Nem baj az, ha egy ország filmipara törekszik arra, hogy olyan sikergyanús mozikat gyártson, amivel megszólíthatja a közönséget. A kulcskérdés inkább az, hogy ezt milyen úton és módon próbálja megvalósítani. Annak, akinek most éppen a karmesteri pálca a kezében van, az a szent meggyőződése, hogy a bombabiztos, szívekhez és lelkekhez vezető receptet már a tengerentúlon régen feltalálták, azt csak honosítani kell. Így lesz Budapestből Budawood, Magyarországból pedig Los Angeles alsó. És közben ki nem szarja le, hogy vannak magyar sajátosságok is a világon. Hogy minden országnak megvan az a jellegzetes, karakterisztikus közege, kultúrája, társadalmi szerkezete, ami ugyanúgy kitermelheti azokat a történeteket, sztorikat, amelyeket észre kellene venni, meg kellene írni és amelyeket érdemes vászonra adoptálni. Érdekes, hogy ez a rendszerváltozás előtt, vagy közvetlenül utána működött. Ott volt a Csapd le csacsi, az Egészséges erotika, a Pogány Madonna, a Sose halunk meg, a Csinibaba és még folyatathatnánk a sort, amik úgy vonzották be a közönséget, hogy nem akartak a nézőkre erőszakolni egy hamis, negédes, szappanos és szirupos valóságot, amit lehet, hogy örvendetes és kielégítő látni és nézni, de kizárt dolog, hogy egy csöppet is át lehetne élni. Ahhoz legalább az óceán túlsó partján kellett volna születnünk.

Az áthallásos és borzalmasan erőltetett című Pappa Pia (ezer kérdőjel) felvállaltan azt a szórakoztatást kívánja nyújtani, ami álomország tengerpartján mágnesként vonzza az embereket. Időnként. Merthogy sokszor már ott is túlcsordul a bili és könyörtelen ellenállással büntetik az átveréseket és a célzottan suskára és bevételre készült termékeket. Mivel ebben is le vagyunk maradva, mint a borravaló, idehaza még csak most importálják gőzerővel az amerikai paneleket. És ehhez szerződtetnek olyan filmeseket, mint Csupó Gábor, akinek tapasztalatait, szakmai tudását botorság lenne megkérdőjelezni és aki Hollywoodban nemcsak ismereteket, élményeket szerzett, hanem nevet is. A Simpson család, vagy a Híd Terabithia földjére című munkák pedig azt is garantálhatják, hogy különösebb megerőltetés nélkül, nagy biztonsággal levezet egy olyan magyarnak mondott retro zenei egyveleget, amelynek első számú célja, hogy valamivel több, mint másfél órában úgy érezzük magunkat, mintha hallucinogén látomásaink lennének az elénk pakolt gombának beillő csemegétől egy módosult, jelentősen megszépített, csudálatos tudatállapotban.

A Pappa Pia végig egy olyan esküvő és lakodalom benyomását kelti, ahová úgy megy az ember, hogy muszáj teli szájjal vigyorogni, még akkor is, ha pocsolyaszagú a sör és a pálinka egyszerre és ahol annak ellenére kötelezően meg kell táncoltatni a mennyasszonyt és le kell süllyedni az asztal alá a részegségtől, hogy nincs hozzá kedvünk. Na egy ilyen haknin szédelegnek úgy a táncosok és ölelkeznek annyira kenetteljes szeretetéhséggel a népek, mint itt, miközben mindig van egy olyan moslékul elázott vendég, aki magához ragadja a mikrofont és öblös torokkal rázendít, hogy „a nézését meg a járását”. És egyszer juszt is elóbégathatja, hiszen a reggel közelében már nem lesz senki, aki kikapná a kezéből a játékszert, mert hát hadd kornyikáljon; bolond, meg túl is itta magát. Mit csináljunk? Például meneküljünk. Vagy verjük a falba a fejünket, hogy erre jegyet vettünk. Merthogy nem érdemelte meg. Pedig mindent megtettünk annak érdekében, hogy töröljük az emlékezetünkből azokat a végtelenül modoros, maníros, már-már ízléstelenségig kificamított beharangozókat, kedvcsinálókat, amiktől egyenként pattant el több hajszálér az orrunkban, a fejünkben és a homlokunkon. Igyekeztünk negligálni, de nem sikerült, mert Csupó filmje az összes elemében és másodpercében azt adja, amit előzetesen beígért: kínzó másnaposságot, amikor az agyunk helyén egy tátongó fekete lyuk van, ami ellensége a gondolatoknak, az értelmes mondatoknak, a remek poénoknak, a felszabadult röhögéseknek és ami kizárólag egyetlen dolgot okád ki magából; a sötétséget.

