Nem csak magyar sajátosság az a szállóigévé vált tétel miszerint; merjünk nagyot álmodni. Ez pedig legtöbbször a hőn áhított mesés gazdagságban, kacsalábon forgó palotákban, ibizai kirándulásokban, menő luxusverdákban, prostik melléről felszívott kokaincsíkokban, jachtokban, szállodákban és aranyásó menyecskékben manifesztálódik. Persze az a legjobb és legkönnyebb, ha ezekért a hívságokért nem kell egy irodában görnyedni, esetleg a szalag mellett robotolni hosszú órákon át, mert az nem fehér embernek való munka, puszta időpazarlás. Vagyonokat kizárólag úgy érdemes felhalmozni, ha szélhámoskodunk, lopunk, csalunk, hazudunk és ehhez keressük a lehetőségeket, a kapcsolatokat mert előbb-utóbb ha elterjed a hírünk bizonyos körökben, azok házhoz jönnek, anélkül, hogy a kisujjunkat mozdítanánk érte. Amíg Magyarországon a közpénzekre és az uniós pénzekre vadásznak a politika ifjú janicsárjai és az őket körüludvaroló ingyenélők, akik siserahadként telepednek rá arra, ami mozdítható és amiből be lehet spájzolni egy életre, addig az amerikaiak többek között a hadiiparban és a fegyverszállításban találják meg a maguk kincseskamráját.

Az, hogy a fegyverkereskedelemben összefonódnak a bűnözés és a politika nyerészkedő érdekei, csak azok számára jelenthet újdonságot, akik most érkeztek a Marsról, nekik jó reggelt kívánunk. És itt is buzgón sertepertélnek azok a jobb életre nyáladzó fiatal szélhámosok, akik még az édesanyjukat is eladnák azért, hogy átverjék az államot. Az amerikaiak pedig úgy kapkodnak ezekért a sztorikért - főleg ha van benne egy jó adag igazságszérum -, mint a Szigetre vágyók a Rihanna jegyekért. Láttuk, mi lett belőle. Nos, körülbelül így koppant az a két suhanc is, aki azt hitték, azzal, hogy átcsomagolják a kínai lőszert faládákból papírdobozokba és erre alapítanak egy kamucéget, átejthetik a palánkon a Külügyminisztériumot, amelyik bizonyára nem fogja firtatni a szállítmány eredetét, mert jó nekik az embargó alatt álló távol-keleti skúló is. Egy kissé meglepő, hogy az a Todd Phillips látott ebben fantáziát, aki kifulladásig járatta a Másnaposokat és akinek az eddigi alpári, gusztustalankodó humortól sem mentes munkásságától távol állónak tűnt a politikai vetületeket is megmozgató társadalmi szatíra műfaja. Egészen idáig.

Phillips letépve béklyóit, azzal akar szintet ugrani, amit előtte már egy olyan nagyvad, mint Martin Scorsese, sőt nem is olyan régen a hozzá hasonló terepről érkezett Adam McKay is elsütöttek. A Wall Street farkasa illetőleg A nagy dobás a pénzügyi világ kipukkadó lufikra épülő ingatag rendszerére igyekeztek rávilágítani, most Phillips ugyanezt teszi a figyelem középpontjából olykor hosszú léptékekre kikerülő fegyverkereskedelemmel. Todd Fhillips aktuális munkáját azért is lehet egy lapra helyezni a már említett filmekkel, mert mind mentalitásában, mind megvalósításában, mind mondanivalójában, mind pedig tanulságában az elődei által kitaposott gyékényen ugrál serény láblendítésekkel. Olyannyira, hogy a főbb karakterekben is azt kapjuk, amit már néhányszor megkajáltunk, példának okáért egy olyan srácot, aki hiába masszírozza a milliárdos nyugdíjasok szőrős hátát, éjt-nappallá téve, nem jut egyről a kettőre. Nehezíti az előrejutást, hogy a barátnője is bejelenti, hogy terhes, tehát még egy éhes szájjal többet kellene betömnie a semmiből. Ilyenkor pedig rendszerint befut egy olyan teleshopos műsorokból megismert kókler, aki szédületes dumájával, nagyvonalú életmódjával, mindenkit porba taszító viselkedésével a hatása alá gyűri az ábrándos szemű lúzert, aki a bűvöletes karizma fogságában az első adandó alkalommal társul vele.

