A Bagi-Nacsa páros sem ma kezdte az ipart. Még pelyhedzett az álluk, amikor húsz éve bekerültek a magyar showbizniszbe a Rádiókabaré által, egyúttal a Mikroszkóp Színpad is ropogós szerződéssel terelte be őket a felhőtlen nyugdíjas találkozók Mekkájába, hogy ne csak a mikrofon előtt, hanem élőben is megmutassák a bennük lakozó kurázsit. Elvitathatatlanul volt tehetségük a szakmához, a paródiáikban nem csak humor rejtőzött, hanem egyediség is, kidolgozottak és kiforrottak voltak és persze a megérdemelt siker sem váratott magára, ami hozta a többit, a számtalan bulvár cikket, egy-két látványosabb purparlét, hogy aztán ismét csókviharban boruljanak egymás keblére. Körbenéztek néhány tévéstúdióban is, hosszabb ideig ejtőztek a TV2-nél, nem a mostaninál, hanem a csigakorszakban, amikor meg úgy érezték nincs maradásuk, átmentek az ATV-hez, Hajdú Péter kávézójába, ami csak egy hosszabb cappuccino erejéig tartott, mert hamar rájöhettek, hogy abban a szellemi akolban sok jó nem vár rájuk.

Pár éve lehorgonyoztak a köztévénél, ahol a viharos körülmények ellenére kellemesen ellavírozgatják a csónakjukat, most éppen Bagi Nacsa Show elnevezéssel, Fábry váltótársaiként. Az ember pedig már csak olyan ösztönlény, aki minden csalódása és kiábrándultsága ellenére vágyik a humorra, hogy azzal lemossa magáról a hétköznapok minden szennyét, mocskát és legalább egy óra erejéig elszabaduljon abból a zűrzavaros forgatagból, amivel úgy általában kénytelen szembenézni. Poén Viagrákban reménykedve kopogtattunk be a páros ablakán. Azt nem lehet felelősségteljesen állítani, hogy mosolyügyileg impotensek maradtunk, azt azonban végképp nem mernénk kijelenteni, hogy borvirágos jókedvünkben ki sem akartunk szállni a karosszékből, mert nekünk ebből azonnali folytatás és repeta kell. A stúdiónak olyan az aurája, mint a Kókusz Didi Bárnak. Kellemes székekben foglalnak helyet a vendégek, körülöttük dohányzóasztalok, amiken csak azért nincsenek hamutartók, mert rágyújtani nem lehet, hiszen nem a hetvenes években vagyunk. A stúdió szélén egy bárpult, mögötte egy csinos mixernő kever a műsor egy pontján koktélt Csőre Gábornak, amihez a vendég hozzá se nyúl. Ez kisebb bizonytalanságot szül bennünk, hogy vajon a lánynak koszos volt a keze, vagy Csőre látott valami turpisságot, ami miatt hozzá sem szagol az egyébként külalakjában bizalomgerjesztő nedűnek. Hátul pedig több kényelmes fotel ad exkluzivitást a díszletnek, ahol akár sztriptízt is rendezhetnének, a fények alapján nem lenne idegen a hely szellemétől.

Bagi és Nacsa rutinosan indítják a programot, benne van a boogie a lábukban, hiszen néhány Surdához hasonlatos tánclépést is tesznek, Bagi pedig hanghordozásában már Fábryt is megidézi. A Nagy Duett paródiája öleli körül a programot, mint valami csenevész fűzfa, ezen belül helyezkedik el a többi műsorelem. A TV2 zászlóshajójának pellengérre állítása legalább annyira hullámzó, mint a Balaton vize viharos alkonyat tájékán. Bagi fájóan nem találja a fogást Liptai Claudián, kinézetileg pedig inkább Janka néni a Szomszédokból, vagy Kudlik Juli a Delta őskorából. Ehhez képest Nacsa már kapiskál valamit Majka habitusából, de láthatóan mégis akkor érzi elemében magát, amikor Korda Gyuri bácsi bőrébe bújhat, valószínűleg már azon se csodálkozna, ha egyik reggel a tükör előtt a slágerénekes arcberendezése köszönne vissza rá. A legjobb páros és a legtalálóbb célzás, amikor a duó Kozsóként és Lagzi Lajcsiként a „Kell egy kis áramszünet” dallamai alatt produkálja magát. Azt viszont már közel sem díjazzuk annyira, hogy még mindig erőltetik a tehetségtelenség szégyenfoltját, Fekete Pákót. Annak kéne inkább örülnünk, hogy lassan kikopni látszik a magyar bulvárugarról, bármennyire is Nacsa kisujjában van a figura, maradjon most már ott, ha lehet.

