Tele a lábas, Magyarországon is csúcsra járatódik a brandmánia, a héten két folytatás is átsuhan a vetítőtermek vásznain. A Szemfényvesztők három éve úgy robbant be a köztudatba, mint itthon Pumped Gabo a Balaton Sound forgatagába. Rodolfo és David Copperfield varázslatos bűvészmutatványai egy játékfilm formájában öltöttek testet és a néző még azt a szívességet is megkapta ajándék gyanánt, hogy a trükköket minden külön kérés nélkül leleplezték benne. Ez persze illúziórombolónak tűnhet egy előadás esetén, ahol a művész kínosan ügyel arra, hogy a titkai a kulisszák mögött maradjanak rejtve, de egy moziban bocsánatos bűnnek számít, hiszen a történet érthetősége és cselekményvezetése megkívánja ezt az áldozatot. Az első rész okosan egyensúlyozott a gyermeki lélek kíváncsiságát kielégítő ravasz, ugyanakkor szemkápráztató furfangjai és a pontosan felépített akciójelenetek között úgy, hogy még a humornak is egy résnyire nyitva hagyta az ajtót. Nem véletlen lett belőle váratlan siker, ami a közönséget és a kritikusokat sem osztotta két táborra, mert nagyjából mindkettő, ha nem is azonos mértékben, de lelkesedett érte.

A folytatás elkészítése mindig kihívás és persze szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen úgyis mindenki az első etalonjához viszonyít, azt tekinti mérföldkőnek és ezt nem csak elérni nehéz, hanem megugrani is. Louis Letterier a Szemfényvesztők eredeti karmestere pedig nem tétovázott és leugrott a hajóról, csábítóbbnak látta Sacha Baron Cohen Agyas és agyatlanját. Annyiban mindenképpen igaza lett, hogy abban végül is filmtörténelmet írt, még ha kétes hírűt is, hiszen asszisztált minden idők egyik legundorítóbb és legocsmányabb elefántokat megszégyenítő és lealjasító momentumához. Kellett tehát az új seprű, a választás pedig Jon M. Chu-ra esett. Csak reménykedtünk benne, hogy nem Justin Bieber: Believe című koncertfilmjének dirigálása volt a referencia, bár ha a GI. Joe második részére gondolunk, ami nem emelte fényesebbre a reputációját, tulajdonképpen édes mindegy mivel hódította meg a vaskalapos producerek, illetve a stúdió szívét. A szereplők közül Cohen asszonya, Isla Fisher is inkább apuka szárnyait gondozgatta, helyére érkezett Lizzy Caplan, ami elöljáróban minőségi cserének ígérkezett. És persze befigyelt még a mini Copperfield, az egykori Harry Potter, Daniel Radcliff, aki kamasz imázsát és skatulyáját próbálja negligálni, pedig neki a bűvésztrükkök a kislábujjában vannak.

A történet egy évvel azután folytatódik, ahol az előző abbamaradt. A négy lovas, kiegészülve a most már nem éppen titokzatos segítőjével azért tér vissza, hogy felfedje egy gonosz, számítógépes zseni egész világot behálózó piszkos machinációit. Az előző rész forgatókönyvírói csapatából Ed Solomon maradt hírmondónak és egyedül jegyzi a szkriptet. Nem tudni, hogy mi a fő oka annak, talán Chu keze is benne van a dologban, hogy nehezen vesszük fel a fonalat. Kínkeservesen magyarázkodós a kezdet, olyan, mintha az eső fordítva esne. Az egyetlen fénypontot a sötétségben Lizzy Caplan üdítő és megmosolyogtató felbukkanásának köszönhetjük, mert ennél a pontnál érződik az a vagányság, lezserség, szemtelenség, ami az első részre jellemző volt. A karakterek közti összhang is fáradtnak tűnik, mintha nem fűlne a foguk ahhoz, hogy ráugorjanak a nosztalgiavonatra, talán inkább a büfét kívánják melegszendviccsel és füves sütivel. A bemelegítés tehát sótlan és enervált biztonsági játék, rutinos massza, amiben már ismert panelek sorjáznak, előkészítve azt a bonyodalmat, amelynek lépéseiből aztán már olykor-olykor visszaköszönnek az előd szellemességei, rakoncátlankodásai és amelyekben már a szereplők is megtalálják néha a helyüket.

