Senki nem tudott úgy bánni a hatalmas tengeri ragadozóval, mint Spielberg mester. Pedig neki még a technika sem játszott a kezére, hiszen meg kellett építeni azt a monstrumot, amivel több baja volt, mint egy sírós csecsemővel. Végül azonban mégiscsak vízre tette azt a cápát és a kínokkal, gyötrelmekkel, szenvedések sorozatával, elhúzódó forgatási napokkal tarkított áldozatvállalás megtermelte a maga gyümölcsét. Spielberg ugyanis klasszikust alkotott, egy maradandó, soha meg nem unható paragyűjteményt, amit számtalan alkalommal próbáltak másolni, utánozni, de valahogy mindig beletört a foguk. Már a folytatások íze olyan volt, mint a megposhadt sör, amiből csak maximum másnaposan húzunk meg egy kortyot, mert éppen nincs kéznél más, de némi öblögetés után ki is köpjük, mondván, ha valami ennyire rohadt, akkor inkább maradunk a csapvíznél, az is oltja a szomjat. Spielberg nagyszerűen érezte azt, hogy egy jó cápás film sajátja nem is igazán a ragadozó jelenléte. Persze azt is meg kell mutatni, ha lehet minél többször, vicsorítva, minimum egy letépett karral a fogai között, de a központi tényező, az elsődleges szempont a félelemküszöb és az ezzel járó feszültség és rémület feltornázása egy olyan szintre, hogy amennyiben legközelebb eljutunk akárcsak a Balatonig, sápadt fejjel pásztázzuk a nyugtalan hullámokat, a lábunk mozgását, hogy még véletlenül se közelítsen meg egy ismeretlen eredetű élőlény. Na jó, esetleg egy eltévedt hínárfonat.

Ha már idén panaszkodtunk a Rendes fickók előzetesére, hogy túl sok mindent elárult és előre elsütött a ránk váró izgalmakból, az igazságosság jegyében fordított előjellel emlékezhetünk meg A zátony étvágycsinálóiról, mert ebben az esetben a propagandagépezet pontosan kiismerte azt, hogy mitől döglik a légy. A reklámkampány első fejezetéből nem derült ki egyéb, minthogy egy nő csapzott hajjal, harapásnyommal a combja közepén, magányosan áll egy a vízből éppen kitüremkedő sziklatövön és zavart tekintettel kémleli a körülötte úszkáló méretes jószágot, amely valószínűsíthetően nem egy barátságos delfin, hanem egy olyan vadorzó, aki rá vadászik. Piros pont. Az meg egy másik lapra tartozik, hogy A zátonynak ennél több mondanivalója, vagy szerteágazóbb története nincsen. Jaume Collet-Serra rendezőnek tehát az volt a dolga, hogy ebből a kezdeményből, csírából annyit facsarjon ki, hogy az egy másfél órás mozira elegendő legyen. A spanyol Collet-Serra enyhén szólva nem a filmezés Einsteinje. A bonyolult gondolatok, a rafinált cselekményvezetés, a kidolgozott, sokrétű jellemek messziről elkerülik az eddigi repertoárját, aminek fényesebb darabjai Az árva és talán Az ismeretlen férfi lehetnének, gyengébb kvalitású, utóízekkel teli, középszerűnek is csak jóindulattal nevezhető tucatmunkái pedig a Non-Stop, vagy Az éjszakai hajsza.

Collet-Serra ezzel a dolgozatával sem fog bekerülni a halhatatlan filmesek panteonjába és nem is róla szól majd az aktuális díjszezon, azzal, hogy átlépte a saját árnyékát. Azonban a becsületére váljon, hogy tisztességesen, néhol egészen élvezetes pillanatokkal megajándékozva levezényelt egy olyan hideglelős akciójelenetekkel dúsított, paradicsomi környezetbe helyezett macska-egér játszmát, ami után nem könyörgünk térdre borulva a pénztáros néninek, hogy a jegy árának legalább a felét adja vissza, mert még betömnénk egy sajtburgert, ha már a mai napra szánt filmes csemegénkkel zsákutcába futottunk. Azt sem hallgathatjuk el viszont, hogy aki az ember és a cápa viszonyáról, kapcsolatáról akar tudományos doktori disszertációt írni, semmiképpen ne az itt átélt tapasztalataira hagyatkozzon, mert a professzorok valószínűsíthetően először hangosan kiröhögik, majd úgy kivágják a szobából, hogy a lába se éri a földet. A zátony ugyanis nem ismeretterjesztő kiselőadás a természet és leginkább a tenger élővilágáról és a benne lévők viselkedési formáiról, hanem egy színtiszta szórakoztatóipari termék, ami hemzseg a pontatlanságoktól, a logikai gikszerektől és az olyan megmagyarázhatatlan jelenségektől, amelyek akár az X-aktákban is elférnének, hátha válaszokat is találnánk rájuk.

