztyűtartóval, jobb esetben a légzsákkal. Mazochista vagyok, úgyhogy gondolataim a tegnapi estére terelődnek, van bennem egy olyan vágy, hogy az emlékeim legmélyéről felkutassam a foszlányokat és azokat egységes darabbá forrasszam össze. Fogjuk ezt is az alkoholra. A Király utcánál kezdtünk, benéztünk a Kuplungba, meg a Csipeszbe és jó néhány kis kocsmába. Vigyázni akartam és fröccsöket ittam, igaz csak hatig számoltam, aztán a Füge udvarban kötöttünk ki. Mivel a Fügében árulják Budapest legrosszabb borát ott már áttértem a whisky-kólára. Innentől lép fel egy kis üzemzavar és bicsaklik meg a memóriám. Valószínűleg a szemben lévő Dobozban zártam az estét és vártam a hajnalt és az is nagyon elképzelhető, hogy ott már egyedül voltam. Mintha az egyik kidobó megjegyezte volna, hogy máskor az alkalomhoz illő cipőt vegyek fel, amit persze nem értettem, de feltehetően nem csináltam műsort, mert egyrészt a kidobó az az ember, aki mindig erősebb nálad, de ha véletlenül mégsem, akkor biztos van egy cimborája és ketten már a szart is kiverik belőled, ha éppen nem tetszik nekik a sportcipőd. A másik, hogy be akartam jutni, ott akartam lenni, nagyon kellett már pisálnom is, úgyhogy nem volt apelláta. Itt pedig jön a fekete lyuk, a leszakadt függöny. Nyilván táncoltam, vagy csak próbáltam amolyan medve módra ide-oda dülöngélve, mert Rihanna zenéje valahonnan a mélyből, lávaként tört fel belőlem kora reggel. Aztán már csak az van meg, hogy álmodom és felébredek. Mint most is, Budán vagyunk, megérkeztünk Zombielandre.

„Szervusztok kollégák, sorstársaim ebben a bűzös pocsolyában, amit egyesek csak hivatalnak csúfolnak” – üvölteném el magam legszívesebben, mert a másnaposság formájában beszedett jókedv pirulák még kis mértékben jelen vannak a szervezetemben. Az önmegtartóztatás azonban nagy úr, különben is kivesztek már belőlem az excibicionizmus és a feltűnősködés fiatal koromban még meglévő morzsái, és beugrik az is, hogyha szondát dugnának a számba, nagyon csúnyán elkaszálnának. Nekem pedig szükségem van a pénzre, arra a havi kétszázötvenezerre, mert az mindig jól jön. Nem akarom, hogy kirúgjanak, de titkon már régóta kerget a vágy, hogy végre kívül rekedjek ezeken a falakon, hogy megszabaduljak ettől a helytől. Egyelőre azonban még itt vagyok, nehezen mozdulok, csak érlelődik bennem a döntés, meghozni még nem vagyok képes, valami visszatart. Biztos a megszokás. Éppen ezért csendesen elsomfordálok a büfé irányába, ahogy minden reggel teszem. Lételemem valami kaja, muszáj tompítani a szesz még maradék erejét, ha jól emlékszem tegnap ebédre ettem utoljára, akkor is roston sült csirkemellet, ami köztudomásúan a laktató ételek közé sorolható. Szóval beállok a sorba, meggusztálom a szendvicseket és azon merengek, hogy miért kell a zsömle, vagy a magos kifli és a pulykasonka közé beszorítani még egy salátalevelet, ami általában fonnyad, rosszabb esetben rohad. Miért nem elég abba a paradicsom és az uborka, meg egy kis sajt. Szeretem a salátát, de nem a szendvicsben, tessék már megérteni. Szólítanak, kérek két pulykamelles kiflit, mindenféle külön kívánság nélkül és egy jéghideg ice teát.

- Milyen teát, barackosat vagy citromosat? – kérdezi érdeklődve a büfés

- Citromosat, barackosat csak köcsögök isznak – kurjantom el magam, némileg meggondolatlanul, elég visszatetsző modorban. A mögöttem lévő lány el is húzza a száját. Nem tudom eldönteni, hogy a szagomtól, vagy a meglehetősen bunkó kijelentésemtől. Miután kér egy barackos teát és pikírten hozzáteszi: „Csak azért mert a köcsögök isszák”, minden eldől. Ettől még lehet, hogy a szagom sem tetszik neki. Most jött a céghez, ha jók az értesüléseim, egy fejjel magasabb nálam és megállapíthatjuk, hogy nem arattam osztatlan elismerést nála, valószínűleg nemigen fogja élvezni a társaságomat. Nem mintha én annyira keresném az övét. Hátul megyek fel a lépcsőn, ilyenkor a lift nem a barátom, túl sokan vannak, nincs szükségem a hunyorgó szemekre, még kevésbé a hátulgombolós megjegyzésekre. Belépek az irodába, Vető Gábor már ott kucorog a székében. Botrányosan penetráns szag csapja meg az orrom, ami kivételesen most nem belőlem jön. Két hete könyörgünk a karbantartónak, hogy nézze meg a légkondicionálót, mert olyan bűz jön belőle, mint egy trágyadombról, de minden esetben a szokásos választ kapjuk: „Majd megnézem addig is locsoljátok meg egy kancsó vízzel” Így javítunk mi légkondicionálót a huszonegyedik században egy állami hivatalban, Magyarországon. Nyakon öntjük egy liter hideg vízzel.