Rodolfo, a nagy mágus mindig úgy kezdett bele a bűvészmutatványainak előadásába, hogy előtte figyelmeztetett: „Vigyázat, csalok!”. Azt badarság lenne feltételeznünk, hogy Tom Ford, rendező-forgatókönyvíró figyelemmel kísérte hazánk büszkeségének pályafutását, de az biztos, hogy a legújabb filmjének ez a szállóige lehetne a mottója. Az Éjszakai ragadozók előtt nem árt ugyanis félretenni az előzetes prekoncepciókat, nem érdemes hosszan böngészni a műfaji besorolást és legfőképpen nem ezek alapján kell beülni a vetítésre. Merthogy ilyen és ehhez hasonló esetekben a szépnek ígérkező estét, vagy délutánt beárnyékolhatja egy súlyos csalódás, vagy rosszabb idegzetnél nem kizárt a dühroham és egy teátrális kirohanás sem. Ford cseles és ravasz manus, könnyedén elringat, tévutakra vezet, bedobja a csalit és lassan, megfontoltan, apránként bőr alá kúszva fedi fel a valódi szándékait, aminek konklúziója aztán homlokegyenest más lesz, mint, amit előre gondoltunk és sejtettünk. Nem arról van szó, hogy a rendező az Éjszakai ragadozók készítése közben hirtelen koncepciót váltott, vagy bizonytalan volt abban, hogy milyen irányban induljon. Nem, Ford ennél rafkósabb és furfangosabb. Hiszen tudatosan és átgondoltan építi fel a mozijának műfaji hibridjét, ami nem elsősorban borzongatni és félelmet kelteni akar, hanem gondolkodtatni, esetleg érzelmeket és reakciókat indukálni. És ettől lesz egy különleges keverék, amit lehet ugyan nem szeretni, értelmetlen bűvészkedésnek tartani, de a hatását tekintve semlegesnek, vagy kívülállónak maradni már nehéznek bizonyulhat.

Tom Ford filmjében összecsap a valóság és a képzelet, hiszen sokszor egy fikciós alkotáson keresztül próbáljuk megfejteni, értelmezni a realista jelent és múltat. És ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy olykor az idősíkok is váltakoznak, felszisszenhetnénk, hogy egy torz elme járatja a bolondját velünk. Azonban Fordnál koránt sem olyan bonyolult a képlet, mint ahogy azt elsőre hinnénk. Hiszen a rendező végig érthetően mesél, kerülve a lila ködöt és az ambiciózusnak látszó, valójában teljes mellékvágányt jelentő művészi hókuszpókuszokat. Susan műkereskedő, jómódban él, a háza palota, a férje egy jóvágású, fehér paripán közlekedő herceg, azonban a nő szemmel láthatóan mégsem boldog. Valami hiányzik az életéből és arra is hamar fény derül, hogy a házasélete sem az a rózsaszín leányálom, mint amilyennek a külcsín alapján elképzelnénk. Susan egy napon csomagot talál a postaládájában, amiben egy regény lapul, amit a volt férje Edward írt, neki dedikálva. Ahogy olvasni kezdi a könyvet, annak erőszakos, drámai, szomorú és néhol rémisztő tartalma mögött felrémlik a szerzővel folytatott szerelmi viszonya. Felidézi benne a találkozás borzongatóan idilli pillanatát, éppúgy, mint a házasságának válságát és csúnya végét. Susan ennek hatására nem úszhatja meg, hogy mérlegre tegye az eddigi életét, az egykori önmagát, az álmait, vágyait, jellemét szembesítenie kell a jelenkori helyzetével. És a kép nem örömteli.

Sokan, sokszor és sokféleképpen jellemeztek már egy párkapcsolatot. Ford abban rendhagyó és más, hogy egy képzeletbeli thriller, vagy még inkább krimi fonalán keresztül boncolgatja, vesézgeti és értékeli a szerelmi viszonyt. A fikciós mű érzelmi hatásait, hangulati jellemzőit, borongós és depresszív atmoszféráját egy az egyben összeolvasztja Susan és Edward múltjával. Ezért áthallásokat, kódokat használ, amiket ugyan több esetben egyértelműsít, mégsem hagyja, hogy a néző begubózzon, kényelemesen elsüppedjen a székében, hanem éppen ellenkezőleg arra törekszik, hogy gondolkodjon és közben önmaga rakosgassa ki a hiányzó puzzle darabkákat. A rendező egyúttal saját magára is nemes feladatot oszt. Hiszen a párhuzamosan futó szálakat, illetőleg az idősíkok keveredését is kézben kell tartania, megakadályozva ezzel az összevisszaság látszatát. És itt megint előkívánkozik belőlünk a tudatosság, mint meghatározó és jellemző elem. Tom Ford ugyanis nem úgy pakolgatja egymás után a jeleneteket, ahogy a kedve tartja, hanem olyan módon, hogy a könyv, illetve ezen belül a krimi eseményei és cselekményei szépen illeszkedjenek a kapcsolat fázisaihoz, a karakterek jellemvonásaihoz, hogy aztán a végén ezek kiadjanak egy kompakt képet, amely lefedi a szerelem valóságos múltját és támpontokat ad a jelenéhez, esetlegesen a jövőjéhez is.

