Tarzan pajtás története is egy olyan lerágott gitt, amit többször és többen csócsálgattak már, mint a Pál utcai fiúk Boka kapitány vezetésével. Eszünkbe ötölhetnek nosztalgikus, esős vasárnap délutánok, amikor a nagymama fánkjától jóllakottan, kissé szenderegve pupilláztuk, ahogy a korhatár nélküli ágyékkötőben Johnny Weismüller nagy óbégatások közepette tekereg indáról indára, fekete-fehérben, miközben keresi szerelmét Jane-t, aki az akkori divatnak megfelelő strandszettben várta kedvesét. Edgar Rice Burroughs egy soha el nem múló brandet teremtett, ami állandó táptalajul szolgálhat annak az álomgyárnak, amelynek eredeti ötlete kevés, feltámasztási és másolási szenvedélye azonban tartós, akár a piaci tej. Animációs filmet már készítettek belőle, itt volt hát az ideje, hogy egy újonnan felnövő generáció is elsajátítsa Tarzantól, hogyan kell fára mászni, majom léptekben futni és különböző légtornász mutatványokat bemutatni védőháló nélkül, a dzsungel vad és veszélyekkel teli rengetegében. Jobb mintha egész nap a monitor előtt ülnének kiguvadó szemekkel és bágyatag tekintettel koptatnák az egeret és a billentyűzetet.

A friss és ropogós Tarzan legendája rögvest a dolgok közepébe vág, nem teketóriázik, hiszen emberünk már nem a vadonban bóklászik majomemlőn nevelkedve, hanem John Claytonként szépen vasalt öltönyben pompázik a viktoriánus Anglia szívében. Szülőföldjén, Kongóban azonban gonosz gyarmatosítók randalíroznak azért, hogy a belga király adósságát a megszerzett javakból, kincsekből finanszírozzák. Több sem kell az egykori vadembernek ismét útra kel, hogy rendet tegyen és harcba szálljon a civilizáció pusztító erejével, miközben asszonykáját, Jane-t sem hagyhatja otthon rántottát kotyvasztani, már csak azért sem, mert a nő bevágja a durcát és ez rosszul esik a „tüchtig” úriemberré nemesedett Claytonnak. Visszatérnek tehát mindketten az anyaföld vonzáskörzetébe, ahol nemcsak rosszarcú belgákkal kell szembenézniük, hanem olyan őslakosokkal, akiknek vezetője Tarzan fejét kívánná zöldségágyon, a fogai közt citrommal.

David Yates az a fajta ember lehet, aki ha bemegy egy kaszinóba, inkább azt nézegeti kéjsóvár megfigyelőként, hogy másokat hogyan kopasztanak meg egy pókerasztalnál, vagy egyesek miként játsszák el az utolsó alsógatyájukat is egy félkarú rablónál, miközben ő egy bárpultnál szopogatja rózsaszín szívószálja segítségével a vodka-martinijét. Azért is vizionáljuk ezt, mert nagyvonalakban nem képvisel mást rendezőként sem. Korrekten és többé-kevésbé a rajongók megelégedésére levezényelte a Harry Potter-széria utolsó négy darabját és már elkészítette a Legendás állatok és megfigyelésük című mágikus tankönyv filmváltozatát, ami szegről-végről kapcsolódik a szemüveges varázslótanonchoz, annyiban mindenképpen, hogy az alapanyag J.K. Rowling tollából származik. Ha a mostani alkotását vesszük alapul, panaszkodni akkor sem fognak. Merthogy Yates megrögzött biztonsági játékos. Az aktuális Tarzant is úgy dirigálja, mint egy régimódi, kissé talán öreges, néhol vánszorgó, máshol éppen csak poroszkáló kalandregényt, amelyben pontosan kiszámított helye van az andalító, holdfényben fetrengő romantikának, a hol csontot ropogtató, hol mindössze simogató, de egyébként tökéletesen megkoreografált bunyónak. És persze megvan a bevezetője egy fergeteges, látványos, minden szájat tátva tartó finálénak, amiből az is világosan kiderül, hogy az állatok királya nem az oroszlán, hanem Tarzan, aki minden jószág nyelvét beszéli és hasonlóan a napokban eltávozott Bud Spencerhez, még sirályul is tud. 

