Nem vagyunk hívei a csodavárásnak, annak, hogy minden hazai filmtől, ami moziforgalmazásba kerül, százezres nézőszámokat várjunk. Egész egyszerűen azért, mert jelenleg ennek nincsen realitása. És nem feltétlenül a Vajna András és segítői által kitalált finanszírozási rendszerben kell keresnünk a hibát, hiszen az tulajdonképpen hellyel-közel működne is, biztosan lehetne jobban csinálni, például a reklámozás és a menedzselés területén még mindig irtózatos lyukak tátonganak, akkor is ha a Filmalap ezt minden lehetséges fórumon lerázza magáról, mondván nem az ő dolga. Hát akkor mégis ki az anyánk kínjáé? Ez éppúgy beletartozik a filmezésbe, mint a vágás, a szereplők instruálása és a kameramozgások megkomponálása. Sőt egy igen fontos láncszemről beszélhetünk, hiszen ha valamiről nem értesül a köz, azt nemigen tudja megnézni sem és akkor tényleg üres házak és a jegyszedők várják maximum a vetítés kezdetét. A magyar termékre pedig már régen ráférne a jó reklám, hiszen a nézői szokások nem most változtak meg, azzal illik lépést tartani, vagy legalábbis megpróbálni lekövetni. Madarász Isti új filmjénél sem volt száz százalékos a marketing, de a kritikák kegyesnek mutatkoztak, hiszen nem rántották le a porba az alkotást, sőt voltak, akik világszínvonalat kiáltottak, mégis csak valamivel többen, mint négyezren nézték meg az első hétvégén. Persze azt is hozzátehetjük nyomban, hogy a műfaj sem kedvez az aktuális széljárásnak, hiszen az időutazás zsánerét, ami még gondolatokat is igényelhetne, mindössze bizonyos rétegek favorizálják, azok viszont nagyon.

Ennek ellenére voltak olyan mozik a filmtörténelemben, amelyek berántották a publikumot, a Vissza jövőbe című klasszikustól az Idétlen időkig nevezetű románcig terjed a spektrum. Az mindenképpen tiszteletre méltó, hogy Madarász egy olyan műfajt próbált itthon propagálni, amire előtte még nem akadt túl sok példa. Mert thrillerrel még találkozhatunk néhanapján, ilyen volt tavaly a meglehetősen középszerű Víkend, de időutazós sci-fivel egyáltalán nem. Ezt a szándékot pedig mindenképpen honorálnunk kell. Azonban a megvalósítás mikéntjéről már nem áll módunkban ennyire lelkendezni. Merthogy a Hurok alaposan félrement és ebben bizony a rendező és egyszersmind forgatókönyvíró keze is vastagon benne van. Már az alapoknál szaporodnak a ráncaink. Hiszen az lenne az első és legfontosabb a sikerhez vezető rögös úton, hogy végy egy jó, vagy legalábbis kielégítő forgatókönyvet. Ez a sztori pedig harmatos. Mert van egy srác, aki illegális gyógyszerkészítmények csempészéséből tartja el magát és a volt drogos barátnőjét és most egy olyan szállítmány kézbesítésére készül, ami egy darabig megoldhatná az anyagi jellegű gondjaikat. Több bajunk van ezzel egyszerre. Az egyik mindenképpen az, hogy nem elég érdekes. A másik, hogy szemmel láthatóan nem elegendő ahhoz, hogy végig izgalomban és feszültségben tartson minket. A harmadik pedig, hogy ha még ezt el is fogadjuk kiindulási pontnak, akkor legalább a történetben szereplő figurák szintjén szeretnénk látni némi változatosságot.

Itt azonban nem tapasztalunk mást, mint egysíkúságot és értetlenséget. A főhőshöz közelíthetünk bármilyen szempontból, minden oldalról csak azt kapjuk, hogy egy halvérű, önző srác, akinek kevés szimpatikus vonása van és ha még találunk is olyanokat, azzal sem lehet egy percig sem azonosulni. A döntéseiben nem csak irracionalitást, hanem állandó kétségbeesést, beszariságot és felelőtlenséget látunk, amelyeknek csúcspontjain nemhogy egybeolvadnánk a személyiségével, inkább kilométerekkel távolodunk tőle. Az ellenpont, a maffiózó pedig olyan, mintha éppen most mászott volna le a papírról, azzal, hogy ő neki mostan gonosznak és agyafúrtnak kell lennie. Helyette inkább egy szánalmas bohóc, aki keménynek próbál mutatkozni, miközben szimplán hülye. A barátnő akarná itt megtestesíteni a szerelmet, ha hagynák neki, csakhogy a forgatókönyvnek köszönhetően közte és a főhős között nincs se izzás, se szikra, pedig valami olyasmiről is szólt a fáma, hogy ez központi szerepet játszik a filmben. Nos, a látottak alapján semmilyen funkciót nem tölt be, mert azon túlmenően, hogy rettentően háttérbe szorul, még meglehetősen lényegtelen is. A főhős apjánál, aki még egy fontosabb szereplő lehetne, már csak azt látjuk, hogy jobban le van strapálva, mint bármelyik betege, nehéz megállapítani egyetlen karakteres jellemvonását, talán azért, mert nincs is neki.

