Gyermekkorunk egyik fóbiája a sötétség. Eljön ugyanis az a pillanat az este folyamán, amikor a szülők egy „jó éjszakát” puszi kíséretében lekapcsolják a villanyt és akkor bizony magunkra maradunk a gondolatainkkal, még úgyis, hogy esetleg egy testvér ott fekszik valahol a közelben. Ráadásul az ősök sem könnyítik meg a csemetéjük dolgát, mert ha égetően eleven a kölyök olyan szinten, hogy képes felborítani a konyhaszekrényt is, benne a nagymamától örökölt Herendi porcelán étkészlettel, hajlamosak megfenyegetni, hogy ha továbbra is páváskodik, éjszaka jön a mumus, vagy ha fél az állatoktól, jobban hangzik a rézfarkantyúval rendelkező bagoly és elviszi, hogy jó modorra nevelje. Hiába, no, az indulatok kavargó labirintusában, amikor elragadja az embert a hév, hirtelen nem jut eszébe egyetlen Vekerdy-féle okos tanács sem, így marad a harag kiváltotta rögtönzésnél. Erre a szituációra játszik rá a tejfelesszájú rendező újonc, David F. Sandberg az Amikor kialszik a fény című nyárra szánt adrenalinlöketével, amit ugyan moziban vetítenek, de akkor sem kötöttük volna ki egy erős zsineggel a Taigetosz egyik sziklaszirtjére az ifjú talentumot, ha rögvest kisképernyőre száműzve mutatná be a portékáját. Merthogy a látottak alapján ez sokkal inkább odavaló, mint a nagyvászonra.

A film sztorija annyira egybites, hogy még Manci néni uzsonnára lekváros kenyeret majszoló unokájának sem kellene különösebben megerőltetni az agytekervényeit ahhoz, hogy pontról pontra, részletről részletre kivesézze, hogy mi fog történni a következő pillanatban. És az író barátunk, aki nem rajonghatott sem Sherlock Holmesért, sem Poirotért kamaszkorában, még önként és dalolva segít is a megfejtésben, hiszen itt nem kell találgatni, hogy kicsoda, micsoda lehet az elkövető, ugyanis már a bevezetőben leleplezi a véresszájú embervadászt. Na mármost anélkül, hogy lelőnénk a poént, mert az csúnya dolog, meg kell, hogy jegyezzük; ez az árnyék, vagy mi a szent szar, aki futkorásztatja a hőseinket, egy csöppet sem ijesztő. Jóval inkább komikus. Merthogy olyan, mint egy fordított tollseprű, vagy ha valamilyen élő, kézzelfogható személyként kellene azonosítanunk, akkor azonnal beugorhat Alice Cooper, vagy Marilyn Manson, ahogy bekészülve tombolnak a színpadon, a létezésükről nem tudva. És ez azért különösen szívfájdító, mert akárhányszor feltűnik ez a rém, akinek a szeme egy örökké villózó üveggolyó, ami GPS koordinátaként jelzi a tartózkodási helyét - éppen csak nem susog hozzá egy bársonyos női hang, hogy „fordulj ötven méter után balra, itt vagyok”-, ránk tör egy hasfalról jövő, ösztönszerű mosolygás, ami a szánkat is elgörbíti. Valószínűleg nem a jó irányba.

Nem különösebben pazarolnánk a tartalom ismertetőjére az időt, ezért csak kivonatosan arról van szó, hogy van itt egy család, élén a meggajdult anyukával, a mit sem sejtő, ártatlan öcsivel, meg a családi fészekből már régen elszabadult fecskével, a féltestvér nővérrel, akiket, miután apucit a másvilágra juttatta, üldözőbe vesz Marilyn, vagy a tollseprű, ahogy tetszik. Szegény pára azonban nem mindig támad, a fényt nem szereti, hiszen eredetileg denevérnek született, ezért kizárólag akkor kap szagot, ha sötét van. Ja és a nővérnek van még egy rocker gúnyába bújtatott, kivarrt palija, ha mást nem abajgathat Marilyn, akkor nála is bepróbálkozik. Végül is a cápa sem azért támad az emberre, mert szereti a húsát. Persze egy horrortól nem várunk hatalmas bonyodalmakat, de azért azt sem esik jól, ha annyi benne a meglepetés, mint a Micimackóban. És a karakterek is körülbelül olyan felszínesek, sete-suták, mint amilyennek első blikkre megismerjük őket. Az anyukát bizony szanatóriumban kellene kezeltetni egy dilidoki felügyelete alatt, mert még akkor is veszélyes, ha vécén van. A kölyök talán azért került a szereplők közé, mert jó, ha van egy olyan tag, akit lehet ijesztgetni, meg egyébként is jól jön nézőcsalogatónak. Más kérdés, hogy az őt játszó gyerekszínész stréber volt és kívülről megtanulta a forgatókönyvet, mert mindent leolvashatunk az arcáról, csak a rémület jeleit nem.