Mivel a rendező tényleg az égadta világon semmit kockáztat, még egy lyukas fél zsetont sem, a Tarzan legendája körül elég hamar elfogy a levegő. Már az őshazába történő visszatérés is egy olyan mondvacsinált, fából vaskarika tematikájú indokkal történik, ami igencsak dadog. Mert ha már a főhősünk megtanult késsel-villával étkezni, nem igazán értjük, hogy egy olyan meghívásnak, amiről messziről bűzlik, hogy egy átlátszó csapda, miért nem tud ellenállni és miért indul neki egy kisebb hezitálás után megint kézzel kókusztejet majszolgatni. Azonban ha már megkerestük a halban a kikandikáló szálkát, három méretes ásítás kíséretében figyelhetjük, ahogyan a történet lassan, néhol kissé körülményesen csordogál a maga jól megásott medrében. Olykor flasbackek formájában egy-egy kiragadott eseményhez kapcsolódóan Tarzan előéletéből is kapunk intermezzókat, amelyek ugyan nem zavarják meg a nem túlságosan bonyolult és agyafúrt összképet, de igazság szerint nem is különösebben segítik azt. Meglepetéseket és izgalmakat nem itt kell keresnünk, hiszen a korhatáros besorolás sem enged vérbő jeleneteket, marad hát a romantikus környezet részletes feltérképezése, a CGI által megkomponált állatfalkák, főként majmok, akik azért A dzsungel könyvével ellentétben egy árva szót sem szólnak, helyette inkább hevesen makognak és gesztikulálnak.

Yates nem mindig érzi a megfelelő tempót, az elején kifejezetten döcög, aztán hellyel-közzel egyenletes sebességgel lépeget, ha leszámítunk egy-két feleslegesen beiktatott, oda nem illő láncszemet, míg a végét úgy összecsapja, mintha már szorította volna a cipő a lábát, ezért el kellett rohannia, hogy kicserélje és az új lábbelivel már vissza sem talált. A karakterek többsége nem képes kibújni a papír árnyékából, Tarzan például kifejezetten vergődik, mert annyira sematikus minden szinten, hogy abba életet lehelni képtelenségnek látszik. Jane a dzsungel cicababája, akin még a púder és a szemceruza nyomai is pontosan kicentizett metszetet írnak, kosz az még véletlenül sem ragad rá, mint ahogy jellemvonás se sok. A gonosz pedig annyira furmányos és ármányos, mintha a Rex felügyelőből igazolt volna közéjük. Tarzan segítője, George Washington legalább vicces és pajkos, Mbonga főnökben, aki a vadember vérét szomjazza, lehetne szufla, ha a rendező időt és teret szánna rá, így azonban, hogy félig sem kidolgozott, csak egy rutinos bosszúálló.

Alexander Skarsgard állítólag az apja, a szintén színész Stellan Skarsgard miatt pályázott Tarzan szerepére, merthogy kicsi korában ezt szerette a legjobban olvasni neki. Nos, az ifjabbik Skarsgard kétségtelenül jó kondiban van, szálkásra gyúrta magát a karakter kedvéért, a vállainál két olyan pukli van, amiket más akkor szerez, ha elesik a biciklivel. Nem az irigység mondatja velünk, de sajna itt csak a delták vannak, mert egyebekben Skarsgard nem tud mit kezdeni azzal, hogy a szerepe még egy centire sem távolodik el a hősies sztereotípiáktól. Egy helyen tudna tündökölni, a múltbeli felemásan megítélhető cselekedetének átgondolásánál, de azt meg nem hagyják neki, mert könnyen átsiklanak felette. Margot Robbie kárpótlás a férfiaknak a sok félpucér hím miatt, körülbelül ennyiben ki is merül a jelenléte. Christoph Waltz Hans Landa sokadik variációját abszolválja, illene már elgondolkoznia azon, hogy ügynököt vált, mert ez rettenetesen egysíkú művészeti teljesítmény. Aki viszont megint sokat javít a dolgon az Samuel L. Jackson a humorfaktor felelőse. Jackson lazán és élvezettel alakít Sancho Panzát, miközben karakterének motivációján még dolgozhattak volna az írók.

Egy újszülöttnek minden vicc új alapon David Yates minden formabontó egyediségtől mentesen újragombolja nekünk Tarzan ágyékkötőjét. Nem is fogyaszthatatlan és nézhetetlen a terméke, sőt Samuel L. Jacksonnal még emelkedik is valamelyest az ázsiója, de így is hiányzik belőle többek között a lelkesedés, a világra való rácsodálkozás és valami olyan koncepció, ami hagyja szárnyalni a képzeletet és egyúttal megérintheti a belsőnket. Ezek nélkül viszont marad egy újabb esős vasárnap délutáni időtöltés a fotelban, csakúgy, mint mostanság Peter Jackson King Kongja esetén, a nagymama pedig ha szépen megkérjük, süt hozzá finom fánkot, baracklekvárral. A Tarzan legendája sem győz meg minket arról, hogy mindenképpen érdemes volt feltámasztani a mitikus hőst, aki viszont 3D-ben élné át az élményt, sürgősen tegyen le róla. Kidobott pénz. Költse inkább csokira, vagy fánkra. Jobban megéri. Ne érje szó a ház elejét. Előre megmondtuk.

6/10