Rengetegen, na jó, számszerűsítsünk; százból legalább kilencvenen úgy élnek ezen a Föld nevű bolygón, hogy problémájuk van a kinézetükkel. Van olyan, akit az zavar, hogy az átlagosnál kissé nagyobb a heftije, ami szaglásnál jól jön, de egy szűkebb átmérőjű pohárnál már gondot okozhat. Más nem tud megbarátkozni a zsírpárnácskáival, ezért aztán sanyargatja magát, éhezik, Update Norbival kel és fekszik, Rubint Réka alakformáló kézikönyve az enciklopédiája, de azért stikában, amikor már kopog a szeme, bekap egy krémest. Aztán van olyan is, aki hajkorona helyett csak egy-két pamacsot talál a fején, akinek a fésű már luxuscikknek számít, ennek folyományaként arra kuporgat, hogy valamelyik plasztikai műhelyben a lábszőrzetéből fonjanak neki dús frizurát. És persze van olyan is, aki törpe méretűnek, vagy alacsonynak született, ami nemcsak akkor jelent mázsás súlyú terhet, ha magas a polc, hanem abban az esetben is, ha kapcsolatot akar kialakítani egy nálánál jóval nagyobbra nőtt, hozzá képest égi meszelőnek számító hölggyel. Biztos lehetne ebből az önértékelési zavarok tömkelegét magában hordozó bosszúsághalmazból egy olyan lélektani drámát csinálni, amelynek végkövetkeztetéseit hallván még Coelhonak, vagy Oravecz Nórának is bizseregne a tarkója és eleredne a könnycsatornája, azonban gall barátainknak, akiket egyesek csak rosszmájúan és ízléstelenül csigazabálókként aposztrofálnak, az Életem NAGY szerelme című citromos limonádéval egyértelműen nem ez volt a céljuk.

A franciák gondoskodástól és szeretettől zizegő tekintete azok felé fordul, akik a tomboló hőség, vagy egy öklömnyi jégdarabokkal megszínezett nyári zápor elől a mozi hűs árnyékában az óvó fedél mellett kikapcsolódást, szórakozást, andalító romantikát és ezt megkoronázandó pirospozsgás arcokat, valamint csattanós piszi-puszikat várnak. Mivel azonban már a hentes is lassan hatalmas szívecskéket rajzol a zamatos tarjája köré, ha jó áron akarja ránk sózni, muszáj valami extravagáns hozzávalóval megbolondítani az amúgy könnyen elfogyasztható, nagyobb hascsikarásoktól és görcsöktől mentes ebédet. És ez a szegfűszeg lenne itt Alexandre, aki ugyan sármos, nem is csövezik egy aluljáróban, még talán jóképűnek is mondanánk, csak hát nem nőtt nagyobbra, mint egy bernáthegyi, hiszen kis túlzással ahhoz is létra kell neki, hogy felmásszon egy mopedre. Az építészünk tisztában van külcsínbeli fogyatékosságával, amit azonban szellemességgel, intelligenciával, humorral próbál oldani és pótolni. Így tesz akkor is, amikor egy szerencsés véletlennek köszönhetően találkozik egy vonzó ügyvédnővel, aki félresikerült házassága után már alig várja, hogy betoppanjon az életébe az egykor megálmodott kosaras alkatú, széles vállú, délceg herceg, aki ha szükséges ölbe viszi újra az oltár elé. Eleinte éppen ezért furcsán néz az őt körülrajongó férfira, majd miután egyre közelebb kerülnek egymáshoz, már talán azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy mindez fordítva történjen.

Laurent Tirard rendezőnek tényleg nem voltak hátsó szándékai, vagy legalábbis nem akart kiállni egy szószékre fogadatlan prókátorként, hogy a társadalom orra alá dörgölje, mennyire nem veszik észre a belső értékeket, csak az elkopott sztereotípiáikból és jól berögzült paneljeikből építkezve a külső benyomások alapján mondanak sommás ítéletet. Minek? Nincs sok értelme. Mert hiába hirdetjük azt a fene nagy elfogadásunkat, ha közben mindig lesz olyan közöttünk, aki tátott szájjal - úgy, hogy a nyál gurgulázva talál utat az álla köré – bámul meg egy általa rendkívülinek és nem megszokottnak vélt jelenséget. A toleranciát ugyanis nem lehet tanulni, az vagy velünk születik és belénk vésődik a tudatra ébredésünkkel, vagy olyan hiánycikk lesz az életünkben, mint az a vágy, hogy madarak módjára repkedjünk mindenféle mechanikai segéderő nélkül, meg lehet próbálni, de nagy csattanás lehet a vége. Az Életem NAGY szerelme tehát nagyon helyesen lemond arról, hogy tankönyvszerűen és papírízűen újabb útmutatásokat adjon a megértés tízparancsolatáról. Merthogy nincs másról szó, csak egy olyan férfi-nő találkozásról, amelynek az ad némi pikáns felhangot, hogy az erősebbik nem képviselője liliputi, míg a vele szemben ülő modelleket megszégyenítő hölgy az ő testhossza felé nőve, maga Gulliver.

