Kezeinket összekulcsolva fohászkodtunk az égiekhez, hogy állítsa meg már valaki a DC Comics és a Warner vergődését. Mert az nem lehet, hogy annyi szenvedés és kínlódás csak kudarcot teremhet, jönnie kellene végre egy Messiásnak, aki már nemcsak az olcsó lőre ízét kóstoltatja a néppel, hanem olyan mézédes nektárt csöpögtet neki, amely után majd úgy alél el, mint Júlia Romeo ölében. Éppen ezért nem olvastunk előrejelzéseket, iránymutatásokat, nem hagytuk befolyásolni magunkat, megpróbáltunk a független elemző szerepében tetszelegni, habár mivel nem élünk vakondlyukban, hallottunk ezt-azt, negatív visszhangot, éppúgy, mint pozitívat és olyat is, amelyik dicsérni ugyan nem tudta maradéktalanul, de nem is húzta le a sárba. Bíztunk, mert bízni kell, hiszen a halálraítéltnek is vannak álmai, vágyai, sóhajai és soha nem adja fel azt az óhaját, hogy kikerüljön a siralomházból. Meg aztán ott van az a David Ayer is, aki Az utolsó műszak című munkájával sok szép, izgalmas, feszült és tartalmas percet okozott nekünk és gyorsan el is feledjük, hogy a Haragnál előfordult olyan pillanat is, amikor ökölbe szorult a kezünk. Azt nem tagadhatjuk azonban, hogy gyanús volt az Öngyilkos osztag körüli hajcihő, a szinte naponta felbukkanó előzetesek, mert bizony nem egyszer láttunk már olyan cuccot, aminek gusztusos a külseje, csak közben a belseje rohad, mert tele van köpőléggyel és galandférgekkel.

Bárcsak azt mondhatnánk, hogy a vetítés után úgy álltunk fel, hogy valami ösztönzőben volt részünk, egy olyan élményben, isteni sugallatban, ami arra sarkallna, hogy döbbent és mérhetetlen várakozással tekintsünk a leendő folytatások és újabb képregény adaptációk elé. De nem tehetjük. Mert szembeköpnénk magunkat. És az igényeinket. Persze ez a legkevesebb. Az Öngyilkos osztag ugyanis maga a métely, egy sötét verem, ahol csak bemenetel van, kijárat nem létezik. Egy olyan filmről beszélünk, amely mellett az összehányt krumplifőzelék éteri csodának számít. A görcsösség, a megfelelni vágyás, a töretlen akarás nem egy lédús, zamatos, finom, friss gyümölcsöt termett, hanem kókadtat, lankadtat, pontosan olyat, amit elfelejtettek előtte permetezni. És közben úgy megaszalódott, hogy azt már el sem kell tenni befőttnek télire, hanem azonnal ki lehet rostálni a kukába, hogy végül a föld nyelje el. Egy hete a Szellemirtók gyötrelménél arra figyelmeztettünk, hogy idő-és pénzpocsékolás. Most nem vetemednénk erre. Sőt, menjenek el minél többen, nézzék meg, ha bírják, hiszen a valóságshow-k is arra építenek, hogy szidják, szapulják és pocskondiázzák azt, amit ránk eresztenek. Mert akkor biztos lehet benne valami, ami miatt érdemes a figyelemre.

Az ötlet, hogy újragombolják A piszkos tizenkettőt egy képzeletbeli, virtuális környezetben nem tűnt halva születettnek, sem elvetendőnek. Sok eredetiség, forradalmi gondolat ugyan nincs benne, de kicsire nem adunk, hiszen szinte mindennek van előzménye, Az ember tragédiájának például ott volt a Biblia. A háború poklának hiteles adaptációjához azonban vérbő és sokszínű karakterek, hogy ne mondjuk, egyéniségek kellenének, nem olyan bárányhimlős brigantik, akiknek az a belépőjük, hogy villámgyorsan elsuhanó feliratok formájában kapunk kivonatos összefoglalót az eddigi életútjukról és rosszalkodásaikról. Ezeket megjegyezni még azoknak is kihívást okozhat, akik egy nap alatt elolvasták a Harry Pottert. De nézzük kikkel is van dolgunk. Van itt egy Deadshot nevű manus, Will Smith leginkább tanácstalannak és kétségbeesettnek tűnő alakításában, akinek folyamatosan motiváció kell, mert az jelenti a napi vitaminadagját. Vélhetően ezért emlegeti megállás nélkül Phil Jacksont, a neves kosárlabdaedzőt, habár azt, hogy Gotham környékén, mitől számít etalonnak a sportember, talán még David Ayer rendező sem sejti, pedig ő írta bele. Mindegy, jól hangzott. Meg itt van egy poén a károgóknak, füstölgőknek, akiknek tele van a töke a búskomorsággal és az állandó halotti tor hangulattal.

