Ha valaki látta az Életrevalók című filmet, az utóbbi idők egyik legjobb francia moziját, az minden bizonnyal egy életre megjegyezte Omar Sy nevét, már csak azért is mert a kiejtése sem olyan nehéz. Na jó, egy újszülöttnek minden vicc új, szóval Sy volt az a fekete srác, aki ápolta a dúsgazdag, baleset következtében lebénult milliárdost. A színésznek ez a szerep volt a belépője a széleskörű hírnév felé. Addig úgyszólván csak az anyukája ismerte, aztán már Hollywoodban is tárt karokkal fogadták a producerek. Nem véletlenül. Mert Sy olyan belső erővel jelenítette meg a szerethetően svindler, laza, ugyanakkor karizmatikus erővel bíró utcagyereket, hogy az ember nem győzött ámuldozni. Hiszen Sy nem játszott, nem akart nagyot alakítani, pláne ripacskodni, ösztönszerűen tapintott rá a karakter lényegére és azt minden erőlködés, görcs és humbug nélkül, lecsupaszítva adta át a vásznon keresztül. Azzal azért nem lehet vádolni Sy-t, hogy elszállt volna a rá nehezülő dicsőség sűrűjében, hiszen miközben rendszeresen repülőjegyet vált Amerikába és megmutatkozik olyan blockbusterekben, mint a Jurassic World, az X-Men – Az eljövendő múlt napjai és legutóbb az Inferno, hű marad hazája filmgyártásához is. Szükség van rá. Merthogy jelenleg Omar Sy a gallok egyik legkelendőbb exportcikke. Ha moziról van szó, akkor mindenképp.

Nem mintha a franciák elkényeztetnénk Sy-t neki való, kiváló szerepekkel. Hiszen a Sambán és talán a Csokoládén kívül nem láttunk tőle még megközelítőleg sem olyan átütő, szívből jövő és megjegyezhető alakítást, mint a nagyszerű Életrevalókban. Az amerikaiakat inkább hagyjuk, nekik valószínűleg csak a név számít, amivel bevételi szempontból egy igen jelentős piacot is magukénak tudhatnak. Persze azt is szem előtt kell tartanunk, ahhoz, hogy egy színész villogjon, csillogjon és tündököljön, nem árt, ha van egy ideális forgatókönyvből készült jó film is. Merthogy egy kupac ganéból még Omar Sy sem képes várat építeni. És ez a tétel bármennyire nem szeretnénk, ékesen igazolódik legújabb termékénél, ami a magyar keresztségben a Derült égből apu nem túl bizalomgerjesztő és vonzó címet kapta. Ha emlékezetünk nem csal, volt már egy Derült égből család című sorozat a televízióban. Akkor jó a lopás, ha hasznos, nem jár vesződséggel és aránytalanul nagy energia befektetéssel. Az más kérdés, hogy riasztóként jobban működik, mint a szúnyogoknál a Chemotox. Akkor meg még nagyobb a szomorúságunk, ha azt látjuk, hogy a film soványka színvonala maga alá temeti az amúgy tehetséges, jobb sorsra érdemes színészt is.

A Derült égből apu – azért elbeszélgetnénk egy pohár bor mellett a nagyra becsült magyar névadóval – történetében megismerhetjük Samuelt, aki a napfényes Dél-Franciaországban sütteti a hasát és élvezi a gondtalan agglegényéletét, miközben milliomosokat csónakáztat a tengeren. Ahogy azonban lenni szokott, előbb-utóbb mindenkit elér a végzete, az életművésznél ez egy gyerek formájában csapódik be a békés hétköznapokba, akit az egyik futó kalandja sóz a nyakába, mert neki éppen más dolga van és nem ér rá még a csöppséggel is foglalkozni. Az eszményi anyuka. Samuelnek sem a kölyök felnevelése az álmai netovábbja, ezért Londonba megy nagy hirtelen, otthagyva csapot-papot, hogy visszaszolgáltassa a kislányt az egykori barátnőnek. Mivel már csak a csaj hűlt helyét találja és közben az állásából is kirúgják, kénytelen elhelyezkedni az angol fővárosban és nevelgetni a rászakadt új jövevényt. Aztán nyolc év elteltével egy napon felbukkan a régen látott anyuka. Ismerős a sztori? Hát persze, hogy az. Hiszen több filmből gyúrták össze. Saját fészekből is nyúltak hozzá, az előd a Három férfi és egy mózeskosár címen futott, egyszeri kikapcsolódásként, ami még az amcsiknak is megtetszett, csináltak is íziben egy harmatgyenge másolatot, amit megfejeltek egy bűnrossz folytatással, ahogy azt szokták. És persze ott van a nagy klasszikus, az Oscar-díjas Kramer kontra Kramer. Hogy is mondják ezt a gasztroguruk: ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit és már kész is van a forradalmi, semmihez sem hasonlítható, könnyen fogyasztható esti vacsora.