Fhillips a kezdeti videoklipszerű vágásokkal és olvashatatlan feliratok formájában ránk zúduló információtengerrel tarkított lendületes habzásból visszavéve, alaposan és részletesen feltérképezi a két figura közötti különbséget. Talán néha feleslegesnek is tűnik ez a pepecselés, hiszen ha a karakterek bonyolultabbak lennének egy Jancsi szögnél, értenénk, hogy miért húzódik el annyira az előkészítés, úgy viszont, hogy nem azok, inkább egy helyben totyogunk. Jonah Hill lenne itt az a delikvens, aki DiCaprio volt a Wall Street farkasában, kevésbé sukáran, néhány felesleges kilóval megspékelve, de ugyanazzal a kisugárzással és hévvel. Megnyugtató, hogy ebben a filmben a nadrágban hagyja a nudliját és nem áll le vele játszadozni, mint Scorsesenél. A másik srác, akit Miles Teller alakít, pedig az a páciens, akinek imponál a szájhősködés és a beígért jólét. Tudomásul vesszük, hogy Fhillips egy kissé többet rugózik ezen, mint amennyit érdemelne, legalább kerüli a felszínességet és az üres emóciókat. Van azonban ennél egy fontosabb bajunk és ez akkor válik igazán tetten érhetővé, amikor belecsapunk a lecsóba és az események elkezdenek bizarr fordulatokat ölteni.

A Haverok fegyverben ugyanis végig egy olyan következetesen kiszámítható úton halad, amelyben a szereplők összes motivációja, mozgatórugója mellett az események sorrendje is különösebb lábjegyzet nélkül olvasható. Nincsen egyetlen olyan csavar, vagy húzás sem, amely meghökkentene, vagy kimozdítana a komfortzónánkból, hiszen az egyik jelenetből úgy csöppenünk a másikba, hogy tudatában vagyunk annak, hogy mi fog történni. És ez nemcsak a játékunkat rontja el kissé, hanem a mozi élvezetét is. Akármihez nyúl Fhillips, legyen az a két férfi viszonya, a bonyodalmak kialakulása és betetőzése, a szerelmi szál erőltetettnek ható megfeneklése, minden mögött ott érezzük a megoldást és azt, hogy hova fog kilyukadni a sztori. A rendező pedig ezt nem segíti azzal, hogy művészkedik és folyton, adott pontokon kimerevíti a képet, mert hiába tűnik ez a védjegyének, ha közben nem találjuk a funkcióját, a rációját és azt sem, hogy ezzel a mutatvánnyal milyen irányban akarná támogatni a portékáját. Persze nincs miért eltagadnunk a pozitívumokat sem, úgy, mint a kisebb epizódszereplőkre is kiterjedő egészen pontos, bár árnyaltnak semmiképpen nem nevezhető karakterábrázolást, az összességében néhány unalmasabb periódust leszámítva jól működő dinamikát és a szakszerű zeneválasztást is, mert Iggy Pop: The Passengerét soha nem lehet megunni.

Jonah Hill tehetségét és humorra való fogékonyságát egy pillanatra sem áll módunkban megkérdőjelezni, ezért nem haragudhatunk rá amiatt, hogy olykor a Haverok fegyverben az ő one man show-jává alakul, aminek közelében sem járhat senki. Hill remekül érzi a karaktert és azzal is tisztában van, hogy azt a csekély számú jellemvonást, amivel megdobta a forgatókönyv, miként kell kidomborítania ahhoz, hogy a film működőképes és zakatoló maradjon. Az már nem az ő hibája, hogy ez időnként fárasztóvá és lapossá válik, mert az alakításban nincs nyoma sem meglepetésnek, sem pedig váratlan fejleményeknek. Miles Teller körülbelül azt hozza, amit tud, sokszor alárendelődik Hillnek, de az összjátékuk ennek ellenére bökkenők és akadályok nélkül zajlik. Ana de Armas Teller barátnőjének szerepében olykor hiteles, olykor kissé elszürkül, mert a rákényszerített durcából nehéz megélni egy filmen keresztül. Kevin Pollak a rutinjára támaszkodik, Bradley Cooper pedig beugrott egy nagyobb cameora, ha már a produceri teendőkből is kivette a részét.

Todd Fhillips nem direkt politizál, mégsem tud a témából kifolyólag semleges maradni és azok a fricskák, amikkel megszórja a Bush-adminisztrációt, többé-kevésbé ülnek, sőt még kiterjeszthetők a poltikai elitre és a velük szoros szimbiózisban álló üzleti világ egészére is. A rendező bátorságát és elszántságát mindenképpen becsülnünk kell, még akkor is, ha a Haverok fegyverben nem tud akkorát hasítani, ami felérne egy hatalmas tökön rúgással. Lehet, hogy ha az elődök nem volnának, ütne. Így csak lendít. Az meg egy kissé elgondolkodtató, hogy amíg az amerikaiak ilyen merészen képesek szembenézni azzal, hogy milyen rothadó szennyvízcsatornában ténfergünk, addig a magyar filmipar a füle botját sem mozdítja ebbe az irányba. Mintha itt olyan tökéletesen működne minden. Várjunk csak, nem egy állam által keményen kibélelt kaszinópápa ül az üstökén? Ja, akkor mindent értünk.

6/10