Ha valaki felhúzná a szemöldökét a film címét olvasván, megnyugtatjuk, hogy ez most nem az a 2002-es A kör. Ez egy másik. A magyar forgalmazó vagy alibizett, vagy szándékosan, egy okos marketinghúzás keretében ugyanazt az elnevezést használta, mint sok évvel ezelőtt annál a bizonyos amerikai horrornál. A tükörfordítással nincs is gondunk, a megtévesztés meg úgy néz ki nem erkölcsi kategória. Az más kérdés, hogy akinek kedve szontyolodik erre a friss A körre, az tíz perc után rá fog jönni, hogy ezúttal egészen más műfajról van szó. Hiszen itt egy velős társadalmi kérdéseket feszegető majdhogynem pubertáskori dáridóról van szó, ami azt próbálja körülszimatolni, hogy a szociális média és a digitális világ mennyire az uralma alá hajtja az ember mindennapjait, kapcsolatait és mennyire meg tudja fertőzni a természetét, valamint a legfontosabb belső tulajdonságait. Most tehát nem mászik ki egy kislány a tévéből, hogy öljön. Gyilkol itt más. Az unalom. És még valami. Az érdektelenség. Merthogy sokszor annyira kényelmetlen és szomorú értelemben megmosolyogtató, ami a vásznon folyik, hogy az ember hirtelen azt sem képes eldönteni, hogyan vakarózzon, csakhogy teljen már el az a nyomorult idő. Ilyen esetekben az nagy ellenség. Pláne, ha csaknem két óráról van szó.

A kör egyetlen figyelemre méltó mozzanata a téma felvetése. Mert izgalmas jelenség a Facebook, Tinder, vagy az Instagram okozta őrület és persze az is, hogy ezekkel a modern lehetőségekkel milyen mértékben adjuk fel a magánéletünket, mennyire rendeljük alá magunkat nekik és mennyire válunk kiszolgáltatottá, amikor használjuk ezeket. Ezekben a kérdésekben ott lakozik egy elsöprő erejű társadalmi szatíra eshetősége. Aztán benne is marad és egy lapos Kasza Tibi oktatófilm lesz belőle, amit még leöntenek egy kis szcientológiához hasonlatos szektaérzéssel. Ez lesz az unikum, vagy a desszert a vacsora után. Legyünk őszinték. Nem lapoztuk át Dave Eggers eredeti regényét. Így azt sem tudjuk, hogy annak milyen volt a hangvétele, a feszültsége és a vibrálása, de azt tapasztaljuk, hogy a forgatókönyvben kiheréltek minden olyan nyomot, ami esetleg ezekre utalhatott. Pedig Eggers nem bízta másra a kulimunkát. A rendezővel kézenfogva maga látott hozzá az adaptáláshoz. Valamit alaposan félrenéztek. Pedig James Ponsoldtnak, aki a karmesteri pálcát birtokolja korábban volt egy-két tetszetős próbálkozása (Az élet habzsolva jó, Szárazon). Azoknál még úgynevezett nagy sztárokkal sem dolgozhatott. Most mindjárt kettőt kapott (Emma Watson, Tom Hanks). Csak az a kérdés: minek? Ez nélkülük is ugyanolyan posvány lett volna, mint velük. Ráadásul Emma Watsont végre leleplezte a kamera. Nem arra gondolunk, hogy úgy pityereg, ahogy egy kutya vicsorog, hanem arra, hogy csapnivaló színésznő. Itt legalábbis harmatosabb, mint a film. Úgy, hogy az sem piskóta.

Ponsoldt filmjének annyi buktatója van, amiken elvérzik, hogy egy idő után már számolni sem bírjuk. Így inkább azokat emeljük ki, amiktől már tényleg hólyagos lett a tenyerünk és pattanásos az arcunk. Kezdjük mindjárt azokkal a karakterekkel, akiknek van egy nagy közös tulajdonságuk. Egytől egyig hihetetlenül irritálóak, vagy ha megengedőbbek akarunk lenni, unszimpatikusak. De piszkosul. Ezért aztán olyan lenne azonosulni velük, mint egy tengeralattjáróval. A főhős, Mici, vagy ahogy a moziban hívják Mae, szemre olyan, mint aki most végezte el az általános iskolát, aztán hamar kiderül róla, hogy kijárta már az egyetemet is, mégpedig művtöri szakon. Hogy ez mennyiben fontos? Semennyiben. Villoghat vele. Gondolkodását, illetve az agyi kapacitásait tekintve viszont menthetetlenül az isiben ragadt. A naiv szó sem elég leíró rá nézve, sokkal jobban illik hozzá az ostoba, vagy még inkább a buta. Az ökörre azonban nem vetemednénk, az már bántó lehet. Szóval Micike úgy sétál be a szekta által felállított csapdába, mint szerencsétlen egér az egérfogóba. Elég egy kis simogatás és nyájas kedveskedés hozzá, sajtot, vagy kolbászt csak azért nem említünk, mert ilyeneket nem látunk.

