Szkeptikusok azt szokták mondani, hogy akkor hisznek a földönkívüliek, vagy hétköznapibb nevükön; ufók létezésében, ha majd ott állnak előttük és kezet foghatnak velük. Az, hogy az Érkezésben megtörténik –e ez a világraszóló esemény, maradjon rejtve, annyira nem vagyunk idióták, hogy ellőjük a meglepetéseket. Denis Villeneuve, kanadai rendező eddigi munkássága tiszteletet parancsoló és figyelemre méltó filmekkel szegélyezett. Már a Felperzselt föld sem adta olcsón a bőrét, amivel fejest ugrott a nagymenő direktorok közé. És nem is csak az Oscar-jelölésről beszélünk, hanem arról a kissé sziszifuszinak tűnő, azonban végig alapos és lebilincselő történetvezetésről, amelyben két testvér izgalmas oknyomozása során nem kizárólag a gyökereiket sikerül felkutatniuk, hanem közelebb kerülnek azokhoz a vallási-etnikai konfliktusokhoz, amikre még mostanság sincs megnyugtató válasza az emberiségnek. A Fogságban egészen új megvilágításba helyezte a legtöbbször szimpla „szemet,szemért, fogat, fogért” elvre épülő bosszúthrillerek műfaját, kifejezetten emberközelivé és érzelemgazdaggá téve a középpontban húzódó feszültséget. A Sicario pedig a mexikói drogkartellek sötét, őrült és szeszélyes atmoszférájáról hántotta le a kérget, egy törékenynek látszó női főhősnő szemüvegén keresztül. Ezek után magasan volt a léc, hogy egy sokak által már agyoncsócsált témának Villeneuve vajon képes lesz –e valamiféle olyan meggyőző értelmezést adni, ami hitelesíti azt, hogy a sci-fik világában is kipróbálta magát. Képes volt.

Azt lehetett sejteni a rendező filmes mentalitásából, hogy az Érkezés kulcsmomentuma nem az a fajta szórakoztatás lesz, amiben emberek és földönkívüliek gépkarabélyokkal, vagy hatalmas ágyúkkal háborúznak egymással, miközben péppé lövik a másikat. Villeneuve-öt ugyanis a legkevésbé sem érdekli a csata, vagy a vérontás, ezért is összpontosít az észre, a gondolatokra, az érzelmekre, az emberi tényezőkre és azokra a mozgatórugókra, szándékokra, amelyek előbukkannak, vagy feltörnek belőlünk, amikor egy általunk addig nem ismert organizmussal találkozunk. És miközben Villeneuve fokozatosan olyan szituációkat teremt, amik arra sarkallnak, hogy tegyük fel azokat a kérdéseinket, amik mellett úgy általában nagyvonalúan átsiklunk, vagy átnézünk, mondván nem foglalkoztat minket, van jobb dolgunk is, a történetnek egy olyan keretet ad, ami túl a filozofikusságán, nagyon is mindennapi lehet. A drámaiságával, a kissé talán túlcsorduló érzelmeivel és a helyzetben lakozó tengernyi kétellyel, ellentmondással, paradoxonnal és legfőképpen életbevágó problémával. A rendező pedig kíméletlenül ugrál, nemcsak térben és időben, hanem gondolatok, motivációk, szándékok, megértés és meg nem értés, valamint az emóciók legkülönbözőbb megjelenési formái között.

Denis Villeneuve egyik fontos ars poeticája, hogy a lényeg, a végkövetkeztetésben megbújó tanulságok alapköve a részletekben rejlik. Ezért sem kapkod, amikor felvázolja az idegenek érkezését és azt a hangulatot, ami fogadja őket. Pontosan lehet érzékelni és tapintani a képeken keresztül a pánikot, a félelmet, a tanácstalanságot, amit a rendező a média folyamatos jelenlétével is erősít és fokoz. Sokszor róttuk már fel amerikai filmek esetén a túlzott lokalitást, Villeneuve ezt megcáfolván igyekszik nyitott és körültekintő lenni, hiszen a tizenkét kagylószerű tárgy a Föld különböző pontjain száll le és ezeket, ha nem is fókuszban, mégis figyelemmel kísérhetjük, ezekre is rálátásunk lehet. Az ismerkedés első fázisának alapvető és domináns kérdése, hogy vajon mit akarnak itt, milyen szándékkal választották éppen a bolygónkat a táborozásuk színhelyéül. A rendező itt sem az a Hűbele Balázs, aki ajtóstul ront a házba, mert ennek részletezésében és feloldásában is bőszen keresi azokat a hangsúlyos elemeket, mozzanatokat, amiknek döntő és létfontosságú szerepet szán. Először is látványosan élezi a konfliktusokat, hiszen a hadsereg, illetve az elhárítás azonnali eredményeket vár, sürgetné az elismert nyelvésznőt és matematikus társát, hogy minél hamarabb puhatolják ki, mit akarnak az idegenek, a főhősnő azonban időt szeretne, hiszen még a kommunikáció alapjait is le kell fektetniük, ami nem megy egyik napról a másikra. Villeneuve az ebből eredő feszültséget ügyesen kombinálja a főhősnőben végbemenő lelki folyamatok ábrázolásával, valamint a különböző társadalmak egyre agresszívabb reakcióinak kimerítő érzékeltetésével.

