Van az úgy, hogy valami elromlik. Például tönkremegy a csap, zárlatos lesz egy vezeték, vagy eltömődik a budi lefolyója. Persze vannak olyan elvetemültek, akik azt gondolják, hogy ezermestereknek születtek és hozzálátnak barkácsolni az otthoni szerszámos láda segítségével, aztán vagy bejön nekik a polihisztorság ezen formája, vagy az istennek nem akar sikerülni a javítás és akkor jöhet az anyázás, a rugdosás és a sokszínű szentségelés. A többség azonban kényelemből, lustaságból, a hozzáértés és a szakértelem hiányából kifolyólag ilyenkor szerelőt hív. De nem Mekk Eleket, vagy valaki olyat, aki tőle tanulta a szakmát, mert félő hogy nagy igyekezetükben még a házat is romba döntik, hanem inkább egy olyan mesterre szavaz, akiben megbízik, akinél tudja, hogy ritkán hibázik és akkor sem nagyot. Egyszerűen azért, mert a hivatásának a legjobbja, vagy legalábbis ott van azok között, akik a krémet jelenthetik. Na, körülbelül így vagyunk mi Jason Stathammel, abban az esetben, ha valami igazán férfias macsó bulira vágyunk, ahol levezethetjük a fölös energiáinkat, ahol gondolkozni ostobaság volna, mert hobbifilozófusként is belezavarodnánk a nagy semmibe. Statham ugyanis a laza kikapcsolódás záloga és a fitness termek két lábon járó cégére, akitől dőreség lenne azt várnunk, hogy megmagyarázza Einstein kvantumelméletét, mert egyrészt hiteltelen lenne, másrészt nem is állna neki jól.

Guy Ritchie egyfajta filmes Frankensteinként megteremtette a modernkori Bruce Willis brit megfelelőjét. Fizimiskájukat tekintve olyanok ők, mint két tojás, egyik sem dicsekedhet afroamerikaihoz hasonlatos mikrofonfrizurával, mindkettő kultiválja az atlétát, vagy a kissé lengébb öltözetet és gyakorta szeretik összehúzni a szemöldöküket, mert az nemcsak keménységet kölcsönöz, hanem növeli a fenyegetettség érzetet is, hiszen azt jelzi, hogy ők most készülnek valamire. Statham eddigi munkásságát és szerepvállalásait elnézve, tökéletesen meg van elégedve azzal, hogy most ő rúghatja szét az ellen tökét, hogy kegyelmet nem ismerve lő, csépel, vág, harap és addig nem nyugszik, amíg minden rosszarcú el nem nyeri a méltó büntetését körülötte. Ritchie  még talán mást is látott benne, egy olyan csibészt, akinek van érzéke a humorhoz, az öniróniához és aki nem kizárólag fizikailag akar elszámoltatni, hanem rafinált trükkökkel és agyafúrt átverésekkel. Ez a Statham viszont már a múlté, meghaladta az idő, most az a Statham van divatban, akinek a nagy Budhoz hasonlóan sokszor csak az ökle a fegyvere.

A Mestergyilkos eredetijében, valamikor réges-régen még Charles Bronson volt az a Jani, aki másvilágra küldte a hétpróbás gazfickókat, aztán a végén a nagy ármánykodások közepette maga is feldobta a pacskert. Amikor azonban kifundálták, hogy ezt nem szabad annyiban hagyni, ebből sürgősen másolat kell, egyúttal azt is kikötötték, hogy ebben a változatban bizony az igazságosztónak futnia kell és minden körülmények között egérutat kell nyernie. Így aztán lehetett folytatni a sztorit és táplálni azt a hitet, hogy mindenki más halandó, csak a főhősünk nem, hiszen ő egy istenségnek látszó égi tünemény. Elpusztíthatatlan és megállíthatatlan. Persze szükség volt a marketing és az eladhatóság miatt egy hangzatos alcímre is; ez lett a keresztségben a Feltámadás. Az más kérdés, hogy mivel nem halt meg a címszereplő, értelme nem sok van, körülbelül annyi, mint rágni a kefét ezen az apróságon. A lényeg, hogy Jason Statham újra itt van és mily meglepő a hölgyrajongókra is gondolva, vetkezik. Nem egyszer, nem kétszer, többet, mint a legolcsóbb tarifáért, lánybúcsúkon haknit vállaló chippendale fiú. Oké, nem lehet pénzt dugdosni a gatyájába, csak a jegy árát kell kicsengetni, de még úgy is megéri, a lányoknak mindenképp, hogy a legnemesebbik szervét, azért mindig takarja valami és az általában többet fed, mint a fügefalevél.