Vele szemben áll a szektavezér, Bailey, akiben keveredik Mark Zuckerberg lehetséges jövőbeli időskori mása és Steve Jobs kedélyes ravaszsága. De ettől meg sem karakteres nem lesz, sem megjegyezhető. Inkább egy olyan szomszéd, akit nem szívlelünk, mert mindig pucéron illegeti magát a kertben és ezért nem kér elnézést. Ennek van egy segítője, Sancho Panza, aki két jellemvonással büszkélkedhet. Az egyik, hogy kövér, na jó, el van hízva, a másik meg, hogy sandán néz. Van itt egy barátnő, aki először vigyorog, aztán minden átmenet nélkül megtébolyodik, egy barát féle, akivel állítólag közös múltja van Micinek, de egy fényképen kívül ezekre az élményekre nem tér ki a forgatókönyv. A politikai korrektség jegyében bepakoltak ide még egy fekete srácot, akit Mici valamilyen megfejthetetlen okból kifolyólag kipécéz magának és aztán ráragad, mint a pióca. Ja és a főhősnő szülei, akiket egyszer azon kapunk rajta, hogy a hálószobában szexelni próbálnak. Egyébként az anyuka teljesen irreleváns tényező, az apuka pedig beteg, ezért aztán egy ponton szegény maga alá vizel. A nemrégiben elhunyt Bill Paxton az egyik utolsó szerepében - nincs szebb kifejezés rá – vergődik. Annál is inkább mert a személyiségváltozások láthatatlanok, a jellemfejlődéseket pedig kibontatlan csomagként rakják az asztalra, mindenféle háttér-információ nélkül.

A jelenetek olyanok mintha spontán rögtönzések lennének a legszínvonaltalanabb és legesetlenebb fajtából. Mici az egészen banális állásinterjún például olyasmi kérdésekkel szembesül, hogy a pónilovat, vagy a macskát szereti –e jobban. Arról nem is beszélve, hogy az sem teljesen világos, hogy mi a munkája, mert annak meghatározása annyira megfoghatatlan és csacska, hogy majdnem lefordulunk a székről a röhögéstől. Az események épphogy csordogálnak, valószínűleg úgy gereblyézték össze azokat, hogy mégis legyen benne némi cselekmény, ha már a lendület, vagy a dinamika jeleit még hírből sem találjuk. A fordulatokhoz se ész nem kell, se diploma, mert azoknak a megfejtése olyan színtű, mintha azt találgatnánk, miért sír a csecsemő. Talán mert éhes? Vagy fáj a hasa? Kedveljük, ha egy film fináléja talányos, nem ad egyértelmű magyarázatot. Itt azonban nem bizonytalanság marad, hanem egy ordas nagy kérdőjel, amiből azt sem lehet kihámozni, hogy egyáltalán mire akart kifutni ez a banzáj. Tom Hanks elvesztette a szemüvegét. Vagy összecserélte a forgatókönyveket. És annyira rossz passzban van, hogy arra sem jött rá, hogy másik filmben van. Ez legalább olyan tehetség pazarlás, mint legutóbb az Inferno. A barátnőt játszó Karen Gillanen mérföldekről látszódik és érződik, hogy kétszer olyan jó színésznő, mint az agyonsztárolt Watson. Már csak a karakterének kellett volna felnőni hozzá. A Star Warsból megismert John Boyega úgy ténfereg itt, mint, aki kétségbeesetten keresi a vészkijáratot, csak pechjére nem találja.

Nem volt nagy hírverése A körnek. Nem véletlenül. Érezték azt, hogy olyan, mint az aludttej. Lábujjhegyen, somfordálva érkezett és szinte visszhangtalanul, észrevétlenül fog kiosonni a köztudatból. Az érdeklődésre pedig jellemző, hogy a vetítésen két lánnyal osztoztunk a termen. Ők is inkább ki-be járkáltak és veszettül nyomkodták a világítós telefonjaikat, annyira lázban tartotta őket a mozi, pedig nekik szólt. És nem is igazán hibáztathatóak érte. Mert A kör tényleg vérlázítóan érdektelen. Csak a témát sajnáljuk. Jóval többet, jobbat és szebbet érdemelt volna. Tom Hanks végre találja meg az olvasószemüvegét. Emma Watson pedig… na, hagyjuk is.

3/10