„Nem hall, nem lát, nem beszél, az erdő hallgat mélyen” – énekelte valamikor a Hollywoodoo nevezetű banda a Taxidermia című Pálfi György rendezte filmben. A sorok annyira aktuálisan csengenek a fülünkben, ha arra a két rakoncátlan nebulóra gondolunk, akik már egy jó ideje mással sem foglalkoznak, minthogy folyamatosan alápörköljenek annak a jogállamnak és demokráciának, aminek létrejövetelében egykoron állítólag ők is nagyon hittek. Ahogy mindnyájan. Az osztályfőnök persze kedélyesen félrekacsintgat, ha rosszmájúak akarnánk lenni, még azt is feltételezhetnénk, hogy biztatja őket az unortodox magatartás mintákra. Ha pedig az a kotnyeles sajtó, amelyet még nem sikerült közpénzből és mutyikból felvásárolni, megpiszkálja a disznóságaikat, elmegy a metróba tűzijátékot és színpadi esztrád műsort nézni, hiszen színházjegyre már nincs ingerenciája. Meg aztán izgalmasabb, ha csuklyás TEK-esek üldözik a Vajna Tímea által castingolt banditákat, miközben statiszták fürdenek a művérben és visítanak fejvesztve egy előre elpróbált magyaros virtussal fűszerezett akciófilmben, aminek körülbelül annyi a haszna, mintha egy villát bedugnánk a konnektorba, mert az olyan jól mutat. Arról a TEK-ről beszélünk egyébként, amelyik tátott szájjal, csukott szemmel és süket füllel asszisztálta végig, hogy valódi terroristák egy hajléktalanon keresztül 200 ezer SIM-kártyával bizniszeltek Magyarországon.

Szóval itt van ez a Matolcsy, aki az egyik kezével, sót nyalogató vén kecskeként harmincas nők szoknyája után futkorászik a Magyar Nemzeti Bank szövevényes folyosóin. A másik kezében számmisztikusként és spiritisztaként tartja a varázsgömbjét, amiből olvassa a fényes jövőt, miközben nem engedi, hogy erősödjön a forint, mert nem jut elég az alapítványainak, azon keresztül a rokonoknak és még a pártkasszába sem sikerül visszacsorgatnia a szépen csilingelő forintokat. Miután a bűnszervezetének sajtóosztálya merő véletlenségből, vagy trollkodásból megszellőztette, hogy az uraság megtalálta a maga Timikéjét, az is kiderült, hogy fittyet hányva a konzervatív erkölcsökre, megfogadva Őszödi Ferenc egykoron agyon köpködött tanácsát, elválik az asszonyától. És mivel laknia is kell valahol, a Lánchíd lábához mégsem költözhet az újdonsült menyecskével, felhívta a haverját, aki éppen a bankok érdekeit elvileg védő Bankszövetség elnöke, hogy adja már kölcsön az egyik kéglijét, hogy legyen hol elhálniuk a mézesheteket a kis gerlével. A barát, aki menedéket és fizetést adott Matolcsynak az Unicredit Bank vezetőjeként ínséges időkben, természetesen nem utasíthatta el a cimbit, inkább felajánlotta az üresen lévő budai panorámás lakását, nászutas lakosztályként. Az sem Patai Mihályt, sem Matolcsyt nem különösebben zavarta, hogy ez a gesztus milyen etikai normákba ütközik és persze az sem, hogy mennyire visszás, hogy az MNB elnökének az a bankvezér biztosít fedelet, akinek munkahelye elvileg a felügyelete alá tartozik.

Matolcsy bizton számíthatott arra, hogy a lakájmédia nem érdeklődik és nem fog borsot törni az orra alá, de azt már nem akarta figyelembe venni, vagy nem súgta meg neki a varázsgömbje, hogy az újságíró társadalom egy-két kakukkfiókája, akiket még nem lehet madzagon rángatni, már nem lesznek ennyire elnézőek, kedvesek és udvariasak. Felkeresték hát, amikor rájöttek a turpisságra, hogy mégis mondjon valamit, ahogy persze a másik felet, a patás ördögöt is megpróbálták némi magyarázatra bírni. Leveleztek velük, üldözték őket, a kérdéseikre válaszokat vártak. Mindhiába. Valószínűleg akkor sem kapnának, ha sátortábort állítanának valamelyikkőjük munkahelye, vagy háza elé. Mert nincs válasz és magyarázat. Ez az új módi. Hallgatás van. Nagy büdös kuss. Különben is örüljenek az újságírók, hogy még nem valamelyik börtönben szalonnázgatnak Portikkal, mint Törökországban szokás mostanság. Matolcsy és Patai úgy érzik, hogy a nemzeti együttműködés rendszerében nekik nem kötelező tájékoztatniuk a népet, ők nyugodtan visszavonulhatnak a csigaházuk oltalma alá, várva, hogy majd csak elül a vihar. Megtehetik. Hiszen az osztályfőnököt ez láthatóan kevésbé érdekli, mint a magánhadseregének színpadi show-ja egy metróaluljáróban, pedig arról van szó, hogy miképpen olvadnak egybe különböző gazdasági és politikai érdekek az ő országában, amiknek semmi keresnivalója nem lenne egymás társaságában.

