A Habony-Vajna művek csatornája olyan, mint az a kezdő úszó, akit rögvest az elején bedobnak a mélyvízbe, hogy akkor most mutassa meg mit tud. A szerencsétlen kapálózik, dobálja a végtagjait, csápol, mint a keresztes pók, egy kicsit nyeli is a hullámokat, de végül csak kell neki egy mentőöv, hogy ne hagyja ott a fogát. Vajna papa azonban nem kesereg, hiszen azt a csekélyke 1,3 milliárdot, amit a dicstelen tehetségkutatóba injekciózott valóságshow-jára költött, nem is magának kellett összekuporgatnia a kaszinóiból, hanem megelőlegezte neki az állam bácsi képében segédkezet nyújtó Eximbank, amely majd visszakapja valamikor a pénzét, neki nem sürgős. Meg valószínűleg az adófizetőknek sem. A Star Academy tulajdonképpen egy csapásra porrá zúzta az egykori csigatévé őszét, hiszen nem kell nagyobb szégyen annál, hogy nézettségben lassan a propagandatévé hírcsatornájával versenyez az utolsó előtti helyért. Vivien királykisasszony a Micsoda nőből beindította a lejáratógépezetet bulvár hírfronton, amihez készségesen asszisztál a VV Fricik és VV Jóskák szintjére süllyedő, mindig selymes Gönczi Gábor és az egykori önmagát is megcsúfoló Marsi Anikó. Szép kis bagázs gyúlt itt össze, már csak nézőket kellene toborozni hozzá, mert azok vagy elszaladtak jó messzire, vagy elpártoltak azzal, hogy elég szenny éri őket a hétköznapok során, minek fertőződjenek meg még jobban.

Ha már megdöglött a bíró lova, illene azt valahogy mégiscsak feltámasztani, elvégre a kudarc, vagy az önkritika, mint kifinomult fogalmak nem szerepelnek az állampárt hűséges és végtelenül lojális hűbéreseinek szótárában. Itt van hát nézőcsalogató gyanánt az a Sztárban sztár, ami eddig rendszeresen felszínen tartotta a csatornát és megóvta attól, hogy a „kutya sem kíváncsi rájuk” című népi fordulat igaz és helytálló legyen a portfóliójukra vonatkozóan. A formátum bevált és bármennyire is voltak lapos, sótlan és meglehetősen egyenetlen pontjai az előző szériáknak, a közönség még mindig igényt tart arra, hogy olyan sztárokat, vagy inkább celebeket lásson, akik hajlandók hülyét csinálni magukból a show kedvéért. A tehetségkutatók is ide dolgoznak és az Operettszínház társulata is mindig késznek mutatkozik rá, hogy kölcsönadja a még ki nem próbált csillagait az élő televíziós adásokra. Összeáll ez tehát, mint az a bizonyos bugyi az idei őszre is, annyira, hogy a díszletben, a körülményekben, a körítésben megint olyat kapunk, mintha valami mulatóba érkeznénk, mondjuk a Moulin Rouge-ba, ahol az asztalokon biztos van egy kis kaviár és pezsgő hangulatfokozóként. Azt, hogy még sincs teltház, jelzi, hogy most is igénybe vannak véve azok a gépi hangok, amik a százas tömeget, tízezresre nagyítják.

Amennyiben a tarhosi falunapokon múlatnánk az időt, valószínűleg a kezdésnél már megrohamozzuk az egy szem büfét némi alkoholbevitelért könyörögve, mert az az erőltetett tátika, amit Justin Timberlake nem túl acélos számára nyomnak a szereplők, inkább illik Fásy Ádám műsorába Sláger Tibó és Zsülike közé, mint egy országos kereskedelmi csatorna zenei szórakoztató kínálatába. Mivel itthon vagyunk, csak némi undorral a képünkön fordulunk be egy pillanatra a konyhába, hogy némi keksz segítségével próbáljuk feltornázni az alacsony toleranciaküszöbünket a megfelelő szintre. Tillához azonban nincs erre szükségünk, hiszen alapvetően egy energiabombához van szerencsénk, akinek még a szponzor vadiúj terméke sem kell ahhoz, hogy az ökörködő funkciót magán bekapcsolva, fél kézzel és állandó tánclépésekkel karban tartson egy ilyen programot. Tilla úgy mozog, mint a higany, a szeme alatti táskák is ki vannak simítva, igaz a fényektől olykor alig bírja nyitva tartani a pislogóját, ezért is tévesztenénk néha össze a nagy Buddal. A műsorvezető tudja mi a feladata, ott lüktet benne a showman vénája, még nem kopottak az ízületei, mint Fábrynak, tökéletesen porciózza a csipkelődéseit, jó ritmusban tálalja az ilyen-olyan produkciókat, nem bakizik folyton és még a ruházata is meglehetősen visszafogottnak tűnik, vagy csak a stylist nem ivott eleget ahhoz, hogy egy kirívóan extrém hacukába tekerje a jeles alkalomra.