Harley Quinn, vagyis Margot Robbie úgy néz ki a magas sarkú cipőben, mintha két hurkapálcikára felhúztak volna egy picsanacit. Na az ő karakteréhez pont kellett volna a motiváció, mert az nagyon nincsen neki. Joker szerelmeként van aposztrofálva, de inkább egy bábunak tűnik, akit állandóan tologatnak, mozgatnak valahonnan felülről, miközben Quinn vigyorog, acsarkodik, beszólogat, kiölti a nyelvét, vagy nyalogatja a börtönrácsot hozzá. Ettől még nem lesz őrült, vagy bolond, inkább egy félresikerült pantomimes a Váci utca sarkáról, aki kalapozik a megélhetéséért. A többi briganti kidolgozására, vagy megmunkálásra nem jutott viszont sem hely, sem idő, így nekik egy-egy rásütött bélyeggel kell megbirkózniuk. Az egyik csak egyedül gonoszkodik, a társát mindig kiiktatja, a másik folyton tüzel, mint egy szuka kutya, a harmadik pedig krokodilnak képzeli magát, akinek a mocsár és a csatorna az otthona. Ezekből a gengszterekből kellene itt egy csapatot verbuválni egy olyan politikusnak, aki nagyobb szociopata, mint Donald Trump. Pedig magasan van a léc. Az Öngyilkos osztagnak ez adná meg a lelkét, a velejét, csakhogy ezek a tagok, ha tehetnék, százfelé mennének, nincs köztük normális kommunikáció, összetartás, semmi, ami egy olyan társaságra emlékeztetne minket, akikkel lehetne azonosulnunk, vagy legalább szurkolni értük.

Antipatikus jellemek ők, akiknek a cselekedeteiben a logikának hűlt helyét találjuk. Próbálnak viccesek és szellemesek lenni, leginkább olyan szinten, mint Rumcájsz és Manka, ha meg arcukra fagy a mosoly, akkor melodrámáznak. Könnyes szemmel és fátyolos tekintettel. A film ebből a szempontból a Hamlet babérjaira pályázik, a dán királyfi történetében nem találkozhatunk annyi tragikummal, mint itt. Amikor azt gondolná az ember, hogy ezt nem igazán lehet alulmúlni, akkor jön az ellenségek sorakozója. Az a boszorkánynak nevezett égi tünemény, aki kavarja a szart, úgy rángatózik a fináléban, mintha hangyák mászkálnának a bugyijában. A hadserege a ragyás képű hímringyók gyülekezete, akiknek a feje olyan, mint egy hatalmas, gyöngyöző tinédzserkelés, amik aztán úgy pukkannak szét, ahogy a brigantik aprítják őket. És hát Joker, a meggyalázott pszichopata. Jared Letotól az összes díját eloroznánk, mert amit ebben a moziban művel, az kocsmai hakni kidobóknak, sem művészethez, sem színészethez, sem annak, amit annak hívnak, szemernyi köze nincsen. A zöld hajú, mészbe mártott arcú gonosz itt egy tüdőbajos vámpír ivadék, akinek folyamatos légszomja van és ezért maszkra szorulna. Elképesztően maníros és otromba mítoszrombolás, Heath Ledger és Jack Nicholson alakításainak totális meghazudtolása és arculcsapása.

A fináléban aztán minden benne van, amitől ez a film működésképtelen. Értelmezhetetlen, összecsapott, ide-odaugráló koktél, aminek még színei sincsenek, mint a Szellemirtóknak, merthogy olyan ködszerű tejfölben játszódik az egész őrület, ami decemberi reggeleket idéz és amiben a figurákat sem tudjuk megkülönböztetni egymástól, annyira egyformák. Leginkább szürkék, vagy fehérek. Hiába a pótforgatás, ha a humor csak gyűszűnyi mértékben köszön vissza, az is többnyire olyan, mintha egy liba tollából származna. Nincsenek összefüggések, nincs koncepció, nincsen történet, nincsenek jellemek és a zenei aláfestés is olyan sok esetben, mintha egy színpadon lépne fel a Tankcsapda és Fásy Ádám. Ütemtelen, ritmustalan, darabos cirkuszi artistamutatvány, aminek a korhatáros besorolása is becsapás. Mert ez csak 16 éven aluliaknak ajánlott és kizárólag szülői felügyelet nélkül. Félő, hogy ők nagyon hamar kipontozódnának ebből a játékból. Azt gondoltuk mi balgák, hogy Batmannél és Supermannél már nem jöhet rosszabb idén. Tévedtünk. Legközelebb majd akkor jövünk ilyenre, ha összecsődítik Vizoviczkit, Portikot, Rohácot meg Radnait egy osztagba. És Rogán Tóni lesz a főnökük.

2/10