Az Érkezés jól ragadja meg az emberi sokszínűséget, a kommunikáció képtelenséget, a türelmetlenséget, az ismeretlennel szembeni pánikot és persze a mélyben burjánzó és szépen felszínre kerülő erőfitogtatást. Villeneuve kritikai éllel a hangjában mutatja be ezeken keresztül a nagyhatalmak ma is érvényes geopolitikai játszmáit, vagy a média agymosó és a tényeket teljes mértékben nélkülöző hozzáállását. Sőt, ezek még egy-két kiválóan eltalált fricskát is elbírnak. Ennek ellentételezése gyanánt pedig ott van ez a kissé magának való nyelvész, dr. Banks, aki kíváncsi az idegenekre és folyamatosan azon dolgozik, hogy normális kapcsolatot teremtsen velük. A nőben nincs meg a viszolygás legapróbb szikrája sem és nem is szenzációéhség hajtja, hanem a megismerés ösztöne. Ezért harciasan, de érvekkel alátámasztott vitában száll szembe azokkal, akik porrá akarják zúzni őket. És közben egyfolytában küzd a személyes démonaival, az érzéseivel és azokkal a lehetséges magyarázat kezdeményekkel, amelyek az idegenek indítékait vizsgálják. Villeneuve a főhősnő lelki és érzelmi tusájával teszi igazán drámaian összetetté és fordulatossá a sci-fijét, ami ezzel már rég túlnő azokon a kereteken, amit a műfajtól hagyományosan megszoktunk.

A filmnek lehetnének érzékeny, esetlegesen nevetésbe fúló pontjai. A földönkívüliek ábrázolása kétségtelenül ilyennek számítana, ha a rendező nem ismerne mértéket. Azonban Villeneuve itt is elegánsnak, visszafogottnak mutatkozik, hiszen szakít az eddig már rogyásig használt nagy szemekkel és tojás fejekkel. Nem is akarja minden áron premier plánban az orrunk elé tolni őket, csak amikor már végképp szükséges, inkább finoman játszik az elmosódott alakokkal és formákkal, amivel minél tovább birizgálja és húzza a fantáziánkat. Amy Adamsről, aki a nyelvésznőt formálja meg hihetetlenül szenzibilisen és odaadóan, eddig is tudtuk, hogy nagyszerű színésznő, akinek már igazán kijárna egy kopasz szobor is az arany fajtából, amit kitehetne végre a vitrinjébe. Az biztos, hogy Adams alakítása jelölés esélyes, mert sokat mondó tekintetekből, apró mozdulatokból, fontos szavakból és mondatokból, elképesztően eltalált hangsúlyokból épít egy olyan karaktert, akivel nemcsak azonosulni könnyű, hanem együtt érezni is. Jeremy Renner a matematikus, Ian szerepében végre talált magának egy emberi szerepet egy nem szuperhősökről szóló filmben. Igaz, hogy csak szekundáns Amy mellett, de érződik, hogy ebben végre jól érzi magát és ez a játékán is vaskos nyomot hagy. Forest Whitakernek is vannak egészen kiemelkedő percei, de Amy Adams fényében, ezúttal neki is inkább kiegészítő szerep jut.

Két dolog miatt vannak kisebb fenntartásaink az Érkezéssel kapcsolatban. Az egyik a tempó, aminél ugyan indokolt a lassúság, a részletesség, az alaposság, mégis néha elfog minket a vontatottság és a túlmagyarázás érzése. A másik pedig a szentimentalizmus, ami olykor veszélyesen a giccs környékén egyensúlyoz. Ezek azonban semmiségek ahhoz képest, hogy Denis Villeneuve megint egy olyan munkával jelentkezett, amely hangulatában, fordulataiban, mondanivalójában és legfőképp kérdéseiben pofán csap minket. Annyira, hogy a teremből kijövet azon kapjuk magunkat, hogy gondolkozunk és agyalunk. Nem is csak magán a mozin, hanem azon is, hogy vajon mi hogyan cselekednénk és viselkednénk egy ilyen helyzetben. És ez mindent elmond arról a sci-firől, ami jóval többet kínál annál, mint amiről szól. És persze izgalommal és kihegyezett lelkesedéssel várjuk a Szárnyas fejvadász folytatását. Villeneuve következő munkáját.

8/10