2017. júl 04.

Nyomd, bébi, nyomd - filmkritika

írta: frími
Nyomd, bébi, nyomd - filmkritika

Az eddig sem volt titok, hogy az álomgyár környékén a producer szinte minden esetben erősebb kutya, mint egy rendező. Aki még kételkedik ebben, annak szíves figyelmébe ajánljuk a készülőben lévő Han Solo-projekt körüli hajcihőt és felfordulást. De tudna mesélni erről aktuális filmünk éceszgébere, Edgar Wright is, akit hivatalosan alkotói nézetkülönbségek miatt vágtak ki a Hangya című Marvel produkcióból, hogy aztán nélküle is összehozzanak egy olyan korrekt kis filmet, ami becsületesen lett megcsinálva, de azért annyira nem ájultunk el tőle. Lehet, hogy Wright magában felszívta a vizet és otthon szétverte a fürdőszobáját, de a külvilág felé szóló kommunikációban jelesre vizsgázott. Nem szórt átkokat, nem hisztériázott, csendesen átadta a stafétabotot és inkább elkezdett foglalkozni azzal a szerelemgyerekével, aminek tervei és kezdő lépései régóta megfogantak a fejében és a képzelőerejében. A borzalmasan infantilis, Forma 1-es versenyistállók környékéről kölcsönzött magyar címmel ellátott, Nyomd, bébi, nyomd, az idei nyár egyik meglepetés gyanús sláger mozijának ígérkezett. Aztán egyszer nézős látványosság lett belőle, amiben a zenére íródott, autókkal kivitelezett akció balett még úgy, ahogy működik, minden más azonban kétségbeejtően esetlen és talajtalan. Így a tartalom, a karakterek és a máskor nagyszerűen interpretált fekete humor is.

nyomd_1.jpg

Edgar Wright az a filmes, akinek van stílusa, van víziója és nem utolsósorban markáns elképzelése arról, hogy mit szeretne csinálni és mit akar viszontlátni a vásznon. Mondhatnánk azt is, hogy öntörvényű, de inkább maradjunk annyiban, hogy makacsul ragaszkodik az általa megálmodott ötletekhez, tervekhez. Nincsenek ugyan eget rengető pénzügyi sikerei, ellenben van egy olyan elkötelezett rajongótábora, amelyik díjazza a kitartását és azt, hogy nem akar tucat lenni, bátran szembeszegül akár a mainstream áramlatokkal is, ha úgy tartja jónak és helyénvalónak. Idehaza jóval kevesebb rivaldafény vetül rá, mint a szülőhazájában, ahol bizonyos körökben minden bemutatója, vagy filmes megmozdulása ünnepnek számít. Nálunk moziban talán két filmjét vetítették (Vaskabátok, Scott Pilgrim a világ ellen), amelyek nagyobb viharok és visszhangok nélkül szépen csendben kimúltak a műsorról és a repertoárról. A Nyomd, bébi, nyomd viszont jóformán sikerre van ítélve. Nem is csak azért, mert tele van szuperdögös verdákkal, bravúrosan megkoreografált autós mutatványokkal, tökéletesen válogatott, néhol fülbemászó, máskor csak jól hangzó zenékkel, hanem azért is, mert a történet és a benne szereplő figurák, konfliktusok, kapcsolódási pontok mindössze egy, ha nagyon engedékenyek vagyunk, talán két fokkal vannak szebben és gondosabban kidolgozva, mint a következő Halálos iramban fullasztó és agyzsibbasztó gumikoptatója.

nyomd_2.jpg

Mintha Wright ezúttal kissé meghasonulva és viaskodva önmagával, feladná azokat a vonásokat, jellegzetességeket, amiktől rendhagyónak, különlegesnek, vagy egyedinek nevezhetnénk a legújabb munkáját és legfőképpen a tömegízlésnek dolgozna. Lehet, hogy csupán a bizonyítási vágy fűti, hogy lám, képes olyan blockbustert tető alá hozni, ami bevonzza azokat is, akiknek a neve és az eddigi életműve nem mond semmit. Ezért aztán megrendez egy pörgősnek kinéző, majd kétórás videoklipet, amiben úgy húzgálják a kéziféket, mint megrögzött szerencsejátékosok a félkarú rablót és olyan utcai rodeókat tartanak, csikorgó, nyikorgó és folyamatosan füstölgő kerekekkel, amiktől az egybites hülyegyerekek nyála összeszalad, miközben azt gondolják, hogy ilyet nekik is szabad. Ez lenne a Drive szórakoztató, kevésbé elvont és elgondolkoztató musical verziója, amiben nem énekelnek, csak megállás nélkül szól a zene, mert a főhős így tompíthatja a gyerekkori tragikus balesetéből származó fülzúgását. Oké, megvan a fiatalabbik réteg, aki legalább hall végre valami normális muzsikát, Kis Grófón és Jollyn kívül, de mi van azokkal, akik azt remélik, hogy Wright azért túl tud nőni a kopottas akciópaneleken és felhúz erre egy izgalmakban, némi változatosságban, sokszínűségben és leginkább poénokban bővelkedő sztorit? Nos, ők valószínűleg nem lesznek elégedetlenek, de nem is fogják érteni a filmet követő hozsannákat és többnyire magasztaló értékeléseket.

