Ron Howard, Oscar-díjas rendező makacs ember. Már harmadszorra próbál bizonyságot tenni arról, hogy Dan Brown bestsellerei alkalmas alapanyagok lehetnek egy izgalmas, feszes, ravasz fordulatokban gazdag misztikus thriller elkészítéséhez. Eddig ugyan egyszer sem jött össze, de Howard olyan, mint a kitartó horgász, nem unja meg, hogy nincs kapás azon a boton, juszt is bedobja a fáradt kukacát, bízva abban, hogy előbb-utóbb csak ráakad az a mélytengeri szörnyeteg, egy kolosszális anyagi és kritikai siker formájában, amire oly hőn áhítozik. A Da Vinci-kóddal kezdődött a peca szezon tíz évvel ezelőtt, ami után kényszeredetten, kelletlenül, unalomtól agyongyötörten kellett konstatálnunk; lehet, hogy Brown fantasztikus író, maradjunk annyiban, hogy inkább népszerű, de ami működött az olvasó képzeletében a könyv lapozgatásakor, azt Howard olyan szinten kimiskárolta, hogy abból a vásznon nem maradt más, csak fásult és elnyújtott bimbócsavargatás különböző szimbólumokba és tudományos igaz-hamis játékokba öltöztetve. A rendező hiába hugyozott középsugárból, a bevételi adatok és eredmények mégsem hagyták, hogy szárnyaszegetten és dolgát elvégezvén leálljon a további adaptációk tervezgetésével, sőt talán ettől kapott igazán kedvet a következő projekthez.

Röpke három év múlva már kopogtatott is a bejáraton az Angyalok és démonok, Robert Langdon professzor egy újabb kalandja, amit ugyan Brown hamarabb vetett papírra, mint a Da Vinci-kódot, de ez Howardot egy kicsit sem nyugtalanította. A rendező nem érzett különösebb késztetést arra, hogy megreformálja az eddig használt receptkönyvét, mindössze egy fokkal tette pezsgőbbé és élénkebbé a vagdaltját, azonban nagyjából azt kaptuk, amit előzőleg kotyvasztott nekünk. Na jó, tizenkettő helyett mindössze három nagy ásítással megúsztuk a portyázást a bágyadtság szürke vizében. Az Angyalok és démonokat viszont nemcsak a kritika tartotta ásatagnak, hanem a közönség is, mert a kassza sem csilingelt már olyan hevesen, mint a Da Vinci-kódnál. A stúdió és a producerek ennek hatására megfontoltabbak lettek, egy darabig jegelték Brownt és Langdont, de tavaly bevették Budapestet, mint az egyik fontos forgatási helyszínt, hogy Tom Hanks újbóli csatasorba állításával és Ron Howard irányításával mégiscsak igyekezzenek kisajtolni valami olyan színvonalat Brown: Inferno című művéből, amire végre nem nyűglődés és szájhúzogatás lesz a válasz, hanem glória és babérkoszorú. Nos, az Inferno fogadtatásánál még a hervadt virág is nagyvonalúnak számítana, mert olyannyira satnya és öncélúan maszturbáló lett a végeredmény, hogy annak inkább mihamarabbi felejtés járna osztályrészül, mintsem fennkölt hozsannázás.

Azt eddig is tudtuk, hogy amikor Brown műveihez nyúl, Ron Howard elfelejti, hogy mi a különbség a Discovery Channelen vagy National Geographicon istentiszteletként hirdetett, de annál jóval izgalmasabb tudományos ismeretterjesztés és a moziban széles körben eladható élvezetes nagyjátékfilm között. Szeretjük, ha egy alkotás nem adja olcsón magát és tágítja a műveltségünk szegényes horizontját azzal, hogy információkat, tényeket csepegtet belénk, de azt már nehezebben emésztjük meg, amikor a száraz adatsor nem párosul tartalommal, cselekményekkel és váratlan fordulatokkal. Mert akkor inkább ledőlünk a kanapéra, magunkhoz vesszük a sós mogyorót és a ropit, bekapcsoljuk a tévét és bámuljuk az ilyen tematikájú csatornákat. Nem rossz az sem, de a misztikus thrillerként beharangozott Infernotól nem elsősorban egyetemi katedrán szokásos okítást várunk, hanem szórakoztatást. Ebben azonban Howard teljesítménye körülbelül annyira sovány, mint az örökös diétára fogott mangalica malac. A történetben ugyanolyan nyomokat taposunk, mint eddig, ha Dan Brown könyveiről volt szó. Langdon egy kórházi ágyban ébred, félig-meddig öntudatlan állapotban, rövidesen viszont megint egy rejtélyt kell kibogoznia, ehhez útra kell kelnie, miközben üldözi őt a fél világ és persze segítsége is akad egy bájos doktornő személyében. A megoldásban pedig sorvezetőként Dante egyik művének idézete szolgálhat.

