Valamikor nagyon régen a magyar popipar egyébként sem felhőtlen egét szennyezte egy kopasz legény. Ha az emlékezetünk nem csal, úgy hívták Mr. Pain. Biztos van olyan, akinek nem ugrik be nagy hirtelen sem az arc, sem a munkásságának kvintesszenciája, de ne vágjon eret magán, hiszen azért maradandót nem alkotott a srác, inkább csak kapirgált egy szemétdombon az egyetlen slágernek, vagy inkább népszerűbbnek mondott termékével, melynek az volt a sokat sejtető címe, hogy A szex vajon mi? Válaszolni ugyan nem sikerült rá a rendkívül magasan kalibrált dalszöveg és a mélyen dörmögő, sokszor brekegőnek tűnő, a hangsúlyozást meglehetősen furcsán értelmező rappelés során, de a refrénhez és az állandó önismétléshez már ez a buja fél sor is elegendőnek bizonyult. Mr Pain zenei karrierjének pár nélküli gyémántját hamar kikezdte az idő, dallama és mély értelmű lírája úgy hullt a lecsóba, mintha nem is lett volna, azonban a szám címében feltett kérdés tulajdonképpen a mai napig nem évült el, jogosságának érvényességéhez nem férhet kétség. A Szex receptre című spanyol film sem akar filozófiai eszmefuttatásokra sarkallni a témában, hasonlóan a magyar állócsillaghoz, mindössze felvillant néhány szituációt a szexuális extrémitások, vagy perverziók kifogyhatatlan tárházából, amelyek fényében felszínre törhetne megannyi dráma és nevetés. A problémánk csak annyi, hogy ezek mind benn ragadnak a moziban és elszalasztott lehetőségekként jelzik, hogy valami, valahol cigányútra ment.

Pedig még azt sem mondhatjuk, hogy Paco Leon rendező feltalálta a spanyolviaszt, merthogy hozott anyagból dolgozott. Az ausztrál Josh Lawson ugyanis már elkészítette a maga verzióját két évvel ezelőtt Szexterápia címmel, amit bemutattak itthon is, de nemhogy egy nagyot, még egy kisebbet sem durrant. Ennek ellenére vétek lenne rögtön keresztre feszíteni, mert fel-felcsillanó realitása mellett egészen lélekbe markoló volt, miközben a humornak is szabad utat adott. Nem az a retinaszaggató klasszikus, mégis bőven szórakoztató alkotás, ami a felvetett gondolataival még néhány percre talán sarokba is szoríthat. Leonnak csak az lett volna a feladata, hogy az eredetiben is meglévő öt pár gondjának, bajának, szexuális eredetű frusztrációjának egyedi ízeket és fűszerezést adjon, miközben a környezetet is a maga képére formálhatja, hiszen a mediterrán Madridnál jobb helyszín nem kell egy fülledt párkapcsolati komédiának. És bármennyire is kedveljük és talán hozzánk közelebb állónak véljük ezt a fajta életérzést, a rendezőnek ebbe mégis beletört a bicskája. A forgalmazó azonban úgy gondolta, ha már az ausztrál változat is moziba került, akkor jár a zöld lámpa a spanyolnak is. Ráadásul azt fundálta ki, hogy a magyar címbe is belerakja a szex szót, hiszen ez olyan hívójelzés az állandóan kanos magyarnak, mint kutyának a fütty.

Miközben Leon tabudöntögetőnek és őszintének szeretne látszani, sok esetben olyan felszínes, felületes és üres marad, mint az a bulvár, amelyik felfújt dudákkal és láb között lifegő, méretes kolbászrudacskákkal szerez magának kétes hírű dicsőséget. Már a bevezető képsorokban is próbára teszi a férfi nézők koncentrációját, hiszen nehéz az egyébként kimondottan csinos, Natalia di Molina szemére és játékára összpontosítanunk, miközben az ágaskodó mellei olyannyira előtérbe helyeződnek és központi szerepet kapnak, hogy az valósággal megvakítja a szemeinket. Esztétikailag kétségtelenül gusztusos a látvány eme nyálcsorgatónak szánt formája, csak körülbelül annyira hasztalan, mint a Playboyt eladni pucér csajok nélkül. A rendező szépen sorjában felvázolja a probléma csokrot, az egyik nő arra gerjed, ha erőszakoskodnak vele, a másik, ha a párja sírógörcsöt kap, a harmadik a hármasszexben óhajtaná kiélni a vágyait, a negyedik meg úgy vonzódik a műszálas cuccokhoz, mint Rozi néni az otthonkához. És még van egy félszeg plasztikai sebészünk is a kosárban, aki akkor nyúl a bohócához némi polírozás céljából, ha az asszonya úgy alszik, akár a bunda.