Két olyan mélypontja van az adásnak, amire még az indiszponáltság sem felmentő tényező, hiszen mindkettőnél minimum visszanőnek egy pillanatra az érzékszerveink. Az egyik, amikor a Titanic 2 magyarországi forgatásának apropóján érkezik DiCaprio és Kate Winslet alteregójaként Bagi és Nacsa, aminek következtében a műsor ceremóniamesteri szerepét erre a szakaszra Harsányi Levente veszi át. Az egykori aszfaltbetyár legalább lecserélte a dílerét, mert nem akar minden áron előtérbe kerülni és inkább a súgógépen elhelyezett kérdéseket vadássza áhítatos tekintettel. Azonban az egész műsorszám alatt úgy érezzük magunkat így is, mintha meztelenül kifeszítenének a Hortobágy kellős közepén, hogy aztán megjelenjen egy lovas betyár kezében az ostorral, vagy egy véletlenül odakeveredett takarító néni a porolóval. Nacsa Winsletként gyermekriogatóan rémisztő látvány, Anthony Perkins skizofrén énje ilyen parókát húzhatott a fejére a Psycho című filmben. Kétségbeejtően erőltetett és humortalan mutatvány, csakúgy, mint a Nacsa által prezentált Híradó, amiben valószínűleg Maksa Zoltánon kívül senki más nem találna értékes kincseket.

A hegy mélységében lévő alagútból Kautzky Armand vezet ki bennünket, aki szuggesztív átéléssel szavalja a 4F Club: Tanga című borzalmának szövegét, ami legfeljebb budipapír tekercsbe foglalva tehetne hasznos szolgálatot. A magyar popipar szutykának és slájmjának ilyen formán történő kifigurázása már az interneten is gyöngyöző kezdeményezésnek bizonyult és ezúttal sem okoz csalódást. A Bagi Nacsa Show két olyan vendéget hív, akiknek hálásak lehetnek, hiszen valódi színeket visznek a kissé egyenetlen színvonalba. Csőre Gábor nem az az agyonreklámozott arc, pedig tehetsége és szinkronteljesítménye okán megérdemli a rivaldafényt. Lukács Sándor a Vígszínház másik művésze pedig nemrégiben kapta meg a Kossuth-díjat, ami az egyik apropója a látogatásnak. Csőre kisugárzása, szinkronos sztorijai élményszámba mennek, még akkor is, ha továbbra sem értjük, hogy miért hagyta parlagon azt a koktélt, amit a helyes mixerlány felszolgált neki. Lukács pedig élvezettel mesél olyan színházi történeteket, amikhez még nem volt szerencsénk és amelyek minden műsorban biztos pontot jelentenek, hiszen azokkal tévedni nem lehet, mert a nosztalgia mellett, hihetetlenül szórakoztatóak. Nacsa nem bizonyul rossz beszélgetőtársnak, jól tereli a vendégek mondanivalóját abba az irányba, amit feltehetően leegyeztettek. Azonban a befejezésnek is akad egy kínos momentuma, amikor Bagi Eszenyi Enikőként rongyol be a stúdióba, hogy leteremtse Lukácsot, aki az udvariasság kedvéért csöndes feszengéssel tűri, hogy a humorista hatalmas luftot rúgjon, merthogy Eszenyi sem kinézetben, sem mimikában, sem egyebekben nincs itt jelen, csak a mögötte elrejtőző, szerencsétlen parodista mórikálja magát.

A Bagi Nacsa Show egy olyan vegyes felvágott, aminek vannak értékelhető szakaszai és vannak olyanok is, amelyek nemes egyszerűséggel a poklot idézik. Gálvölgyi azon kijelentése miszerint nagyon nehéz parodizálni úgy, hogy ma már nincsenek egyéniségek és személyiségek, itt némiképpen beigazolódni látszik. Bagi és Nacsa rutinja valamiképpen felszínen tartja a show-t, amihez az is hozzájárul, hogy nagyszerű vendégekkel tarkították a programot, amikor az már majdnem ledobta a láncot. Felsejlik mögötte tehát egyfajta koncepció, van ritmusa, mégis jó néhány műsorelemet nem ártana rendesen végiggondolni és megírni mielőtt adásba kerül. Mert ez így nem rossz, csak borzasztóan felejthető. Ilyenből meg Dunát lehetne rekeszteni nem csak a köztévén, hanem máshol is.

Bagi Nacsa Show Duna Tv 2016. május 26. 20.30-21.30