David Koepp forgatókönyvíró és a rendező úgy képzelik ennek a meglepetéseket csak egy vékony mezsgyén tartalmazó sztorinak a kibontását, mint egy múzeumi körsétát, némi futással megspékelve. Turistaként vánszorgunk egyik helyről a másikra, megcsodáljuk a nevezetességeket, kapunk néhány ismeretgombócot a gyomrunkba, aztán már mehetünk is tovább, nehogy elkapjanak minket a homályos hátterű, félig sem kidolgozott karaktereket kínáló üldözők. Howard azonban úgy szaggatja a filmjét, mint nagyanyáink a házi nokedlit. Van úgy, hogy bő lére ereszti a mondandóját, ezért egy-egy jelenetet addig húz, amíg egészen biztosan kicsikar belőlünk egy ásítást, mint reakciót és van úgy is, hogy sietne, akkor meg olyan kérdőjeleket hagy maga után, amire csak tanácstalanul bámulunk magunk elé, hogy ez most, hogyan jött egyáltalán ide. Az expozíció vizuális kavalkádjánál például egy pillanatra azt gondoljuk, hogy egy zombi diszkóba érkeztünk, ennek megfelelően ezeket a részeket inkább alternatív táncos varietének könyveljük el, mint Langdon professzor látomásainak. Howard dietetikusként funkcionál, semmint rendezőként, mert abban a hiszemben vezényel, hogy futásokkal, szökdelésekkel, ugrabugrákkal, sétákkal pótolhatja azt az izgalmat, amit egyébként nagyon nem talál el a filmjében, aminek egyetlen porcikája sem emeli meg úgy a vércukor szintünket, mint három tábla rizses csokoládé.

Nehezen mondjuk ki, de az Infernoból az is végérvényesen kiderülhet számunkra, hogy elképzelhető, hogy Brown írói munkásságában Robert Langdon egy sokoldalú, viccesnek szánt karakter, de Howard kezei között egy mamlasz, munkamániás, véletlenszerűen az egyik szituációból a másikba csöppenő notórius agglegény, akinek, talán ha egyetlen megjegyezhető, sarkalatos jellemvonása van: olyan muffmágnes, aki nem akarja megtartani a nőit. Langdon szürke aktakukac és teljes mértékben felcserélhető Bácsalmási István könyvelővel, aki önkényesen nyomoz egy világot átszelő adócsalás után. Éppen ezért sem könnyű köréje építeni egy filmet. A többiek meg eltörpülnek mellette, mert vagy sematikus, rosszban sántikáló figurák, vagy olyan kalandorok, akiknek a szándékaik hamarabb megvilágosodnak a fejünkben, mint ahogy megmutatkoznak a vásznon. Tom Hanks megint elénk pakol egy rutinszerű játékot, amiben a színészi eszköztárának maximum tíz százalékát kell megvillantania. Van egy-két maszkmesterek által előállított sérülése, néhányszor beveri a fejét, aztán rá egy percre már szalad, mint a nyúl. Nem könnyű ezt értékelni és a pénzen kívül nem is látunk olyan érvet és tényezőt, ami miatt célszerű ebbe belemenni. Felicity Jones helyes csaj, törekszik arra, hogy a karakterének ívet adjon, de a figura sem nem elég sokrétű, sem nem elég nőies ahhoz, hogy ezzel olyan dicséreteket zsebeljen be, mint A mindenség elméletével. Omar Sy (Életrevalók) pocsékolja a tehetségét és abban versenyezik Tom Hanks-szel, hogy melyiküknek véresebb a szeme. Az indiai Irrfan Khannak vannak ügyes húzásai és megmozdulásai, de az egészet nem képes egyedül felhúzni.

Ron Howard Infernoja olyan, mint az elődeink által viselt többrétegű rakott szoknya. Nagyon sokáig kell kutakodnunk ahhoz, hogy végre lássunk benne valami kivillanó értéket, amiért érdemes fecsérelni a drága időnket. Mivel ez sokáig tart és tengernyi köszönetet sem tartalmaz, a konklúzió maradjon az, hogy leginkább azoknak javallott, akiknek még nem volt szerencséje korábban a már említett zsengékhez. Azoknak is legfőképpen azért, hogy rácsodálkozzanak milyen színtelen, szagtalan, jellegtelen és ötlettelen cirkuszt állítottak egy nagyobb bolhafing köré. Howard filmje inkább hat morfium injekciónak, mint misztikus thrillernek. Ezért is kellene leállni vele. Így is sok volt a középszerből.

4/10