És nem is mondanánk ellent, mert szeretjük a finom papit, ha jó lenne. De nem az. Inkább csak egy olyan becsinált, amit ugyan gusztusosan tálalnak, de ha megkóstoljuk, érezzük, amellett, hogy émelyítően édes, rendesen odakozmált. Ezt teszi, ha túl sok az alapanyag, de kevés az eredeti gondolat. Hugo Gélin rendező ugyanis miközben rendületlenül kotyvasztja az ízeket, mindenbe belekap, ami éppen eszébe jut az emlékeit lapozgatva, de ehhez nem ad semmilyen egyéni fűszerezést. Kezdődik azzal, hogy a mozi úgy indul, mintha egy vígjáték lenne, színes-szagos felvezetővel, örökké vicsorgó főszereplővel, minden nagyon jó, minden nagyon szép hangulattal. Aztán eltelik félóra és már egy felnövés-történetben gázolunk, komoly leckékkel és felelősségtudattal a háttérben. A vége felé pedig átcsapunk egy lélekölő drámába, ahol szívek törnek össze és emberek hullanak darabokra. És még ezt sem utasítanánk el, ha az egészben látnánk a megalapozottságot, a fordulatok előkészítését, koherenciáját és nem mellesleg a karakterek komolyan vehetőségét. Ezek azonban hiányoznak. Mert itt van az anyuka, aki megjelenik a semmiből, de nincs elfogadható magyarázata a lelépésre és nem is túlzottan nyaggatják miatta, helyette egy idő után elkezd hihetetlen unszimpatikus modorban követelőzni. Cserébe feltupírozzák egy ártatlannak tűnő hazugság következményeit, anélkül, hogy az így feldobott szálat normálisan elvarrnák. Megoldódik az magától. Az meg, kit érdekel, hogy miképpen.

Hugo Gélin filmjének szellemét az a gondolat járja át, hogy tessék, itt van, ezt kapod, de azt már ne kérdezd, hogy miért, még véletlenül se forduljon meg a fejedben, hogy alaposan kivesézd az eseményeket és azok előzményeit. Hiszen az megzavarná az összhatást, ami amúgy édi-bédi, cuki, hiszen gyerek van, már csak a kutya hiányzik a teljes boldogsághoz. És azért sem illene panaszkodni, mert van itt humor, igaz kissé ágrólszakadt, leginkább a szokásos szélsőséges helyzetekre épít, élén egy olyan meleg karakterrel, aki irgalmatlanul rájátszik azokra a sztereotípiákra, amiket már máshol láttunk és amik azért sem mindig hasznosak, mert csak élénkítik az ellenérzéseket. Ha nincs bennük tudatosság, merthogy azt nem feltételezzük, akkor is. A finálé is megható, birizgálja a könnycsatornáinkat, kell a zsepi és felejtsük el, hogy a végső csavar teljességgel kimódolt, váratlan és hiteltelen, azt meg végképp, hogy az egésznek meglehetősen manikűrözött és kozmetikázott illata van. Nem megy. Omar Sy pedig nem is birkózik annyira a szereppel, megadja magát a maníroknak és az olyan gesztusoknak, grimaszoknak, amelyek akkor törnek elő egy színészből, ha nem tud mit kezdeni a karakterrel. Sy-on nagyon érződik, hogy sokszor csak ott van és a hórihorgas, egyébként tiszteletre méltó testméretével képviseli Samuelt. Ez lehet, hogy elment volna, ha nem látjuk az Életrevalókat, vagy a Sambát, de ezek fényében kevésnek tűnik. Clémence Poésy-nek többször könnybe lábad a szeme. Ez minden, amit el tudunk mondani az anya szerepéről. Nem sok.

Azért is vagyunk kétségbe esve, mert szeretni akartuk ezt a filmet. Mert azt gondoltuk, hogy európaiként képes lesz mást, jobbat, talán értékesebbet közvetíteni, mint az egyre gyengébb amerikai nagytestvérei. Nem tudott. Ugyanolyan maradt. Belefulladt a saját csapdájába és közhelyeibe és abba, hogy túl sokat csent úgy, hogy nem volt meg az alapvető terv arra, hogy ezeket hogyan szabja át egyéni fazonra és miképpen tegyen hozzá egyedi mondanivalót. Persze meg lehet ezt nézni és lesz olyan is, aki azt mondja majd a végén, nem érti, hogy annak a kritikusnak hazudott laikusnak – hogy rohadjon meg – mi a fene piszkálta a csőrét. Csak az, hogy a Derült égből apunak egy kicsit furcsa íze van. Olyan, mint a penészes citromból készült limonádénak. De benne van, hogy tévedünk. És a citrom friss volt.

5/10