Tökéletes lenne az a világ, amelyben a tehetségtelen antitalentumokat vasvillával kergetnék el a kamera közeléből, hogy gubbasszanak egy sarokban egyedül, ahol produkálhatják magukat. A falnak. Azonban a világ nem minden esetben ideális hely, meg aztán a forgalmazók sem kínálnak mindig olyan alternatívákat, amelyek csábítóbbak lehetnének, mint egy kockásra gyúrt Macska Jancsi, így ismét szemügyre vehettük azt, hogy Zac Efron hasán mennyivel növekedett az izmos redők száma. A Rossz szomszédság első részénél az előzetes várakozásainkat meglehetősen felturbózták a rendkívül pozitívra hangolt előrejelzések. Ehhez képest túlzás lenne azt mondani, hogy hasra estünk a filmtől, de azon sem kellett gondolkoznunk, hogy a vetítés végén odamegyünk a pénztárhoz, hogy legyenek kedvesek visszaadni a pénzünket, mert utólag azt gondoljuk, nem ilyen pacit szerettünk volna, amikor jegyet váltottunk rá. Szódával elment és már annak is örültünk, hogy legalább a poénok egy részének nem volt olyan szaga, mint Zac Efronnak egy kiadós, minden izomcsoportot megmozgató edzés után. És ez elegendő ok volt az alkotók szemében arra, hogy ott folytassák a bulit, ahol valamikor abbahagyták. A Rossz szomszédság sem kerülhette el a végzetét. Megduplázták. Nagyon nem kellett volna, mert nem voltunk rászorulva.

Nem csapkodjunk a térdünket attól, hogy mostanság az lett a divat, hogy a folytatásokba már fele annyi energiát sem kell feccölni, mint az előzményekbe. Hiszen a portéka be van árazva, a vevők tudják mire számíthatnak, ezért alibizünk, csalunk, ahogy a kedvünk tartja, mert hát nem büntetnek azért, ha az Adidas táskát Adiosként adjuk el, legfeljebb elhúzzák a szájukat, hogy megint átverték, kínait kaptak eredeti helyett. A pofátlanság az, ami egy kissé kiveri a biztosítékot, hogy úgy húzzák le a bőrt a disznóról, hogy rajta marad tíz kiló színtiszta hús. Mert azt a legkönnyebb kiizzadni magukból, hogy úgy csinálnak, mintha semmi sem történt volna az előző rész óta, még csak helyszínt sem váltanak, másolnak mindent, ahogy egyszer már működött. Azt is hihetnénk, hogy az öt forgatókönyvíró vetkőzős pókerrel múlatta az időt, de, hogy lemossák a gyalázatot, mégiscsak kitalálták, hogy ezúttal ne egy fiúbanda zongorázzon a már ismerős házaspárunk idegein, hanem egy lányszövetség. Ennél messzebbre már nem jutottak, mert megtöltötték a pipájukat jó minőségű hasisolajban áztatott gandzsával és addig szívták, amíg el nem készült ez a marihuána felhőben született rettenet.

Nem is haragszunk azért eme díszes csapatra, mert betéptek és megpróbálták jól érezni magukat. Még csak az sem bánt különösebben, hogy ehhez a nevüket adták, bár régen még az ilyen kínos égések elkerülése céljából használták a soha nem létező Alan Smithee inkognitóját. Inkább azért neheztelünk egy cseppet, hogy a gegek, poénok, viccek kivitelezésénél semmivel sem voltak fantáziadúsabbak, mint Hajdú Péter és barátai. Ezért viszont már kiérdemelnének egy méretes tockost, amitől talán kijózanodnának és egyúttal tiszta fejjel végig is nézhetnék, mit műveltek. Mert lehet, hogy beszívva el lehet terülni azon, hogy megint arra húznak fel egy filmet, hogy milyen éles esztétikai különbség van Seth Rogen apupocakja és Zac Efron deltás bordái között, de ahogy egyre távolabb kerülnek a tudatmódosító hatásaitól, rájöhetnek, hogy ez valójában sokkal közelebb van a kiábrándítóhoz, mint a humoroshoz. Aztán azon már túl vagyunk egy ideje, hogy bármin is megbotránkozzunk, ezért csak egykedvűen és beletörődően szemléljük és vesszük kényszeredetten tudomásul, hogy a film egy pontján Zac Efron megirigyelve De Niro farokvillantását, a kissé aszott herezacsiját szondáztatja a néppel. A Rossz szomszédság újramelegített változatának az egyik központi vezérfonala egyébként a fű és ez végképp lebuktatja az alkotókat, hogy ezzel a mozinak nevezett „marcsi” ültetvénnyel mindössze a dílerek kaszálhattak, de ők nagyot. Meg persze a stáb egy része, akik jóízűen lakmározhattak belőle.

