Enyedi Ildikónak már igazán kijárt, hogy újra nagyjátékfilmet rendezhessen. Csaknem húsz évet várt rá, hiszen legutóbb a 90-es évek végén kapott erre lehetőséget (Simon mágus). Mivel azonban a mi kis országunk szereti elpazarolni a tehetségeit, néha felemeli, hogy aztán azzal a lendülettel el is felejtse, kénytelen volt mással eltölteni a kieső időt. Például a Terápia című sorozattal, vagy rövidfilmekkel. Pedig Enyedi nem mondható sikertelen és díjak nélküli művésznek. Számos nemzetközi elismerésben részesültek a filmjei, az első mozija (Az én szerelmem) Cannes-ban rögvest a legjobb elsőfilmnek járó Arany Kamerát hozta el, de nyert még Velencében, Locarnoban és más rangos fesztiválokon. Az is igaz, hogy Enyedi rendezései soha nem adták könnyen magukat, sajátos hangvételük és gondolkodást követelő történeteik mindig kuriózumként és egyedi, üde színfoltként jelentek meg a filmes palettán. Erre szokták azt mondani, hogy nem voltak közönség kedvencek. Lehetséges. Azonban értékkel, markáns rendezői vízióval és elképzeléssel bírtak. És ez tetten érhető az idén bemutatott legújabb munkáján is. A Testről és lélekről kiváló startot vett. Berlinben a legjobb filmnek járó Arany Medvével díjazták. Ez pedig szerencsére a hazai fogadtatáson is nyomot hagyott. Több mint ötvenezer néző (és még nincs vége) dicséretes és megsüvegelendő teljesítmény egy olyan filmtől, ami azért az átlagosnál nehezebben emészthető. Mert van mondanivalója, mert szól valamiről és mert lehet gondolkodni rajta. Még ha van is egy-két hibája.

Két ember találkozása általában a véletlen műve. Persze ilyenkor sokan rávágják, nem, az a sors akarata, de ha jobban belegondolunk, ennek ritkán vannak olyan előjelei, amelyek elkerülhetetlenné teszik a megismerkedést. A Testről és Lélekről felütése azonban pontosan ezzel játszadozik, talán első hallásra kicsit emelkedetten, bizarrul és még azt is feltételezhetnénk, ha nem Enyediről lenne szó, hogy olyan „coelhosan”. Itt ugyanis a főhőseink először az éjszakában, egy másik világban találnak egymásra. Mária és Endre ugyanazt álmodják éjjelente, amiről természetesen sokáig mit sem sejtenek. Egy helyen dolgoznak, de kezdetben pusztán kollégákként viselkednek egymással, egészen addig, amíg egy pszichológus segítségével fény nem derül a közös titkukra. A döbbenetből felocsúdva azonban fokozatosan kíváncsiak lesznek a másikra. Főképpen a férfi a lányra. De a közeledés nem bizonyul egyszerű menetnek. Merthogy Mária félszeg, visszahúzódó, nem is igazán tudja kimutatni az érzelmeit, Endre pedig egy idő után megunván ezt, nem akarja magát ráerőltetni a lányra. És akkor hogyan tovább? Beteljesedhet –e az álmokban viszonzott vonzalom a való életben is, kevésbé idealisztikus és varázslatos környezetbe ágyazva?

Enyedi mesterien és tanári stílusban közelíti egymáshoz ezt a két meglehetősen elveszettnek látszó, magányos  csigaházában fuldokló embert, akik már talán le is mondtak arról, hogy valaha szeretni tudjanak valakit és szeretve legyenek valaki által. Ott van ugyan az álomszerűség, az enyhe spiritualitás a háttérben a természeti képek és a plasztikus képzettársítások formájában, de ezek soha nem nyomják el a kialakulóban lévő vonzalom realisztikusságát és az esetleges ügyetlenségeit sem. Sőt, ezeken a szerencsétlenkedéseken, sutaságokon, félreértéseken keresztül lesz ez a vonzalom életteli, valóságos és kézzelfogható. Mert hiába képzelnénk azt, hogy ez a két lélek egymásnak van teremtve, ha erről ők nincsenek meggyőződve. Félnek. Endre attól az érzéstől, amit már jó ideje nem élt át, Mária pedig mindentől, amit érzelemnek hívnak. Beleértve persze a szerelmet is. Enyedi nagyszerűen ragadja meg a pillanatokat, jól illusztrálva a távolságot, a két ember zártabb attitűdjét és azt, hogy a főhőseinek micsoda nehézséget, belső vívódást jelent az, hogy végre kilépjenek a komfortzónájukból és egyáltalán óvatos, vagy félénk lépéseket tegyenek a másik irányába.