Tom Ford folyamatosan lavírozik és egyensúlyozik abban, hogy a fikció ne nyomja el a valóságot és fordítva, hanem a kettő hatásaiban, mondanivalójában, tartalmában együtt érvényesüljön. Nem is oltják ki egymást, sokkal inkább támogatják, kiegészítik a másikat, miközben az izgalom, a feszültség és a dráma mindegyikben ott rejtőzik. Talán csak az intenzitásuk hullámzó egy kissé, hol a fikcióban erősebb, hol a valóságban. Az Éjszakai ragadozók egyik legszimpatikusabb mozzanata, hogy nem akar alibizni. Szigorúan realisztikus és életközeli marad. Mert kíméletlenül és megalkuvást nem tűrően górcső alá helyezi az embert, azt is, aki más szeretne lenni, mint amit a szülei, vagy mások szánnak neki, aki harcol az álmaiért, céljaiért, azért, hogy megkülönböztethető és különleges legyen. És azt is, aki végül önmagával meghasonulva mégis a csillogást, az üres felszínességet választja és önkéntelenül belesüllyed abba a környezetbe, amit azelőtt elítélt. Ez érződik Susan metamorfózisában, amely még akkor is nagyszerűen illusztrálja a folyamatot, ha néhol közhelyekbe, vagy olyan általános érvényű megállapításokba tottyan, amik csak egy újszülöttnek jelentenek újat és forradalmit.

Fordnak nem is ezzel gyűlik meg igazán a baja, hanem azzal, hogy túl sok mindent akart belezsúfolni abba gyümölcsös kosárba, amit aztán átnyújt nekünk. Az nem lenne probléma, hogy bízik a fantáziában, az már inkább, hogy ehhez többször elfelejt kapaszkodót adni. Bizonyos szálakba és momentumokba úgy kezd bele, hogy azt egy ponton megrekeszti, az hagyján, hogy nem zárja le, de még az ízelítőt is meglehetősen fukar kézzel méri. Ezért aztán csak nagyokat nézünk Susan és a lánya telefonbeszélgetésénél, mert nem tudjuk elhelyezni a történetben, lévén sem előzménye, sem folytatása nincsen. És ha nem is ekkora, de hasonló méretű kakukktojásnak érezzük Susan és jelenlegi férje kapcsolatának jellemzését is. Az is megfordul a fejünkben, hogy Ford ezekkel teszteli a figyelmünket, merthogy más értelmét nem látjuk a hatásszüneteknek. A rendező nem hazudtolja meg egykori divattervezői múltját, esztétikus, néhol meghökkentő, néhol egészen káprázatos látványvilágot teremt, amelynek fókuszában mégis az arcok állnak. Sokszor elidőzünk egy tekinteten, egy grimaszon, így aztán előtérbe kerül a színészi játék is. Amy Adams például kiválóan megkülönbözeti a nagy álmokat kergető egyetemistát és a csalódott, kissé életunt nőt. Adams most is visszafogott, már-már hideg és merev benyomást kelt, viszont pontosan a fiatalabb énje mutatja meg, hogy másképp indult, mint amivé lett. Jake Gyllenhaal folytatja azt az utat, amit a Fogságban című filmmel elkezdett. Nem akar nagyon játszani, inkább árnyalatokra gyúr, amit finoman, mesterséges kontúrok és hatásvadász ripacskodások nélkül abszolvál a kettős szerepben. Kimagasló Aaron Taylor-Johnson, aki a Kick-Ass után egy újabb színnel gyarapítja a palettáját. Taylor-Johnson tuskóságába megannyi gonoszság és ármány vegyül. Michael Shannon a nyomozó szerepében kiválóan illeszkedik a csapatba, mert úgy akar igazságot tenni, hogy közben már nem is kellene, hogy érdekelje a dolog.

Az Éjszakai ragadozókkal Tom Ford a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a zsűri nagydíját vihette haza. A kritikusok pedig többnyire magasztalták a filmet. És nem is lehet azt állítani, hogy ennek a dicsfénynek nincs meg az alapja. Tom Ford mozija mellett ugyanis a hibái ellenére sem lehet közönyösen és szó nélkül elmenni. Lehet, hogy, hogy néha sok, túlzó és erőltetett a képi párhuzam, az is elképzelhető, hogy kissé közhelyes a mondanivaló. Azonban az elvitathatatlan, hogy szuggesztív, hatásos és megmozgatja a langyos és sekélyes állóvizet. És ami talán még fontosabb, hogy gondolkodásra ösztönöz. Nagy szó egy gondolatok nélküli világban. Már ezért is érdemes a figyelemre.

7/10