Eddig sem kételkedtünk benne és most is hamar megvilágosodunk Statham kifogásolhatatlan anatómiai felépítését látva és tapasztalva, hogy a brit színész nem azért jár konditerembe, hogy Pistikének segítsen törülközni, vagy a súlyzók mellett pózoljon a tükörnek, hanem erőteljesen használja is azokat. És az is valószínű, hogy nem öt kilóssal kezdi a bemelegítést. Azt meg csak rosszmájúság okán tesszük hozzá, hogy vélhetően a büdzséjéből jelentős összeget rak félre fehérjeporokra és táplálékkiegészítőkre is. Statham pedig nem rest hangot és látványt is adni a deltáknak. Akkor érezzük ezt egy hangyányit túlzónak, amikor a heves golyózápor kellős közepén is eszébe jut, hogy neki most olyan piszkos, vagy vizes a pólója, hogy azt illene átvennie és lecserélnie. Persze, ha annyira magával ragadna a történet és az események izzó láncolata, talán nem lenne időnk merengeni a sztriptíz felesleges voltán, de mivel A mestergyilkos olyan, mintha a Parker, A szállító, vagy a többi nem túl okos és fifikás mozi következő része lenne, olykor kötelezően elkalandoznak a gondolataink. A sztori annyi, hogy Stathamet egy régi pajtása, akivel már nincs olyan jóban, megkeresi, hogy nyírjon ki három bűnözőt, az ellenlábasait. Mivel Statham húzódozik, elrabolja azt a lányt, akivel Thaiföldön jött össze egy spontán numerára, hátha így már beadja a derekát. És nem is téved, Statham egyből rá áll a megbízásra és elkezdi likvidálni a börtöntöltelékeket.

Dennis Gansel, német rendező amerikai belépőjénél pontosan úgy viselkedik, mint az az ötödik osztályos, aki odamegy a nagyokhoz, hogy játszanak vele. Engedelmeskedik mindenben az elvárásoknak. Pont azt csinálja és pont úgy, ahogy azt a nagyok diktálják. Felmondja a leckekönyvet és közben behízelgően nyalizik hozzá. Azért azt az izzadtságszagú, beleerőszakolt szerelmi szálat még így is elég nyeglén kezeli, az ember leginkább azt figyeli némi irigységgel megspékelve, hogy Jason Stathamnek milyen könnyen megy az ismerkedés. Kétszer bazsalyog, aztán egy kicsit megrebegteti azt a szálkás mellkasát és a nőnek már olvad is a bugyingója. Mondjuk azt az ágytornát nem igazán tudjuk mire vélni, amiben ruhában hempergőznek. Rendben van, hogy Jessica Alba nem vállal pucérkodást, de ez nem szenvedély, amit bemutatnak, hanem egy olyan birkózás, amit a grundon művelnek. Leginkább kölykök, akik összevesznek. És ha már Jason Statham szoborszerűségéről megemlékeztünk, muszáj megemlíteni azt a kétgyerekes Jessica Albát, aki észbontóan néz ki. Sajna tehetség dolgában még mindig csehül áll, de általában nem is ezért szerződtetik. Ami addig nem baj, míg neki ez nem fáj. Szóval vannak itt lövöldözések, akciók, üldözések, verekedések dögivel, néha önismétlők, néha annyira feleslegesek, hogy csak nézünk magunk elé és annyit mormogunk hozzá: „hát ez meg mi volt?” De azt is tudjuk ennyit se kéne. Nem éri meg, nem drámázni jöttünk, hanem tesztoszteront magunkba szívni. Adhatnának mellé ingyen fehérjét is.

Ami viszont kifejezetten riasztó és kétségbeejtő, hogy A mestergyilkos folytatása mennyire komolyan veszi magát. Sehol egy mosoly, egy vicc, valami poénmorzsa, már egy csipkelődésért, vagy egy ironikus megjegyzésért is hálásak lennénk. Erre megkapjuk azt a Tommy Lee Jonest, aki kinézetében megidézi, hogy milyen lehetett volna John Lennon idősen és ad egy-két magyarázatot arra ismét, hogy egy színésznek miért nem szabad megöregednie. Mert bármit elvállal, amit elé tesznek és amit egykoron még talán méltóságon alulinak érezhetett. Kár érte. Ja és A mestergyilkos: Feltámadás egy közepesen buta film, amit nemcsak reprodukálni volt felesleges, hanem folytatni is. De most már mindegy is.

4/10