Miből lesz a cserebogár? Itt volt ez a Fluor nevű hülyegyerek, aki a „Mizu”című semmiről nem szóló, végtelenül bugyuta és agyalágyult, léc alatti „dalával” erőszakolta meg az amúgy sem magas talapzatokon álló magyar popzenét. Persze több sem kellett ennek az ágrólszakadt médiavilágnak, mint egy baseball sapkában és napszemüvegben pöffeszkedő sutyerák, azonnal fel is kapták és bekajáltatták a néppel. Főként annak pubertás korban leledző részével. Fluor egy ideig fürdőzött a sikerben, aztán amikor kezdett neki terhes lenni a ráaggatott gúnya és skatulya, megpróbált másfelé evickélni, mondván nem annyira tök az ő feje, mint amennyire látszik. Okosan felmérte az igényeket és a terepet, irányt és stílust váltott, igyekezett a hangszeres zene felé orientálódni. Énekelni viszont még mindig nem tudott, így szükség volt egy társra, aki eldalolja a refréneket. Miután rátalált a „Diaz” művésznevén futó Csöndör Lászlóra, megalapították a Wellhello nevű zenekart és ontották azokat a slágereket, amiket szerettek a rádiók - mert hát emészthetőbb, mint például a Slayer, vagy magyar vonalon az Alvin és a Mókusok -, a lányok és amiket muszáj volt kedvelni azoknak a fiúknak is, akik be akartak vágódni a csajoknál. És ha már a csapból is a „Rakpart” folyt, szépen sorjában rákkattantak az idősebbek is, anyák, apák, nagymamák, nagypapák. A kör bezárult, a brand népszerű és elismert lett. Ízléseken nem érdemes vitatkozni és azt sem tudjuk, hol lesznek ezek a dalocskák harminc év múlva, de az biztos, hogy a Wellhello korunk zenei palettáján tényezőnek számít. Arra meg ma már senki, talán Fluor sem emlékszik, ahhoz, hogy a megfelelő helyre kerüljön, „Mizu” meg „Gecigránát” kellett. Ez maradjon az ország, a média és a kultúránk diszkrét bája. Spongyát rá. Volt, van, lesz még ilyen bőven a tarsolyban.

És ha már ráugrott a Facebook és Instagram nemzedék a Wellhellora, mint ló a szénára, adta magát a gondolat, legyen egy film, aminek történeteihez a zenekar dalszövegei szolgáltatják az alapot és az inspirációt. Merthogy hat sztori hömpölyög a filmben, amik persze a végén megtalálják a közös pontjukat is, az összekötő masszát pedig az együttes megjelenése és zenéje jelentik. A #Sohavégetnemérős egyfajta generációs térkép akar lenni, hiszen a huszonévesek gondolkodását, ismerkedési szokásait, életérzéseit, problémáit próbálná feszegetni, miközben gyakorlatilag egy téma köré összpontosul. Ami lehetne akár a Bermuda-háromszög rejtélye, Einstein relativitáselmélete, vagy az a kérdés, hogy mikor pusztul ki az emberiség. Lehetne, de a kutyát sem érdekelné Stephen Hawkingon kívül, ő meg nem idevalósi. Na jó, szóval a fő mozgatórúgó és energiamező; a szerelem, vagyis a piros betűs ünnep. Az alkotók sem azok a legények, aki reszketeg kézzel támaszkodnak a botjaikra, hiszen többségében még azt a korosztályt képviselik, akiket nagyító alá tesznek. És örülnénk neki, ha ez a generáció csak megközelítőleg olyan lenne, mint akiket itt látunk, mert akkor még nincs minden veszve. Azonban van egy sanda gyanúnk: ez egy kilúgozott, túl szépre, fessre és ötletesre festett kép. Annak viszont nem rossz, sőt helyenként szellemes és magával ragadó. Nincs sok köze a valósághoz, de illúzióként mocsok jó hangulata van és mivel szeretünk álmodozni, vagy még inkább álmokat kergetni, már ezt is eredménynek könyveljük el.

Volt egy előzetes félelmünk azzal kapcsolatban, hogy a Wellhello szakmai munkássága és a zenekar tagjai vészesen rátelepednek majd a filmre és jelenlétükkel agyonnyomják a történeteket. Nagy megkönnyebbülésünkre ez a feltételezés tévesnek bizonyult, mert az együttes és legfőképpen a csapat arcai tiszteletre méltó önértékelésről tanúságot téve háttérbe vonulnak és tényleg csak annyit szerepelnek, amennyit szükséges. Ezek között vannak szerencsésen megoldott és kevésbé sziporkázó epizódok is. Karácsony Tamás és Csöndör László nem színészek és ha spontánnak, vagy természetesnek kellene lenniük, inkább olyanok, mint Ödön, a harminc éves villanyszerelő, aki – mivel jobban akar élni és keresni – elmerészkedik egy pornófilm forgatásra, ahol amikor a rendező arra utasítja, hogy vegye elő a szerszámát és állítsa akcióra kész pozícióba, Ödön sápadt fejjel elszalad, mert nem erre számított. Azzal, hogy Karácsony és Csöndör többnyire maradnak a kaptafánál, csak elvétve szólalnak meg és valóban összekötő, felvezető szerepet játszanak, nem válnak nevetségessé, önmaguk paródiájává, vagyis kínossá. Jó, Csöndör az egyik jelenetben fehérre maszkírozva, félpucéran, szoborként díszeleg, de ez még belefér, a lányoknak örömöt okoz és nem is zavaró. Vagy csak annyira, amennyire Fluor koma nem tud megválni a sapkájától. Mert azt soha nem veszi le. Olyan az neki, mint a kőművesnek a spakli, vagy Demjénnek a napszemüveg. Hozzá nőtt. 

