Sokféle családi vállalkozást ismerhetünk, leginkább olyanokat, amelyek generációról generációra szállnak. Régebben különösen divatos volt, hogy ha az apa kitanult valamilyen mesterséget, elindította az üzletét, majd miután kiöregedett belőle, a fia vette át tőle a boltot. Egy halom triviális példát sorolhatnánk a különböző szakmáktól kezdve, a szolgáltatásokon át, a művészetekig. Olyat azonban meglehetősen ritkán látott a világ, hogy egy família arra specializálódjon, hogy emberrablásokat szervezzen meg és hajtson végre. Ez azért mégsem egy olyan hétköznapi tevékenység, mint mondjuk a malterozás. Azon túlmenően, hogy törvénybe ütközik és legálisnak még véletlenül sem nevezhetnénk, rengeteg veszéllyel, kockázattal jár és a lebukás lehetősége Damoklész kardjaként folyamatosan ott lebeg a bűnszövetkezet feje felett. A 80-as évek Argentínájának politikailag labilis és instabil helyzetében azonban az ilyen kétes jellegű és hírű bizniszek még csak a hatóságok szemét sem szúrták, hiszen hallgatólagosan, vagy némi visszacsöpögtetett apanázs fejében szaporán támogatták azokat. A katonai diktatúra az utolsókat rúgta, de azért fickándozott, az ország vezetésére leginkább a kapkodás, a fejetlenség és persze a minél olcsóbban és könnyebben jött haszonszerzés, meggazdagodás volt a jellemző. És ilyenkor az erkölcs, morál, tisztesség és becsület ismeretlen fogalmaknak számítottak, hiszen a vagyonosodásért fizetett ár lényegében mindegy volt.

Pablo Trapero A klán című mozijában a Buenos Aires-i Puccio család sztoriját dolgozza fel, aminek valóság alapját már csak azért sem állna jogunkban megkérdőjelezni, merthogy igaz tények és megtörtént események szolgáltatják a vázát. Ez persze még nem garancia semmire, színvonalra, nívóra pláne nem és a rendező az elején egy kissé ránk is ijeszt. Merthogy úgy ugrál az időben, mint egy eszét vesztett nikkelbolha, koncepciótlanul csapong, ide-oda kap és néhány teljesen feleslegesen közbeszúrt archív felvétel segítségével még meg is támogatja a fejében lévő zűrzavart. Mintha bizonytalan lett volna abban, hogyan is kezdje a filmjét, ezért aztán ömlesztve zúdítja az információkat a nézőre, aki aztán nem győzi tárolni és rendezni azokat, kimazsolázva belőlük a fontosabb mozzanatokat. A bevezetőt átjárja ez az őrült, céltalannak tűnő rohangászás, miután azonban Trapero megtalálja a kergetőzés végén a fonalat, hirtelen rálel a saját hangjára is és ezt követően egy hagyományosabb, lineáris történetmesélés keretein belül jobban és hasznosabban érvényre juttathatja a családi viszonyrendszer kibontakozását és az ebben kitüremkedő lélektani feszültségpontokat.

Azért is fájlaljuk az expozíció káoszát, mert Pablo Trapero kitűnő drámai érzékkel és érzékenységgel tapint rá a famíliában uralkodó állapotok kulcsfontosságú részleteire. Úgy építi fel ezt a közösséget, mint egy maffiát, az emberrablás Koszi-klánját, amelynek diktatórikus, önkényuralmi rendszere és berendezkedése mögött minden percben ott motoszkál a robbanás, a lázadás lehetősége. A képződmény működésének hitelességét és hierarchiáját pedig még inkább alátámasztják, megerősítik a markáns személyiségjegyekkel és jellemvonásokkal megrajzolt karakterek. Ezek motivációinak kidolgozásában a rendező szintén ügyesnek és találékonynak mutatkozik. A családfő, Arquímedes Puccio megpróbálja fenntartani az átlagos, polgári család látszatát, miközben minden bűntényt a legnagyobb hidegvérrel és precizitással tervez meg és hajt végre. Trapero hajszálpontosan szemlélteti a vezér ellentmondásosságát, a figurában lakozó skizofrén hajlamot. Merthogy ott van benne egyfelől az apa, aki a vacsoráknál sokszor meg sem szólal, csak figyel, egy-egy pillantással jelzi a ragaszkodását, vagy éppen a szigorúságát, segít a lányának a házi feladat megoldásában és persze előteremti a család boldogulásához szükséges anyagi javakat. És ott rejtőzik a személyiségében a kőkemény maffiózó, aki nem tűr semmifajta ellenszegülést, aki még a saját fiának is képes nekimenni, ha valami nem úgy sül el, ahogy azt előre megálmodta. Ez az apa önző, kíméletlen, zsarnoki és egy idő után már abban sem lehetünk biztosak, hogy vajon szereti –e igazán a családját, vagy csak felhasználja őket a szörnyűséges bűntetteinek végrehajtásához.