Ez az alapszituáció pedig úgy vonzza a humorosabb, viccesebb pillanatokat, mint a mágnes. Tirard nem is fukarkodik a poénok osztogatásában. Ezek aranyosak, kedvesek, olykor nevetésre ingerlőek, csak egy kicsit túlontúl jólfésültek. Mert elkelne még itt némi önirónia, vagy néhány olyan vaskosabb, politikai korrektséget nélkülöző szösszenet, ami ugyan nem bántó, de jobban megsuhint, mint az itteni példák. Az Életem NAGY szerelme ott akar kompenzálni az elmaradó bölcselkedésekért, hogy a főhőst, a kisembert, a csókkirályt egy kicsit sem meri bepiszkolni, mintha neki nem lennének hibái, vagy nem lenne olyan napja, amikor fordítva venné fel az alsógatyáját, ami számtalan kényelmetlenség okozója lehet. Homlokegyenest vele szemben meg ott van a volt férj, aki egy tőről szakadt bunkó, bugris és ha a jó tulajdonságait kéne lajstromoznunk, hamar feladnánk azzal, hogy nincs egy se. Ez azonban egy túlságosan tipizált összevetés, ami csak jó adag juharszirupban oldva fogyasztható. Azt sem feltételezhetjük, hogy francia révén Tirard nem ismeri Rostand Cyrano de Bergerac-ját, hiszen ebben a címszereplő kihangsúlyozza, hogy „magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el”. A sorvezető, amit a rendező ars poetica gyanánt a forgatókönyv elejére biggyeszthetett volna.

A történetvezetésben persze nincs egy véletlenül elrejtett csapdaként funkcionáló tábla, amelyet ha követnénk, menten egy olyan susnyásban találnánk magunkat, ahonnan bozótvágó nélkül nem lelnénk kiutat. Ahogy az autóversenyeknél sem kell Harry Potternek lenni ahhoz, hogy nagyjából megjósoljuk, mikor mennek ki kereket cserélni a versenyzők, úgy itt is instrukciók és különösebb háttérinformációk hiányában is sejtjük, hol jön majd egy ölelkezés, egy forró smacizás, vagy egy kis galiba, hogy mégse menjen minden simán, mint a mesében. És ha direkten nem is térítenek francia barátaink, azért a sorok mögött gyakran kiviláglik a fényesre sikált rezümé: „ismerd meg az embert kedves néző belülről, aztán ítélkezz és szórjál hamut bárki feje fölé!” Egy rövidebb összefoglalót szívesen megnéztünk volna arról, hogy a magasra nőtt Jean Dujardinből hogyan csináltak mini Casanovát. Mindenesetre Oscar-díjas színészünk nem hiteltelen a szerepben, de nem is olvasztja fel alakításával a jéghegyet. Sokáig bájgúnárként tetszeleg, aki akkor is vigyorog, ha éppen kijött az aranyere, de a mozi második felére azért akad néhány megkérdőjelezhetetlenül természetes pillanata. Virginie Efira (Felcsípve) a külseje alapján még hosszú évekig lehet olyan királykisasszony, akit meg kell hódítani. Még a szarkalábak is jól állnak neki, sokkal kívánatosabbá és vonzóbbá teszik. Efira komikaként elragadó, Dujardinnek pedig megfelelő partner, hogy kihozza belőle a legjobbat, mégis megnéznénk már egy komolyabb szerepben mennyire állná a sarat.

Ettől a filmtől a kinézetében bizonytalankodó nem fogja jobban elfogadni önmagát, a társadalom nagyobbik része pedig továbbra sem gondolja úgy, hogy lepleznie kéne a döbbenetét, ha valami számára szokatlant lát. Az Életem NAGY szerelme azonban a nagyobb hibái ellenére is profinak mutatkozik abban, hogy azt a másfél óra romantikában bőséges kikapcsolódást gondtalanul garantálja, amiért sokan feltehetően jegyet vesznek rá. Aki pedig kételkedik a sztori realitásában, olvasson utána Németh Ágnes, Európa-bajnoki bronzérmes kosárlabdázó és Dittmár Roland, artista kapcsolatának, ahol a férfi maximum a nő köldökéig ér. A szájakat be lehet csukni. A sült galamb belerepült.

6/10