Blake Lively túlélőshowjának lényege a prédává váló áldozat magányosságából eredő kiszolgáltatottság érzetének fokozása, annak a csúcsra pörgetése, hogy miközben küzd az életéért, azért, hogy megmeneküljön a fenevad állkapcsai elől, az is folyamatosan zakatoljon és tudatosuljon benne, hogy a harcban egyedül van, senki másra nem számíthat. A rendező pedig a kiélezett szituációk feszültségteremtésében jeleskedik igazán. Collet-Serra többnyire jó ütemben görgeti tovább a néhol megakadni látszó cselekmény fonalát és annak ellenére hinti el bennünk az izgalom, a drukkolás magvait, hogy a mozzanatok kevésbé váratlanok, azokban nem sok meglepetés lakozik. Ebből fakadóan hellyel-közzel azt is érzi, hogy mikor kell premier plánban megmutatni az állatot és melyek azok a részek, amikor elegendő csak utalni a vízben ólálkodó folyamatos veszélyre. Sokszor csapkodtuk már vihorászva a térdünket egy-egy filmes cápa láttán. Legutóbb a Háborgó mélység című B-kategóriás bűnös élvezetnél gondoltuk azt, hogy azok a ragadozók, amelyeket elénk raktak, a Cápali és Cápeti, a két kopoltyús zseni című rajzfilmből tévedtek oda emberevés céljából. A Cápa 3. részénél még rosszabb volt a helyzet, mert ott csak kivágott kartonlapot véltünk felfedezni, ami Dennis Quaidet üldözi. A technika és a CGI fejlődésének hála Collet-Serra vérszomjas bestiája egészen hiteles, róla kevésbé hisszük azt, hogy a rajzlapról ugrott le Blake Lively püspökfalatjáért.

A zátonyt akkor bizgerálja a végzete, amikor megpróbál ennek a szerencsétlen lánynak egy negyedig sem kidolgozott, inkább csak felskiccelt érzelmi töltetet indukálni. Merthogy Lively itt egy orvostanonc, aki az anyja halála után válságba kerül a céljait illetően, hiszen a tudomány, amelyre felesküdne nem képes csodát tenni és még a halálos kórban szenvedő hozzátartozóját sem tudta talpra állítani. Ennél a pontnál azonban többször felakad a szemünk és azt kívánjuk, hogy a rendező ne lélekbúvárkodjon, mert az annyira hiányzik nekünk, mint ablakos tótnak a hanyattesés, hanem csinálja azt, amiben egészen jó iparosnak bizonyul. Mutassa az öldöklő, heroikus küzdelmet, az ember és a cápa párviadalát, a csapdákat és a menekülési útvonalakat, meg persze a fürdőruhás Blake Livelyt. Vaknak kellene lennünk ahhoz, hogy ne vegyük észre, hogy Deadpool, vagyis Ryan Reynolds asszonykájának még egy gyerek után is irigylésre méltó alakja van. Persze az operatőr is férfiból van, hiszen olykor hajlamos ennek részletes bemutatásán elmerengeni. Azonban a női nézők se kámpicsorodjanak el, van egy-két szálkás férfitest is a porondon. Azokból lesznek az etetőanyagok. Lively sikolykirálynőnek beválik, akcióhősnek sem utolsó, helyén van az esze és a szíve és még úgyis kiválóan veszi az akadályokat, hogy az egyik lába vészesen üszkösödik.

A zátonynak vannak mesébe illő betétei, helyenként gyötrő kérdések harapdálják a tudatunkat néhány erőteljesebb bukfencet tapasztalva, viszont azt el kell ismerni, hogy Jaume Collet-Serra munkájánál kevés a holtpont és sokkal több az olyan pillanat, amikor az adrenalin a tetőfokára hág bennünk. Nem olyan míves, mint Danny Boyle 127 órája, de annyi kraftot és izgalmat bőven tartalmaz, hogy egy tökéletes nyári kikapcsolódássá fajuljon a maga kategóriájában. És talán abban is megerősít, hogy ha elmegyünk egy tengerpartra és beúszunk a víz közepére, hogy elmélázzunk az elénk táruló varázslatos látványon, eszünkbe jusson az is, hogy ezen a terepen már nem számítunk egyeduralkodónak, itt vannak nagyobb császárok is. Ilyenkor pedig úszhatunk a szárazföld felé, gyorsabban, mint Hosszú Katinka 400 vegyesen. Mert azt meg már a Koldusopera egyik songjából megtanultuk:” Ha a cápa szája tátva, bárki látja fogsorát”. És az nem lehet kellemes.

7/10