A zsűriből kijjebb rudalták Havas Henriket, mert valószínűleg észbe kaptak, hogy a tanár úrnak nem való ez a fajta móka, hiszen ő akkor van elemében, ha önmagát kell szórakoztatnia, vagy legfeljebb az unokáit, az meg ide vékonyka teljesítmény. Hajós András visszatérése minőségi ugrás, mert értékelései nemcsak a humorral ápolnak jó barátságot, hanem többnyire a realitásokkal is, egy-két túlzott hevületű behízelgést leszámítva. Liptai Claudia olyan harsány, amilyennek megszoktuk, neki mániája az a világszínvonal, amit leginkább csak ő lát és senki más. Bereczki Zoltánnak azért sincs könnyű dolga, mert sokszor a volt kollégáit kell pontoznia, de a javára írhatjuk, hogy elegánsan kikerüli a részrehajlást és olykor még sarkosabb elemzésre is képes, persze csak olyan szinten, hogy a résztvevők ne rohanjanak ki a stúdióból azzal, hogy ezt nem csinálják tovább, még akkor sem, ha nem ingyen mórikálják magukat. A Majka körüli zsongást és zsibongást nem értjük, azonban akceptáljuk, hiszen ha ennyi embert levesz a lábáról, kétségtelenül lehet benne valami. Azt viszont nem rejthetjük véka alá, hogy a véleményének sokszor se füle, se farka, olyan jelenségről beszél, ami nincs, aztán lehúz szóban, mire pontban csöppet sem konzekvensen kompenzál. A zsűrit egyébként is zavarják a pontszámok, kicsit feleslegesnek is tűnnek, vagy 5 és 10 közé kellene beállítani az adható osztályzatokat, vagy nem ártana hanyagolni ezeket, mert sokszor köszönőviszonyban sincsenek sem az előtte elmondottakkal, sem az adott produkció minőségével.

Tilla persze már csak kötelességtudatból is többször hihetetlen színvonalról beszél a résztvevők előadásai kapcsán, földhöz ragadtabbak lévén maradjunk annyiban, hogy elég felemás a kép. Kevés az egyéniség, többször van olyan érzésünk, hogy itten most a D-válogatott kap lehetőséget, akik néha megszeppenve lépnek a játéktérre, mert abban is bizonytalanok, hogy képesek egyeneset rúgni a labdába. A maszkok és a jelmezek helyenként félrecsúsznak, Muri Enikő Szulák Andreaként inkább olyan, mint Schütz Ila takarítónője a Valami Amerikából, Vásáry André Zoltán Erika helyett Bíró Ica és Zimány Linda szerelemgyereke, a gyanúsan felpüffedt arcú MÁZS, vagyis Mészáros Árpád Zsolt pedig Rod Stewartként van aposztrofálva, de inkább a melírozott magyar Pumuklit kelti életre, akit Tilla Komár Lászlónak észlel. A felvezető filmek még mindig suták és bugyuták, szegény énektanárnőnek jut az a hálátlan feladat, hogy elővezesse a pácienseknek, hogy kit kell alakítaniuk, amire aztán vagy rájönnek, vagy nem. Többnyire beletrafálnak, de lehet, hogy csak azért, mert előtte megsúgták nekik. Az éneklésekben néha annyi a hamis hang és a manír, hogy az ízlésterror pár percre az otthonunkba költözik. Kocsis Tibor, Vásáry André, Homonnay Zsolt, Muri Enikő mindössze annak köszönhetik, hogy nem estek ki, hogy MÁZS még náluk is haloványabban érzett rá a feladatára.

És hiába énekel a magyar mezőnyhöz képest viszonylag jól Radics Gigi, vagy Király Linda, ha az előadásaik olyan unalmasak, hogy abból három perc is felér egy tökön szúrással. Nem véletlenül forgattak le Gigi háta mögött egy komplett pornófilmet a táncosok segedelmével. Az meg egy kicsit visszás, hogy a műsor szerkesztői nem tudnak annyi kifigurázandó popsztárt a kosárba tenni, hogy Giginek az éppen szereplő Király Lindává kell átlényegülnie. Némileg meglepő, hogy a V-Tech nevezetű formációból megismert Kefír, aki ennyi erővel Joghurt is lehetne, mennyire autentikusan hozza elő magából a kényeskedő és folyton affektáló Szikorát és az sem rossz, ahogy a civilben méhecske Nagy Adrit kimozdítják a komfortzónájából, hiszen úgy kitömik Barry Whiteként, hogy ha egyet mozdulna, menten hanyatt vágódna. Kozma Orsi személyiségben kevés Amy Winehouse-hoz, de énekhangban kellemesen idomul hozzá, Veréb Tamás eltalálja Caramel stílusát, a produkciója mégis fűszerezetlen egy kicsit, Polyák Lilla inkább csak vergődik Szandiként. Végül azonban MÁZS-nak mondanak először búcsút, aki még hálája jeléül, hogy Tilla szerepet talált neki a mozijában, reklámozza egy cseppet azt is.

A Sztárban sztár-ban nincsenek meglepetések és újdonságok, minden megy a maga útján a jól kipuhatolt recept szerint, a gyerekbetegségekkel és a hibákkal együtt. Hiszen ennek a műsornak a három óra borzalmasan sok, bár van egy olyan félelmünk, ha a készítőkön múlna, kitolnák azt ötre is. A zenei választék továbbra is szűkmarkú, a következő adásban megint lesz Kozsó például, ki tudja hányadik variációjában és a nagyobb hangterjedelmű énekeseknek továbbra is megteszik azt a szívességet, hogy nem engedik egy bizonyos szint alá őket, így danolászhat legközelebb Király Linda Freddie Mercuryt, Radics Gigi pedig Emeli Sandét. A műsor néha vérszegény, néhol lapos és olyan, mint egy alkoholmámorban és gandzsafelhőben fetrengő végtelenített vállalati hakni, de összességében főleg Tillával és Hajóssal a fedélzeten, egyszeri szórakozásnak megteszi. És legalább a tulajdonosoknak lesz egy szép hétfő reggeljük, amikor vigyorgó ábrázattal böngészhetik a nézettségi adatokat. Ha már a többi napon olyan szörnyű az ébredés.

Sztárban sztár TV2 2016. szeptember 11. 18.50-21.50