Aztán itt van a másik szerencsecsomag, a bulibáró, aki repked. Nem csak a boldogságtól, hanem helikopteren. Egy celeb lakodalmába. Mert arra van kedve. Aztán lebukik. Ellenzékben szidta a luxust, kormányon magát egyszerű parasztgyerekként aposztrofálta, de arra nem ad semmilyen kielégítő magyarázatot, hogy mégis mi a fészkes lópikulából futja erre a Kókát megszégyenítő varázslatra, aminek révén Kis Grófot átkarolva nyomja a „nézését meg a járását”. Inkább hazudik, meg perrel fenyeget. Amikor pedig az orra alá tolják a bizonyítékokat, hogy a helikopter mellett még egy Merci is fuvarozta az arannyal bekent hátsó fertályát, ami elvileg nem lehet a tulajdonában, megkéri az egyik haverját, ugyan már bökjön oda valamit ezeknek a szaglászó vérebeknek, mert neki elfogyott a szótárában fellelhető muníciós készlete, meg különben sincs kedve felhívni Árpit a mankóját, hogy most mit csináljon. Az újságíró azonban, akit még nem lehet lekenyerezni, tovább kutat és felsejlik neki, hogy baj van az elszámolással, nem stimmelnek és nem állnak össze a dolgok, egy bazi nagy lyuk tátong a rendszerben. Erre a bulibáró már nem válaszol. Hallgat. Nem mond semmit. Kivár és közben számolja, hogy mennyit tehet félre a letelepedési kötvények hasznából, hány lakodalomra tud még elhelikopterezni. Megteheti. Hiszen védi az osztályfőnök, mert őt ez sem érdekli.

És hozzájuk csatlakozik még a cenzor, nevető harmadikként, akinek nem tetszik, hogy az egyik magyar filmben megjelenik pár másodpercre, ahogy azt ecseteli ékes magyarsággal, hogy „Árpi ugat”. No nem a Habony, hanem a Schilling, az ő ellensége. Habzó szájjal telefonál a Kálomistája, hogy vágják ki. Odáig nem merészkedik, mint Aczél elvtárs, hogy dobozba zárja a kópiákat, csak azt követeli, hogy ő ne szerepeljen benne. Itt nincs alkotói szabadság, megyünk tovább a lenini úton. A bosszúja azonban nem áll meg, kirúgatja azokat, akik részt vettek ebben a truvájban, neki ne dolgozzanak összeesküvők. Az egy percig sem zavarja, hogy az állam csecsén hízik szaporán a vállalkozása, hogy a köztévétől a közpénzből annyit tesz zsebre, amennyit nem szégyell, miközben a produkcióira az éjjeli baglyokon kívül nem kíváncsi senki. És persze az sem üt szöget a fejébe, miért is tenné, hogy az alkotók megállapodtak a felvétel jogtulajdonosával, tehát ahhoz neki innentől semmi köze nincsen. Kálomista hőbörög, acsarkodik és a rendszer alabárdosaként úgy teremti meg a neki tetsző rendet, hogy azzal például nem büszkélkedik, hogy a legutóbbi filmje 800 millióba került és ennek még a tíz százalékát sem hozta vissza. Kálomista tilt, tűr, támogat. Kénye-kedve szerint. Megteheti. Mert az osztályfőnököt a kultúra sem érdekli.

És hogy mi érdekli az osztályfőnököt a TEK-es színpadi bulin kívül? Az, hogy győzelemként harsogja a vereséget, hátha akkor maga is elhiszi az érvényességet. Az, hogy örökösen fegyvert csattogtatva partizánkodjon Brüsszellel és az ottani bürokratákkal. Az, hogy üldözze az országában láthatatlan menekülteket. Az hogy legyen olimpia Budapesten, hogy épüljön meg egy újabb atomerőmű az oroszokkal karöltve, hogy bedobják a rezsicsökkentés második fejezetét, amivel mindig lehet etetni a népet és mindenek előtt, hogy újra módosítsák azt a betonszilárdságú alaptörvényt, ami így is már toldozgatva és foldozgatva van. És még valami kellene, hogy érdekelje az osztályfőnököt. Hogy már nem tudja betűrni a gatyájába az ingét és néha kifityeg az, aminek nagyon nem szükséges látszódnia. Venni kéne egy hózentrógert. Hiszen megteheti. Az ő birodalmában. Abszurdisztánban.