Ha nagyon gonoszak, rosszmájúak, vagy pikírtek szeretnénk lenni, akkor azt mondhatnánk, hogy Ben Affleck végre kapott egy testhez álló szerepet. Az autista könyvelő érzelmi szintje ugyanis egy olyan tartományban mozog, ami igazodik Affleck színészi képességeihez és majdhogynem nullszaldós mimikai arzenáljához. Kétségtelen, hogy meg is találja magát a karakterben. Chris Wolff egy magányos harcos, a számok nagy mestere, legalább úgy oszt és szoroz, mint nagy elődje, Rain Man, vagyis Raymond Babbit, azzal a lényeges különbséggel, hogy a betegsége enyhébb fokozatú mentális és érzelmi zavarokat okoz nála. Wolff mérlegképes könyvelőként tengeti a napjait, kerüli az embereket, a kapcsolattartás nem erőssége, de a szakmájában a különleges számmisztikai tudásának birtokában már szerzett egy rangot és elismertséget. Különösen bűnözői körökben. Mert hát jól tudjuk, hogy a gengszterek szeretik mosni a pénzt, azt meg kiváltképp kedvelik, akinek segítségével elsajátíthatják az ehhez szükséges rafinált módszereket. Szóval itt van ez az ártatlannak látszó zsebzseni, akit egy robot testrészeket építő üzletember azzal bíz meg, hogy rakjon rendet a könyvelésében, mert valaki a saját malmára hajtja a vizet és szemérmetlenül lopkod a közösből. Wolff hamar kiszagolja, hogy mi a probléma, csakhogy ez nem mindenki tetszését nyeri el, ezért a cég egyik munkatársnőjével együtt célkeresztbe kerülnek.

Gavin O’Connor rendezőként megjárta már a mennyet és a poklot egyaránt. A Warrior – A végső menet jelentette a csúcsot, amivel úgy istenigazából berobbant a filmes köztudatba és ami valóban egy emlékezetesen míves munka volt. Aztán következett egy leheletnyi tévés kirándulás az Amerikaiak című sorozat pilotjának dirigálásával. És ekkor jött a hirtelen mélybe huppanás, vagyis a gödör. Merthogy a Jane Got a Gun című mozija akkorát hasalt a pénztáraknál, hogy itthon nem is volt olyan vállalkozó szellemű forgalmazó, amelyik moziba merte volna küldeni. Hiába volt ott a stáblistán Natalie Portman és Ewan McGregor, a nézőket lasszóval kellett fogdosni hozzá és még úgy sem nagyon mentek rá. A könyvelő jófajta rehabilitációként, önbizalom növelőként is szolgálhatott O’Connor számára, hogy nem felejtett el rendezni, csak legutóbb nem pártolt mellé a szerencse. És ha kizárólag a színészeket nézzük, most sem lehetett oka panaszra, hiszen Affleck mellett rendelkezésére állt az Oscar-jelölt Anna Kendrick, az Oscar-díjas és minden szerepében nagyszerű J.K. Simmons, a The Walking Dead című sorozattal nevet szerző Jon Bernthal, John Lithgow és Jeffrey Tambor. A könyvelő pedig nem okoz akkora csalódást, mert nem rossz film. Csak egy parányi problémánk van vele: lehetett volna sokkal jobb is.

O’Connor azt az ósdi játékot műveli velünk A könyvelő során, hogy az egyik kezével ad, a másikkal meg pimaszul elvesz. Az autizmus, mint minden betegség megjelenítése csábító és hálás téma a filmeseknek, ugyanakkor méretes csapdákat is teremthet, mert könnyen közhelyessé, túlmisztifikálltá és klisészerűvé válhat. Azonban a rendező hitelesen építi fel a könyvelő személyiségét, ügyesen mutat rá a zavaros családi múltból eredő frusztrációkra, az apai nevelés következetességére és szigorára és ezek folyományaként a figura elszigeteltségére és magányára is. Először látványosabb, később apróbb mozzanatokkal építi fel a fogyatékosságot, amit nem akar túlhangsúlyozni és nem célja, hogy részvétet és szánalmat ébresszen bennünk, maximum együttérzést és némi azonosulást. És ebben nincs is hiba. A bajok ott kezdődnek, amikor ezt feleslegesen nagyítja azzal, hogy variálja az idősíkokat, hogy bizonyos helyzeteket és szituációkat többszörösen elmagyaráz és szánkba rág. Merthogy ez a didaktikusság sokszorosan hanyagolható lenne és nem is vezet sehova, mindössze bitang mértékben növeli az egyébként sem túl rövid játékidőt. Néha az az érzésünk, hogy a rendező nem biztos a saját történetvezetésében, minden esetleg nem látható, de tudható összefüggést, láncszemet a tudatunkba akar égetni, hogy még véletlenül se maradjunk le semmilyen általa fontosnak vélt, valójában lényegtelen momentumról. Éppen csak nem szól ki a kockák mögül, hogy „most nagyon figyeljetek, fordulat várható!”