És mivel a sakktáblán az apa a király, ezért a többiek az ő viszonylatában helyezkednek el a játékmezőn. Az asszony és a nagyobbik lány tevőlegesen ugyan nem vesznek részt a rablásokban, de tudnak róluk és passzívan támogatják azokat. A kisebbik lány nem sejt semmit, ragaszkodik az apjához, elhalmozza a szeretetével, viszont amikor észleli az alagsorból szivárgó üvöltözéseket, bizonytalan lesz, érzi a bűn szagát és az addigi kötődése távolságtartóvá válik. A legkisebbik fiú nem bírja elviselni a család bűnöző életmódját és az első adandó alkalommal elmenekül tőlük, megszabadítva magát az átélt borzalmaktól. A középső fiú egy hosszabb kimenő után tér vissza és meghajolva apja akarata előtt, újra teljes mellszélességgel mögötte áll a bűncselekmények megvalósításában. A legnagyobb repedéseket és vákuumokat a maffiózó és a legidősebb fia, Alex kapcsolatában érezhetjük. Merthogy Alex megkérdőjelezi és jókora fenntartássokkal fogadja az egyre inkább elharapózó önkényt és banditizmust, de amikor ellenállna, az apja egy huszárvágással megelőzi és a hallgatását, segítségét vaskos pénzkötegekkel veszi meg. Trapero könyörtelenül kiteregeti a családi szennyest és ezen keresztül rendületlenül bemutatja a zsarolásokat, a félrenézést, a megvásárolt szeretetet, a vékony lelki mezsgyén történő egyensúlyozást és a szilárdnak hitt, mégis törékeny biztonságérzetet.

Trapero a családi dráma feszültségét jól vegyíti a krimi izgalmával. Mert ugyan, akárcsak a Columboban itt is tudjuk, hogy ki a hunyó, mégis a menekülések, a rablások kivitelezése, az eseményekhez történő hozzáállások, a megváltozott körülmények tekintetében újabb és újabb válságpontokat kapunk, amiket menedzselni kell és amelyek magukban hordozzák a megoldandó konfliktusokat. A rendező zenei aláfestése kellően bátor, merész és eklektikus, ami hangulatfokozónak sem utolsó. Az apa szerepében Guillermo Francella a film egyik legnagyobb dobása. Kinézetében egy kissé megidézi Udo Kiert, amitől az alakításának hatásfoka még hátborzongatóbb lesz. Bámulatos karizmája, jéghideg, acélkék szemei, jellembeli változásai vonzzák a tekintetet, sőt ha egy sötét utcasarkon találkoznánk vele, még az is lehet, hogy összerezzennénk a félelemtől. Francella arcáról minden érzelme, gondolata egy szempillantás alatt leolvasható. A játéka nem azzal válik tekintélyt parancsolóvá, hogy ordibál, hisztizik, őrjöng, inkább csendességében, visszafogottságában, sunyiságában, ravaszságában lesz meggyőző és mérhetetlenül hiteles. A színész mesterien bánik a szavakkal és a grimaszokkal, ami tulajdonképpen azoknak, akik látták őt a Szemekbe zárt titkok című egészen kimagasló argentin thriller kissé pityókás Pablo Sandovaljaként, már nem is meglepetés. Az viszont már terebélyes kihívást okoz, hogy egyáltalán felismerjék, hiszen vagy a maszkmesterek végeztek kiváló munkát, vagy eléggé megöregedett.

Ha azt az első tíz percet zárójelbe tesszük, A klán egy izgalmas, feszültségekkel terhes bűnügyi thriller képét láttatja, amelyben nyomon követhetjük egy család összeomlását, melyet tönkretesznek a mélyben lappangó, kimondatlan igazságok, a felszínen húzódó hazugságok és az a pénz utáni hajsza, ami maximum csak talmi, gyorsan múló élvezeteket és örömöket okoz. Nem is kell ahhoz a film végi feliratokat olvasnunk, hogy tudjuk, ezek az emberek morálisan, lelkileg és szellemileg is elbuktak, még akkor is, ha az apa ezt az élete végéig tagadta. És velük együtt bukott egy ország azon politikai vezetése, amely nagyon sokáig készségesnek mutatkozott az ocsmányságok elfedésében. Ritkán látni ilyet. Ezért is kuriózum.

8/10