Madarász Isti a karaktereket feláldozta az időutazás stílusos bemutatásának oltárán. Nem is lenne okunk neheztelni rá, ha ez teljes mértékben megvalósult volna. Csakhogy itt is találunk jó néhány méretes hajszálrepedést. És nem is elsősorban a logikai döccenőkre, vagy a totálisan véletlenszerű, nem egészen kidolgozott pillanatokra gondolunk, mert ezek felett még akár szemet is hunynánk, ha a cselekmény fordulatos és izgalmas lenne, ha a krimiszerű lépések magukban hordoznák a meghökkenést, vagy a meglepetés erejét. Azonban ez valahogy nem igazán akar eljönni, ezért azon morfondírozunk például, hogy miképpen kerül egy orvos hirtelen az események színhelyére, akinek bemondásra el kell hinnünk, hogy ő ezt a hivatást gyakorolja. Azt is értékelhetnénk, hogy a rendező elrugaszkodna a magyar helyszínektől azzal, hogy a kórházat „hospitalnak” nevezi, de akkor azt is meg kellett volna talán fontolnia, hogy a cselekmények központjául ne egy gyártelepet válasszon, mert ez eléggé tipizálja a lokalitást és ezzel együtt a film hangulatát is meredeken aláássa. Legutóbb A szerdai gyerek című alkotásnál már tapasztaltunk egy jelentősebb javulást a párbeszédek életszerűségére vonatkozóan. Madarász forgatókönyve e tekintetben sajna egy visszazuhanás. Mert a mondatok többsége annyira távol áll az élőbeszédtől, hogy az valószínűleg csak és kizárólag a papíron állja meg a helyét.

Azt ugye tudjuk, hogy a színészek többnyire abból tudnak valamit előállítani, ami a rendelkezésükre áll. A forgatókönyv e szempontból pedig, mint azt már említettük, meglehetősen vékonyka támaszték és valószínűleg a rendező színészvezetési képességén is van még csiszolnivaló. Száraz Dénes a főhős szerepében például enyhén szólva nehezen lendül bele. Mintha zavarná a kamera, mert nem természetes, a grimaszai és a gesztusai is elnagyoltak és az arcán is látszódik némi teszetoszaság. A későbbiek során azért ez változik valamicskét, látunk pozitív jeleket, de teljes fesztelenségről továbbra sem beszélhetünk. A karakter hiányai egy kissé rátelepednek a színészre is. Ennek ellenére Száraz nem egy elkoptatott arc és van benne potenciál, vétek lenne leírni, talán érdemes egy újabb próbát tenni vele egy jobban megírt és rászabott szereppel. Martinovics Dorina figuráját nem ártott volna hangsúlyosabbá tenni, mert a színésznőnek így kevés felülete marad a kibontakozásra, ami azért szomorú, mert Martinovics vászonra termett, amit már a Társasjátékban is erőteljesen bizonyított. Az arca szép és érdekes egyszerre, a beszédébe semmiféle manír nem keveredik. Most viszont az átütő alakítás elmaradt. Ahogy Anger Zsoltnál is, aki ugyan hoz egy megbízható szintet, de ebbe a papírmasé rossz emberbe még ő sem képes életet lehelni. Hegedűs D. Géza játékára talán a fáradt kifejezés a leghelytállóbb, hogy ez most rendezői utasítás, vagy saját elhatározás nem tudhatjuk, de sok színt nem teremt az biztos.

Ha csak az időutazást néznénk, még azt mondhatnánk Madarász hozott egy viszonylag korrekt minőséget, ami azonban a többit illeti, nos az eléggé lehúzza a végeredményt, mert se karakterek nincsenek, se fordulatok, se izgalmak, se normális dialógusok. És azért is vagyunk kissé lehangoltak, mert Madarász még ha az első nagyjátékfilmjét dirigálta is, azért már mind a tévében, mind pedig a rövidfilmek területén számot adott arról, hogy nem kispályással van dolgunk. A Hurok még nagy falatnak tűnik számára és ezt nem lehet csak a pénzügyi feltételek szűkmarkú voltára fogni, mert itt már a forgatókönyvnél elkezdődnek a problémáink. A film így sem nézhetetlen, sőt talán érdemes is egy próbát tenni vele, de csodákra semmiképpen nem szabad várni, mert akkor a lámpafény a végén megváltás lesz. Persze azt sem mondjuk, hogy Madarász adja fel, ne nyúljon többet kamerához, mert azért a beállításokon és egy-két apróbb finomságon érződik, hogy van keresnivalója ezen a pályán. Ha a részletekre jobban összpontosít, előbb-utóbb meglehet az a katarzis. Reméljük inkább előbb.

5/10