nyomd_3.jpg

Igazán nem akarunk üres kifogásokat keresni és azt sem gondoljuk, hogy a rendezőnek nem szabad már egyszer elsütött és jól bevált mozgóképes példákhoz folyamodni, de még így sem kapiskáljuk, hogy hol van ebben a történetben az a láncszem, amitől olyan katartikussá, megdöbbentővé, vagy elementárissá válna az összhatás. A magányos hős toposza persze mindig divatos, főleg egy olyan kivitelben, akitől még egy dohányboltban elkérnék a személyi igazolványát, mert nem hinnék el róla, hogy elmúlt már tizennyolc. Lenne ebben ráció, ha a gyerek nem úgy viselkedne és nézne folyamatosan, mint az a tanuló, aki, amikor kihívják felelni, nem is tudja hirtelen kire, vagy mire haragudjon, a naplóra, hogy az ő nevénél nyílt ki, a tanárra, hogy kiszólította, vagy önmagára, hogy nem készült egy kukkot sem. Rendben van, durcás a srác, csúnya dolgokat élt át fiatal kora létére és most is arra kényszerítik, hogy azt csinálja, amit nem akar. De mivel is? Mert erről egy pár odavetett, elég követhetetlen és kusza mondatnál nem tudunk meg többet. A zsarolási potenciál tehát édeskevés, a főnök egy olyan góré, aki egyik percben fenyegeti a bébijét, a másikban keblére öleli és voltaképpen azt sem tudjuk, hogy kicsoda. Nagykutya? Politikus? Rendőr? Maffiózó?

nyomd_4.jpg

A szerelmi szál finoman szólva is erőtlen, hogy mitől döglik a Savanyú Jóskáért a pincérlány, azt nem lehet megfejteni. A párbeszédeik olyanok, mintha két mosógép beszélgetne, annyira nincs lényegi pontjuk és rezüméjük, hogy az már több mint kínos. Ha csak azt nem tekintjük annak, hogy mindketten elmenekülnének a jelenlegi életük elől. Wright nemcsak a főszereplőkkel, hanem a többi karakterrel is nagyvonalúan bánik. Motivációkat, célokat, vagy kisebb élettörténeteket ne várjunk, mindössze kapunk egy szemmel láthatóan őrült, közveszélyes pojácát, aki mindenkit kioszt és a felügyelete alatt tart. Ráadásul az izgalmasabb figurákat, vagy azokat, akiktől némi pezsgés és vibrálás is elvárható volna, hamar kiírja, vagy hátravonja. Így jár többek között Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa, vagy az a kissrác, aki a főnök unokaöccse és akinek a szájából több poén hangzik el, mint a fennmaradó rész össztermése. Mert a gegek hullámzó színvonalúak, az akciók pedig önismétlők, olyan mértékben, hogy hiába a ritmus és az ütem, fél távnál azért ránk tör az a fránya unalom. Két kerékcsikorgatás között. A finálé pedig maga az egyöntetű túlzás. Mind hosszilag, mind kivitelezésileg. Logikailag meg azért ne vizsgáljuk, mert az nincs benne.

nyomd_5.jpg

Ansel Elgortnak kissé idegen ez a terep. Inkább romantikus löttyökben képzelnénk el, mint ebben, ugyanis kevésnek tűnik ehhez. Nem fizikailag, inkább küllemben, egyéniségben, kisugárzásban. Kevin Spacey megbízhatóan hozza azt, amivel mostanában rendszeresen megkínálják. A dörzsölt, körmönfont ravaszdit, akinek ezúttal egy kicsi szíve is van. Ez a bónusz. Jon Hamm figurájában lenne valami kettősség, csak az nem lángol, hanem pislákol, így meg nehéz vele mit kezdeni. Jamie Foxx ripacskodik. Olyan őrült, akinek mindig villódzik a szeme és rángatózik a karja. És mindenkit megöl, aki az útjába kerül. Nincs ezer színe, az biztos. Lily James a pincérlány szerepében aranyos, kedves, szépen mosolyog, üde és tündéri. Kész Szűz Mária tinédzserként. A vadabb Eiza González pedig azzal tűnik fel, hogy a lehetőségekhez képest nagyszerűen találja el a férfiakat lepipáló „femme fatale”-t. Edgar Wright sikeres kompromisszumot kötött önmagával. Csinált egy olyan akcióvígjátékot, amit nem kell szégyellnie és amivel többeket elér majd, mint az eddigi filmjeivel. Bőven nézhető kategória, de sok maradandó pillanat nincs benne. Ezért talán nem is kellett az ördöggel cimborálnia.

6/10              

Szólj hozzá

kritika film amerikai angol akció vígjáték Jamie Foxx Edgar Wright Kevin Spacey Lily James Jon Hamm Ansel Elgort Eiza González Baby Driver Nyomd bébi nyomd