A nővérkének összesen két megjegyezhető tulajdonsága van. Egyrészt szkeptikus az anyjával és a viselkedésével szemben, másrészt pedig fél az elköteleződéstől, mert azt sem engedi meg a fickójának, hogy nála hagyja a zokniját, ott alvásról pedig szó sem lehet. Ez utóbbira egyébként, ha keresnénk sem találnánk magyarázatot, lehet azért, mert nincsen. A csávóról pedig annyit, hogy olyan, mint Justin Bieber, barna hajjal. És körülbelül annyira szimpatikus is. Az a baj, hogy rajta kívül sem tudnak a fontosabb szereplők a szívünk közelébe férkőzni, hiszen nem adnak rá okot, ezért nem is drukkolhatunk nekik úgy istenigazából a tollseprűvel folytatott küzdelemben. Nem ér váratlanul az a konklúzió sem bennünket, hogy a kutya, vagyis a felfordulás nyitja az anyuka múltjában van valahol elásva. Ennél csak az jelentene nagyobb döbbenetet, ha az Egyesült Államok következő elnökét Donald Trumpnak hívnák. A rendező és az író szütyőjében még egy fél csavar sincsen, fordulatokra meg csak áhítozunk, hiszen minden mozzanat kiszámítható, minden lépés kisakkozható.

És ilyenkor az izgalmi faktort azzal szokták felturbózni, hogy az égig rántják a hangeffekteket, recsegtetik a padlót, szólnak a vonós szekciónak, hogy nyüstöljék azokat a húrokat, míg el nem szakadnak. Az Amikor kialszik a fény alkotói stábja pedig szóról, szóra, betűről betűre szépen felmondja a kínkeservesen bemagolt házi feladatot, merthogy ilyetén formán próbál riadalmat kelteni. Hanem van itt még valami, hiszen ha az ember moziba megy, a legkevesebb, hogy furcsaságokkal találkozik. Az ártatlan szemlélő elfoglalja a helyét, majd kisvártatva azt veszi észre, hogy egy kismama igyekszik pont a mellette lévő üres széket elfoglalni. Már önmagában az kérdőjeleket hagy bennünk, hogy áldott állapotban miért egy csatazajos horrorra vált jegyet, amikor viszont az óriási sikítozás közepette még a hasát is elkezdi simogatni, mert a csöppség feltehetősen rugdos, egy pillanatra megáll a szívverésünk. Azon morfondírozunk, hogy ugye nem itt akar megszülni mellettünk, hiszen nem biztos, hogy ez a megfelelő hely az alkalomra, meg aztán a szakszerű asszisztálás tudományának is híján vagyunk. Márpedig az a tény, hogy ez a nem éppen mindennapi körülmény keltette a legnagyobb feszültséget a mozi kapcsán bennünk, mindent elmond a film izgalmáról is.

A nővért alakító Teresa Palmer szép nő. Azt, hogy tehetséges is, legutóbb az Eleven testek című zombi románcban fedezhettük fel. Halvány sejtelmünk sincs, mit láthatott ebben a forgatókönyvben, merthogy itt semmi másra nincs szüksége, minthogy visítozzon, szaladgáljon, meg néha pofákat vágjon. Nem csinálja ugyan rosszul, de a játéka így is csereszabatos, bárki pótolhatná. Maria Bellot régen láttuk, róla tudjuk, hogy árnyalt karakterformálásokra is képes. Itt erre nincs szüksége, a zakkant anyuka egyetlen jellemvonását magabiztosan tálalja. A mozi közönsége egyébként hálásan fogadta David F. Sandberg filmjét, hiszen a tollseprű összes felbukkanásánál olyan érzésünk támadt, mintha Indiában lennénk, ahol elfogadottak, sőt kötelezőek a hangos tetszésnyilvánítások a teremben. A lányok sikongattak, a fiúk meg röhögtek rajtuk. Ha ezt nézzük, az Amikor kialszik a fény még siker is lehetne. Maradjunk azonban annyiban, hogy inkább egy középszerű horror. És akkor ebben a megállapításban benne van minden jóindulatunk. Ja és a kismama a gyermekkel a hasában, egészségesen távozott. Reméljük ott fog szülni, ahol eredetileg eltervezte. Mondjuk a kórházban.

5/10