Tiszeker Dániel rendező jól bánik a zenei betétekkel, azok ízlésesek és nem túl tolakadóak, a számok nagyrészt jó ütemben és jó helyen csendülnek fel. A történetekkel már nem vagyunk ennyire sem megelégedve, sem kibékülve. Az a legkevesebb, hogy még lazán sem kapcsolódnak egymáshoz, ezt hivatott pótolni a zenekar. Az már inkább szembetűnő, hogy mennyire egyenetlen a színvonaluk. Kettőt lehetne frappánsnak nevezni, az egyik még kimondottan humoros is ezek közül, kettő totálisan erőltetett, mesterkélt, öngól gyanús és hebehurgya, kettő pedig vegyes vágott, jobb pillanataik éppúgy adódnak, mint szedett-vedettnek tűnő feleslegesek. A dialógusokat azért nem érdemes túlzottan piszkálni, mert ha erősebben az élőbeszédhez igazították volna ezeket, akkor a korhatáros karika a legmagasabb küszöböt verné. Aki nem csukott fülekkel járkál a tömegben, az észlelheti, hogy a szókészletünk nemcsak irtózatosan trágár és obszcén, hanem kifejezetten szűkös és nélkülözi a választékosság legalapvetőbb normáját is. És ebben a huszonévesek is élen menetelnek, sőt sokszor büszkén viszik a zászlót. A tőmondatokban való kommunikáció viszont kiválóan teret kap és a párbeszédekben sincs annyi manír és modorosság, hogy az fájó pont lehetne.

A karakterek mind férfi, mind női oldalon leginkább a sztereotípiákra épülnek, amiket aztán jelentősen feltupíroznak az alkotók. Vannak szerethető alakok és itt meg is állunk, mert kevésbé szerethetők, na, azok nincsenek. Ami miatt kiabálunk, hogy éppen napjaink legjellegzetesebb és legmarkánsabb figurái maradnak ki a szórásból. Az öltönyös zsúrpubik csodás frizurákkal, akik kikerülve az iskolapadból, maroktelefonokkal a kezeikben, minden igényt kielégítő szülői háttérrel rendelkezve egy zsíros és menő állás környékén osztják az igét, játsszák az eszüket, polírozzák az egójukat, mintha rajtuk kívül más nem létezne. Ezek azok a kultúrbunkók, akik számára a pénz az a mérce, ami meghatározza a személyiséget és az egyéniséget. Nem valami ilyesmiről szól ironikusan az „Apu vedd meg” című nóta? Jobban ki kellett volna használni az ebben lévő lehetőséget. A #Sohavégetnemérős elévülhetetlen és maradandó érdeme, hogy olyan színészpalántákat mutat be, akikben óriási tartalékok vannak és akikre lehet és kell is építeni. Sztarenki Dóra természetességét, báját nem győzzük dicsérni, jelentős szerepekért ordít. Hartai Petra, Mészáros Blanka és Trecskó Zsófia elbűvölőek, frissek, üdék és nem utolsósorban iszonyúan tehetségesek, kéretik rájuk odafigyelni. Mint ahogy Dékány Barnabásra, Orosz Ákosra, Lábodi Ádámra és Molnár Gusztávra a férfi szekcióban. Ötvös András pedig már az Isteni műszakban is megmutatta, hogy hihetetlenül sokszínű és manírmentes alakításra képes. Most sem csalódunk benne.

A #Sohavégetnemérős lehetett volna sokkal bátrabb és kevésbé alamuszi, amikor a huszonéveseket elemzi és vizsgálja, mert ehhez így az életnek kevés köze van, az álmokhoz, illúziókhoz, könnyes szemű, mindent megszépítő nosztalgiához már jóval több. Persze a kérges valósággal nem lehet eladni egy mozit és kizárt dolog, hogy be lehessen csábítani a fiatalokat a vetítőtermekbe, ebben igazuk van, ez sajna vitathatatlan. Lévai Balázs producer, Tiszeker Dániel rendező, a forgatókönyvíró csapat és a Wellhello együttműködése még a hibákkal, zökkenőkkel és kisebb-nagyobb göröngyökkel együtt is nemes és legfőképpen vállalható kezdeményezés, mert nemcsak egy korosztályra irányítja a figyelmet, hanem olyan színész tehetségekre is, akiknek egy kultúrára fogékony környezetben kötelező lenne teret és helyet biztosítani. Mert hatalmas potenciál van bennük. 

6/10