Azonban még így is szembetűnő, hogy a Szemfényvesztők második etapja nem pezseg, a lendület beizzításhoz pedig többször szüksége lenne akkumulátortöltőre, ugyanis a történet rendre lefullad. A fordulatok sokszor nyögvenyelősek, mert az ötletekben sem szufla nincs, sem erő és az alkotók néhol a koherenciával is hadilábon állnak. Az is látszik, hogy a rendező nem egy csavaros észjárású Tapsi Hapsi, inkább vizuális felületen igyekszik lenyűgözni, azt jelöli ki maga számára ideális terepnek. A bűvésztrükkök kidolgozottságában éppen ezért nem találunk kifogásolni valót, nincs ismétlés szaguk, a koreográfiájuk rendben lévőnek mutatkozik, még akkor is, ha az izgalmi faktor már nem tűnik borzongató hatásúnak. Chunak érezhetően hiányoznak a fergeteges, sok kaszkadőrt, hatalmas látványvilágot megmozgató lövöldözések, üldözések, amelyekben igazán ki tudna teljesedni. Itt csak apró akciók vannak és elenyésző verekedések, amikben nem telik annyi öröme.

A rendező és a forgatókönyvíró leginkább a trükkökkel foglalatoskodnak, azokat próbálják tökélyre fejleszteni és emiatt nem jut idejük arra, hogy a karakterek közötti viszonyrendszereken normálisan átrágják magukat. Ebben feltűnően nyeglék és hányavetik. Hiába festenek fel egy kis rivalizálást csapaton belül, ha azt nem bontják ki rendesen és teljesen feleslegesen akarnak egy románcot szárba szökkenteni, ha az semmivel sem indokolható és aminek az egyes fázisait is elnagyolják. Úgy jutunk el a fináléig, hogy bizonyos figuráknak nem tapasztaljuk a jelentőségét, hogy a kopók háttérbe szorulnak és olykor még olyan érzetünk is van, hogy a szereplők nem kis százaléka csak azért térhet vissza, mert az illem azt kívánja. Az elején annyira csínján bánnak a humorral, ami az egyik fontos védjegyük volt, hogy egy szakaszon azon félelmeink is lábra kapnak, hogy ezt hanyagolják, netán kiszorítják, azonban Daniel Radcliffe megjelenésével ezen a fronton már nagyobb pipákat is osztogathatunk. A brit színész szerepeltetése sok szempontból hasznos húzásnak bizonyul. A karaktere nem csak dörzsölt és pökhendi mitugrász, hanem tüzet visz a show-ba, feldobja a hangulatot és a ritmusra is erőteljesen rásegít.

A film másik egyértelmű nyeresége Lizzy Caplan, aki a fiúkat meghazudtolóan simlis, nagyszájú, igazi nőstényördög, akit nem lehet a fejére ejteni. Caplan nagy kedvvel és hatalmas energiával ugrik fejest a szerepbe és olyan mértékben azonosul vele, mintha azt ráöntötték volna. A Mark Ruffalo és Jesse Eisenberg közötti nézeteltérés nem kap teret, így nincs igazi konfliktus sem, amelyben a két színész esetleg nagyobbat játszhatna, vagy elemelkedhetne az átlagostól. Woody Harrelson megkettőzve sincs igazán elemében. Nem mondhatnánk rossznak, hiszen alapból zseniális karakterszínész. Csak valahogy úgy lehetett ezzel, mint általában a folytatásokkal vannak az emberek, kicsit unja, nincsenek benne számára kiugrási lehetőségek, ezért aztán sokszor a biztos megoldást választja, azzal is elrobog ez a kocsi. Morgan Freemantől és Michael Caine-től már az is elég, hogy látjuk őket, merthogy nekik az évekkel annyi színészi kurázsi van a tarsolyukban, hogy az ilyen karakterekkel fél kézzel és fél lábbal is elbánnak.

Azt túlzás lenne állítani, hogy a Szemfényvesztők 2 csalódás, inkább azt lehet mondani, hogy az átlagosnál egy leheletnyivel jobb folytatás. Több a szórakoztató periódusa, mint a fárasztó, a mutatványok többnyire ülnek, még úgyis, hogy a móka közben számtalanszor leül, vagy cigánykereket hány. Most még ezt minden gond nélkül akceptáljuk, annak ellenére, hogy szinte kizárt az, ami az elsőnél előfordult, hogyha megláttuk valahol, nem álltunk fel a képernyő elől. A repeta azonban már tényleg nem ajánlott, vagy csak jelentős vérfrissítések árán, mert a legjobb cseresznye is megrohadhat, hát még egy olyan, ami egy pár helyen már kihasadt. Szóval ennyiben kéne maradni. Mert ez a széria idáig bírta.

6/10