Rendben van, szórakoztatni akarnak, tegyék, nem gördítünk akadályt elé, még azt is elviseljük, hogy musical lévén Nagy Feró minden normális reakciót pofán csapva elkezd vernyákolni a benzinkúton, hogy menj az úton és ne nézz vissza már, miközben nagypapaként karolgatja az unokáját, aki fogja a fejét. Ahogy mi is. Ijedtünkben és szánalmunkban. Mert, amit itt kapunk kikapcsolódás gyanánt, az Észak-Koreában divatos agymosás és olyan olcsó blődli, amivel a kereskedelmi tévék rémisztgetik az ország azon részét, aki még nem undorodott meg tőlük. Divinyi Réka forgatókönyve irtózik minden olyan apró momentumtól, ami életszagú lenne, kivéve az alkoholfogyasztást, mert itt még az is iszik, mint a kefekötő, aki egyébként absztinens. Ha pedig a filmben elhangzó poénokra, vagy vicces beszólásokra gondolunk, újra kell alkotnunk a humor fogalmát és megint kényszeres önvizsgálatba kezdünk, hogy vajon velünk van a baj, amikor mindössze egy szösszeneten tudunk mosolyogni. Sas-kabaré, Maksa híradó, Geszti-féle szójátékok és szlengek kísértenek, amik olyan kellemetlenül természetellenesek és mesterkélten jópofáskodók, hogy azon sem csodálkoznánk, ha egy vödör mondaná ezeket. Dramaturgia nincs, csak szedett-vedett, ide-oda csapongó jelenetek, amik hamar elszállnak a tér-idő kontinuumban és amiknek megvalósítására és realizálására sokszor úgy pislogunk, mint Mariska néni a csúnyán beszívott férjére, aki átesett az üvegajtón. Hiszen romkocsmát kialakítani, üzemkész állapotba helyezni egy lepusztult csónakházból végül is félnapos meló.

A karakterek közti kommunikáció társkereső oldalak gyöngyszemeit idézi, a legszebb mégis az, amikor a két főszereplő párhuzamosan vartyogja el a megismerkedésük történetét. Az egyik a húgának, a másik az öccsének. Véletlenül sem egymással beszélik meg ezt, mert az olyan snassz lenne. Túlságosan triviális. A figurák legalább olyan bonyolultak, mintha valamelyik valóságshow-ból, mondjuk az Éjjel-nappal Budapestből léptek volna elő, a Reviczky Gábor által alakította csöves pedig pont olyan, mint akit a Blaha aluljárójából szalajtottak volna egy filmszerepre. És az a kérdés is végig jogos marad, hogy mi szükség van rá, minek kellett ide, amikor nincs egy olyan mozdulata, ami előrébb vinné a filmet, csak olyan van, ami megakasztja, vagy hátráltatja. És a zenék. Megint a retró. Megint a 60-as, 70-es, 80-as évek. Nincs más a polcon? Tényleg csak ennyire futja? Ilyen olcsók a jogdíjak? Ennyire vergődik a magyar popipar? Matyi és a hegedűsön, Kis Grófon, Bunyós Pityun, Nótár Maryn és egyéb nyalánkságokon kívül nem lehetne mást találni? Esetleg más zenékkel, netalántán saját muzsikákkal nem tudnának Rakonczai Viktornak, a hungarische áthangszerelő mesternek munkát adni? Vagy az annyira övön aluli lenne, hogy nem lehetne vele kijönni? Nagyon unalmas ez a folyamatos önreflexió és múltban kaparászós, örökké zakatoló nosztalgia vonat. Ideje volna leszállni róla.

Színészi teljesítményekről azért nehéz megemlékezni, mert azok megmaradtak a középiskolás színi szakkörök szintjén, beleértve Szabó Kimmel Tamástól, Kováts Verán át Szabó Simonig szinte mindenkit. Ezeket a rácsodálkozásokat, felhorgadásokat, grimaszokat és legfőképpen hangsúlyozásokat valószínűleg még ott is lehunyt szemmel konstatálnák. Borzalmas és lehangoló. Hamis és bazári. Két ember tud arcvesztés nélkül kiszállni ebből a trutyiból. Az egyik Ostorházi Bernadett, aki legalább tud énekelni és playbackelni, a másik Stohl András, aki ugyan néhol ripacskodik, de még így is élvezettel és valós szakmai tudással alakítja napjaink példaképét. A gusztustalan, buta, arrogáns üzletembert, aki valami rejtélyes okból női cipő fetisiszta. Van baj. Nem kevés. Molnár Piroskát pedig tiszta szívből sajnáljuk, hogy a nevét és reputációját adta ehhez. Az meg Divinyi Réka eleganciáját dicséri, hogy szimpatikus, vagy kedvelhető karaktert még véletlenül sem firkantott hozzá ehhez az azonnal összeomló kártyavárhoz, amit egyesek forgatókönyvnek neveznek, tákolmány helyett.

Nehezen hisszük el, hogy senki se látta legalább a vágószobában, hogy ez ramaty. Vagy látta, csak nem szólt. Mert úgy gondolta, hogy kapott már elég gyötrelmet, ízléstelenséget, humortalanságot és gyökérséget a nép, eggyel több, vagy kevesebb nem számít. A Kincsem is megtalálta a közönségét, ez is megfogja. Egy kicsit sem irigykedünk az egymilliárdos költségvetésre és azokra sem, akiknek ez az élmény az elevenébe tapint, csak azért vagyunk némileg szomorúak, hogy nekünk ilyenek jutnak. Ezeknek kell tapsolni, örülni, ezekért kell rajongani és ezeket kell nézni. A szórakoztatás netovábbja. Félő, hogy nem állunk meg itt. Lesz ez még rosszabb.

2/10