Vélhetően a kapcsolat kialakításának nyögvenyelősségét és akadályait szimbolizálná a film fő helyszíne, a vágóhíd. Enyhén szólva szokatlan közeg. Sokszor lélekrombolónak, sivárnak, üresnek és sötétnek tűnik. Mint az egymással való nexusaink. És miközben Enyedi választása indokolhatónak és relevánsnak hathat, olykor mégsem érezzük az atmoszféra szükségszerűségét és pótolhatatlanságát. Ezzel együtt pedig néha bajba kerülünk a karakterekkel is, főként azok előéletével, amik vagy nincsenek kibontva, vagy felemásan, kissé vékonyan vannak kidolgozva. Endréről például csak egy tölteléknek és fölösleges útelágazásnak szánt jelenetben derül ki, hogy volt már nős és van egy lánya is. Csakhogy ez a szál olyan esetlenül és magyarázat nélkül kerül a filmbe, hogy kizárólag kérdőjeleket hagy maga után. Mária betegsége, amelyben az autizmusra utaló jellemvonások keverednek az Asperger-szindróma tüneteivel autentikusan ábrázolt, ugyanakkor az előzményeiről, felbukkanásáról, esetleges korábbi kezeléséről már nem kapunk információkat, de még morzsákat sem. És bár vicces az a jelenet, amikor Mária a gyerekkori pszichológusánál tesz látogatást, de a humor faktorán kívül nem érzékeljük ennek sem a jelentőségét, sem a kihagyhatatlan szerepét.

Enyedi Ildikó annyira előtérbe helyezi Endre és Mária egymásra lassan rezonáló, mély érzelmekkel bíró, szenzitív és némileg árnyalt viszonyát, hogy szinte megfeledkezik a mellékszereplőkről. Mert róluk gyakran lesz olyan érzésünk, hogy csak úgy vannak. Érdekesek, vagy nem, formabontóak, vagy nem, barátok vagy nem, de nincsenek igazi jellemvonásaik és nem is mindig működnek a történet szempontjából sem. A barátság sem olyan hiteles, vagy őszinte, hogy abban igazán csalódni lehessen. Ezért is alakul ki bennünk az a gondolat, hogy a Testről és Lélekről még többet nyújthatna kamaradrámaként, amiben a játékidőt és a karakterek számát sem kellett volna szaporítani. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy megint kiemelkedő színészi alakításokkal szembesülhetünk. Morcsányi Géza, a Magvető Kiadó egykori igazgatója, író, műfordító amatőr színészként hihetetlen természetességgel, alázattal bújik Endre bőrébe. Talán először kissé furcsának tűnik a játéka, de ahogy belemelegedünk a filmbe, úgy lesz egyre erősebb és tisztább a jelenléte és persze vitathatatlan Enyedi választása. Nem kötözködhetünk a rendezővel Borbély Alexandra esetén sem. A Katona József Színház színésznője hiperérzékenyen formálja Máriát hús-vér nővé, úgyhogy a szolid érzések keretén belül jellemet, arcokat és belső tulajdonságokat kölcsönöz egy elvileg érzelemmentes, beteg lánynak. Schneider Zoltán megjelenésében ugyan tekintélyes, de belülről őrlődő és bizonytalan a barát szerepében. Tenki Réka egészen kiváló és sokszínű pszichológusként, mint ahogy Békés Itala takarítónőként, Jordán Tamás pszichológusként, vagy Mácsai Pál nyomozóként. Nagy Ervinnel csak az a problémánk, hogy nehezen tudjuk értelmezni a karakterét.

A Testről és Lélekről minden félmegoldása, vagy kidolgozatlan összetevője ellenére egy mély érzelmű, többrétegű, értelmes film a szerelemről, két ember viszonyáról, amelyért meg kell dolgozni és szenvedni, mert az nem jön csak úgy magától. Itt kíméletlenül fel kell adni a sündisznóállásokat azért, hogy esély legyen a boldogságra, vagy annak legalább a szikrájára. Enyedi Ildikó filmje nem pejoratív értelemben szép, hanem a maga valójában. És a romantikáját, ábrándosságát, fájdalmát árnyalja az az elképesztően jól működő és megszólaló humora, ami még inkább nézhetővé és átélhetővé teszi azt a románcot, aminek súlyos tétje van. Két ember szerelme és boldogsága. Nem mondhatnánk kevésnek.

7/10