Lehetne potenciál abban, hogy Leon több történetet mesél el, amelynek szálait aztán a fináléban némiképp mesterkélt módon összeköti, ha ezek lázba hoznának, ha tudnánk azonosulni a főhősök problémáival és személyével. Csakhogy ezekből a karakterekből hiányzik az egyéniség, a sokszínűség és legfőképpen a szerethetőség, ezért inkább jó esetben   semlegességet, rosszabb hangulatunkban antipátiát váltanak ki belőlünk. Amit pedig szexuális perverzió címszóval felvázol itten a rendező, azon a mai világban már meghökkeni sem lehet, maximum egy jó nagy ásítással honorálhatjuk az igyekezetet. Mert úgy őszintén ki lepődik meg azon, ha valakinek az izgatja a fantáziáját, hogy úgy vizeljenek rá, mint egy ló, a másik pedig csak úgy tud a gyönyör közelébe kerülni, ha szaros bugyikat szagolgat. Az interneten ennél jóval szaftosabb és cifrább sztorikkal is szembetalálkozhatnánk, ha erre lenne érkezésünk. Azonban ha már ezek kerültek a pixisbe, meg kellett volna tölteni ezeket élettel, izgalommal, drámai feszültséggel és gócpontokkal, amelyekből mindössze szaggatott, darabos, félkész szituációk maradnak hírmondónak.

Az érzelmi összezördüléseknek, tetőpontoknak nincs tétje, a mediterrán habitus kimerül a hisztériázásokban és a folytonos önbecsapásokban, amelyek kiherélik az egyébként nem túl bizalomgerjesztő megoldásokat is. És ilyenkor tenne jó szolgálatot a bámulatos humorérzék és az olyan poénbonbonok, amiktől talán valamelyest elnéznénk a történet kidolgozottságában előforduló hebehurgyaságokat, a karakterekben megjelenő bugyutaságokat. Leon azonban itt sem tündököl, inkább lelohaszt. Sokszor olyan, mintha egy műbránert felcsatolva akarna a nézőből élményeket fakasztani, miközben az egy enyhe mosoly kíséretében inkább összehúzza a szemöldökét.

A színészek pedig ugyan mindent megtesznek, hogy kisajtoljanak magukból egy valamire való alakítást, viszont Leon még ebben is akadályozza őket, hiszen olyan kényes helyzetekben soha el nem hangzó mondatokat ad a szájukba, amelyeket vélhetően még az ilyen aberrációkkal foglalatoskodó szakemberek is jóízűen kiröhögnének. A már említett Natalia Di Molina például még úgyis próbál derekasan megfelelni, hogy a karakterének nincs drámai íve, a konfliktus pedig, amiben része van, olyan elnagyolt, mintha egy általános iskola napközijében játszódna. Paco Leon természetesen saját magára is gondolt egy szereppel, amelyben egy fickót kéne eljátszania, aki rádöbben, hogy az asszonykája hármasban szeretné igazán az ágytornát. Ezt aztán úgy valósítja meg, mintha ő lenne a helyi gázszerelő, aki a munka utáni kocsmázások forgatagában elfelejtette, hogy neki van egy felesége, akinek igényei vannak. A rutinos Candela Penát azonban ki lehet emelni, hiszen a színésznő az egyetlen, aki humort és érzelmeket tud kölcsönözni egy olyan nőnek, aki attól indul be, ha férje sírógörcsöt kap.

A Szex receptre jó kis mediterrán életérzéseket és kapcsolatokat felvonultató, igazi európai ízeket vérbő módon tálaló móka lehetett volna, ha Paco Leon rendező egy percig is komolyan venné a dolgát és nem akarná úgy összecsapni a filmjét, mint egy odaégett tortillát. Mert tudjuk; szex a lelke mindennek, a párkapcsolatok alapja és tőkéje, ami legalább annyira fontos lehet, mint egy világmegváltó beszélgetés. Ez a film azonban úgy illusztrálja ezt, mintha nyugdíjasok sóhajtoznának a régmúltról, az egykori szexuális örömeikről, aztán kiveszik a protkójukat és beleteszik a szekrényen lévő vizes pohárba, majd hátat fordítanak egymásnak. Így mutat nekünk is fityiszt a Szex receptre. Kár, mert lényegesen több volt benne.

5/10