Azzal, hogy rutinos utazóként ugrálunk az időben, előkerül egy másik gubanc is. A könyvelő ugyanis bonyolultabbnak akarja mutatni magát a valóságosnál. Pedig nem az. Nagyon nem. Annyira nem, hogy a csattanókat, váratlannak tetsző csavarokat súgó nélkül is bemondanánk, ha nem lennénk jól neveltek. A rendező a műfaji meghatározásban sem volt egészen határozott. Ennek az eredménye egy vegyes turmix, amiben éppúgy kapunk drámát, mint akciót, sőt még némi langyos romantika is belefér, amolyan cseresznyének a pohár szélén. Itt viszont hiányzik az erélyes súlyozás, ezért is tűnik a film helyenként egy korrektül összepakolt katyvasznak, ami az összes divatos hozzávalót tartalmazza, a nézőnek meg az a dolga, hogy kiszedegesse belőle azt, ami neki tetszik és megfelel az ízlésének. És ez a fajta bizonytalanság érződik a karaktereknél is. Mert O’Connor ugyan némelyiket, olykor véletlenszerűen megtiszteli egy pofás kis háttértörténettel, de a koktél kellős közepén és az időutazás farvizén ezek látványosan elsikkadnak, úgy, mintha ott sem lettek volna. Persze vannak olyan figurák is, főként a John Lithgow és Jeffrey Tambor által életre keltett szereplők, akiknek be kell érniük ragasztott címkékkel és jelentéktelen, vagy agyonkoptatott jellemvonásokkal.

A rendező nagy titka, hogy a bukkanóktól függetlenül a története helyenként kimondottan érdekfeszítő, a film lendülete sodró, a zenéje meg egészen kiváló. A végén aztán majdnem kettéharapjuk a széket magunk alatt. Mert ez a szomorú szemű szamuráj vadászni megy és igazságot tesz című panelekkel dúsított, erőltetetten érzelmes, cseberből vederbe eső, patetikus és átlátszóan könnyes fejezet annyira újszerű, szellemes és forradalmi, mint Peti bácsi sufniban főzött házi pálinkája. Annak viszont örülünk, hogy Ben Affleck végre a helyére került. Mert ez a szerep tényleg telibe trafálta. Itt nem kell küszködni értelmezésekkel, arcjátékkal, beleéléssel, tulajdonképpen önmagát kell adnia és készen van a könyvelő figurája. Leszámítva persze az autizmust. Affleck mindig is jobb volt kamera mögött, mint az előtt, habár a következő filmjében is előtérbe helyezi magát, de például a Hideg nyomon című munkájánál nagyon nem hiányzott nekünk. Azonban Afflecket most dicsérni kell és lehet, ahogy J.K. Simmonst is, de ez már kevésbé váratlan fejlemény. Simmons ezúttal is jelentőset dob az összképen, a jelenetei a helyén vannak, az alakítása pedig kerüli a giccset, mert feltűnően fegyelmezetten uralja az érzelmeit. Anna Kendrick még erőteljes is lehetne, ha több teret kapna és nem azt a fruskát kellene hoznia hellyel-közzel, akit már Az egek urában meggusztálhattunk. Lithgow és Tambor ennél jóval többet tudnak, Jon Bernthal szerepe pedig a kiszámíthatóságon csúszik el kissé.

Ha O’Connornak az volt az elsődleges szándéka, hogy kiküszöbölje azt a csorbát, amit a legutóbbi munkájának fogadtatása ejtett a rendezői renoméján, nos, az félig-meddig sikerült. A könyvelő bőven nézhető film, annak ellenére, hogyha egyértelmű műfaji besorolást kellene tennünk hozzá, nagyon zavarban lennénk. Az meg egy másik lapra tartozik, hogy sem az emlékezetünket, sem pedig a filmes világot nem rengeti meg. Ahhoz túlságosan kisakkozható, a vége meg egyenesen hatásvadász, de egy alkalommal, kikapcsolódás és szórakozás gyanánt nem akad meg a torkunkon. És nem fogjuk visszaöklendezni sem.

6/10