A jelenetek is pontosan olyan szétesők, mint az a cuccos ember, aki már elszívta a tizedik spangliját és csodálkozik, hogy még mindig nem talál haza. A kameramozgás olykor annyira igénytelen és botrányos, ami arra utal, hogy az operatőrt is addig itatták energiaitallal, amíg végre képes volt eltrafálni a helyes beállításokat. A poénok legtöbbször nem lépik át az önismétlés mocsarát, hiszen minden olyat bevetnek, amiről úgy érzik, hogy az első részben betalált. Így hát Seth Rogen is röpköd a légzsáktól, csak most nem egy irodában, hanem az otthonának garázsában. Azt is respektálnánk, ha jobb kedvre derítenének, hogy a viccekben nyoma sincs politikai korrektségnek, hogy a cél szentesíti az eszközt alapon válogatás nélkül szórják a poénokat zsidókra, melegekre egyaránt. Csak hát nem mindegy, hogy milyen színvonalon teszik ezt. Mert ami itt elhangzik az inkább tahó és tuskó, mint szellemes. A magyar fordító álszemérmeskedését sem tudjuk hova tenni, merthogy az itt visszaköszönő káromkodásokkal ki lehetne tapétázni a mozi vetítőtermét, de amikor a szarásra kerül a sor, azt kakának fordítja. Akkor finomkodik, amikor felesleges, hiszen az egész film annyira trágár, hogy a vulgárisabb kifejezésnél sem használnánk szappant szájmosáshoz.

A Rossz szomszédság béta verziójának valóság lenyomata ahhoz hasonlít, mintha a magyar életképeket a Barátok köztből tanulmányoznánk és körülbelül annyi értelme is van. A lányszövetség egy vegyes csalamádé, van benne egy serdülő, duci Rebel Wilson, egy Oprah Winfrey-t megidéző nagyszájú fekete és egy magát Britney Spearsként kalibráló szőke, aki alig meri bevallani a többieknek, hogy szűz, pironkodik, amire a kissé ordenáré fekete azt hiszi, hogy azért titkolózik, mert nem nyalta ki még a barátja seggét. Ilyenkor pedig egy pillanatra felötlik bennünk az a szülő, főleg lányos apuka, aki ennek a szösszenetnek azzal ad komoly nyomatékot, hogy eldönti, huszonkét éves koráig kalodába zárja a lányát és egy szennyvízcsatornába dobja a kulcsot. Persze nem is vennénk szívünkre ezt a mókát, ha a fű érzelmes csapdája miatt néha maguk az alkotók sem kezdenének drámázni és tirádázni, hogy milyen rossz szülők is a főhőseik, mert elhanyagolják a gyereküket, nem figyelnek rá és rosszat tanítanak neki. Kétségtelenül azok és ezt leginkább az a gyerek tudná megmondani, aki hol feltűnik, hol eltűnik, olyan mintha ott se lenne. És ezzel megint arra eszmélünk, hogy különféle füves életbölcsességeket akarnak lenyomni a torkunkon komédia címszó alatt.

Seth Rogen láthatóan nem érzi kínosnak a hastáncos mutatványait, ahogyan azt sem, hogy süldő lányok fürdőruhában és vízpárában vonaglanak a kocsiján. Az a baj, hogy mi annak érezzük. Meg egy kicsit pedofilnak. És azt nagyon nem szeretjük. Rogennél láthattunk komolyabb és érettebb szerepformálást a Steve Jobs-ban, ez itt nem az. Csak a szokásos idétlen és kövér lúzeré. Nem unja. Mi nagyon. Zac Efron és Dave Franco szemöldök karatéjában Franco viszi el a pálmát, Efron vélhetően csal, mert szedi. Efronnak egyébként tényleg megfelelően szálkás az izomzata, az lenne a helyes út, ha ezt nem a színészi pályán, hanem egy fitness versenyen kamatoztatná. Nem sírnánk miatta. Chloe Grace Moretz feltehetően a sok horror és dráma miatt akart már könnyebb vizekre evezni, ezért is vállalta be ezt a füves káoszt. Az tény, hogy nem sokat használt sem neki, sem a tehetségének. Rose Byrne pedig méltó társa Rogennek a hülyeségben és csakis abban.

A Rossz szomszédság folytatásának érezhetően és tapasztalhatóan azok az igényszintjei, amin a Nagyfaterok meg a társaik páváskodnak. Annyival türemkedik ki, hogy talán két olyan poént is megszámlálhattunk, amin el tudtuk mosolyogni magunkat, de félreértés ne essék, ebben nincs benne Efron heréje. Nem ártana az álomgyárban tudomásul venni, hogy a gandzsa nem képes csodákra, mert nem készíti el az alkotók helyett a filmet, kizárólag összehányja. És ilyenkor nem a nézők örülnek, csak a dílerek. De még ők vannak kevesebben. 

2/10