2016. ápr 21.

A dzsungel könyve - filmkritika

írta: frími
A dzsungel könyve - filmkritika

Rudyard Kipling klasszikusával kis túlzással még az a csöppség is tisztában van, akit nemrégen hozott a gólya a szülőszobába, merthogy a kismama azt olvasta neki áldott állapota idején. Igen, A dzsungel könyvét rendszeres időközönként előveszik, leporolják, aztán kísérletet tesznek arra, hogy megmutassák van még rajta olyan réteg, amit le lehet hántani. Készült ebből már animáció, musical - amit a Vígszínház a mai napig műsorán tart, nem véletlenül -, kalandfilm, talán még egy véres húsdaráló hiányzik a repertoárból, amolyan valóságshow módra, de inkább ódzkodnánk attól, hogy tippeket adjunk, úgyis megvalósítják. A dzsungel könyve legújabb élőszereplős, CGI segítségével felturbózott parádéjánál arra voltunk leginkább kíváncsiak, hogy a Vasemberrel rendezőként is hírnevet szerző Jon Favreau vajon milyen úton indul el. Túlságosan tisztelve a rajzfilmes nagy elődöt haptákba vágja magát előtte és vattacukorba csomagolva adja át a portékáját az egész családnak, vagy valamilyen reveláció erejű meglepetést tartogat azok számára, aki már unják a banánt és a hagyományos tálalást. Nos, az eredmény felemás. Favreau munkájában orbitális lázadásnak, vagy forradalomnak egy morzsányi nyoma sincs, azonban filmje mégsem okoz csalódást, sőt helyenként kifejezetten szórakoztatóan vezeti elő a kis Maugli megpróbáltatásait a dzsungel sokszor veszedelmes forgatagában.

a_dzsungel_6.jpg

A történetet talán nem kell hosszabban ecsetelnünk, dióhéjban annyit, hogy van egy Maugli nevű emberkölyök, aki a farkasfalkával együtt nevelkedett, Bagira, a fekete párduc instrukciói alapján és akinek most meg kell találnia a saját fajtáját, mert Sír Kán a tigris vacsorára szeretné elfogyasztani, citrommal a szájában. Nincs ez túl diszponálva, Justin Marks forgatókönyvíró nem akart elveszni a különböző spirálok között, nem akarta bonyolítani a témát és egyúttal nem is kockáztatta a biztosat a bizonytalanért. És ez voltaképpen igaz félig-meddig a rendezőre is. Azonban az is szembetűnővé válik már az első képkockáktól kezdve, hogy Favreau remekül teremt hangulatot, hiszen meglehetősen idillire és romantikusra festi a környezetet, amely egy pillanatra visszaidézi bennünk gyermekkorunk kedvenc számháborúit. Ebbe szökell be aztán a kis Maugli, aki úgy repeszt az indák között, mint Schumacher egykoron egy Forma 1-es versenypályán.

Jon Favreau megedződött a Vasember dirigálásában, kifejezetten hasznosnak bizonyult ez abból a szempontból, hogy láthatóan megtanult akciójeleneteket koordinálni, pontosan érzi azok dinamikáját és roppant hitelessé teszi azt, amikor két állat egymásnak esik. A pofonok és a birkózás nem fullad kabaréba és barátságos karolgatásba, azoknak van tétje és legfőképpen van ereje. Az is figyelemreméltó, hogy A dzsungel könyve ritkán téveszt ütemet és lendületet, a rendező nem igazán engedi, hogy megaludjon a tej a szánkban, vasmarokkal tartja kézben a film szerkezetét és nem hullik apró darabokra. Ezért aztán nem akadunk fenn azon, hogy itt az állatok bizony beszélnek, mert nem lesz jelentősége azzal, hogy Favreau ezt teljesen természetesen kezeli és nagyon szépen illeszti a filmjébe. A látvány a bámulatos és a lenyűgöző között mozog valahol félúton, a tervezők kimagasló munkát végeztek, a számítógép segítségével odavarázsolt állatok egészen valódinak tűnnek, ha nem mozogna folyamatosan a szájuk, még azt is képzelhetnénk, hogy a Fővárosi Állatkertben vagyunk egy sétakörúton.

a_dzsungel_3.jpg  

A rendező korlátai talán pont ott kezdődnek, hogy a forgatókönyv egyszerű, mint egy tányérsapka. Ez pedig nem enged teret az igazi karakterrajzoknak, hanem maradunk a már jól bevált fekete-fehér leosztásnál. Vannak a jó oldalon álló állatok, akik a főhőst védik és vannak azok, akik ha nem is megölni szeretnék, mint Sír Kán, csak akadályozzák, hogy boldoguljon abban a territóriumban, amit megszokott és a sajátjának érez. Ká az óriáskígyó például szinte teljesen negligálódik, egy villanás jut neki és Lajcsi király ambivalens jellemének is elég szűk keretet szab Favreau. De úgy általánosságban igaz, hogy elnagyolja a kapcsolatokat és a viszonyokat, nem megy bele mélyebb értelmezésekbe, amitől Balu és Maugli szoros barátsága is inkább haverságnak tetszik. Még a magyar fordító is kísérletezőbbnek tűnik a rendezőnél, amikor olyan szavakat ad a szereplők szájába, mint a „propaganda”. Favreau talán egy kissé alábecsüli a gyerekek értelmi képességét, mert az összetartozást, a barátságot, a bosszút, a hatalom akarását és élvezetét csak megemlíti, felvési, odakarcolja, de nem meri erőteljesebben boncolgatni és piszkálgatni.

a_dzsungel_5.jpg

Ez a változat annyira nem terjeszkedik túl a rajzfilmes klasszikuson, hogy még bizonyos jeleneteit fel is idézi, ami úgy egyébként nem baj, de nem is lenne lényeges. Mint ahogy az sem, hogy a szereplők több ponton meglehetősen banális módon danolászni kezdjenek. Ezek is olyan pillanatok, amiket persze könnyen el lehet adni a gyereknek, sőt még talán az őt kísérő szülőnek is, csak valahogy klisésnek, sablonosnak és édeskésnek tűnnek és amellett, hogy feleslegesek, még meg is zavarják az összképet. Azon túlmenően, hogy Jon Favreau remekül adagolja és készíti elő a feszültséget, még valamiben egészen biztosan kilép a komfortzónájából, mégpedig az egyetlen élő szereplő, Maugli irányításában. Neel Sethi ugyanis nem egy bátortalan, félénk, együgyű srácot alakít, hanem egy folyamatosan öntudatára ébredő, az őt érő érzelmi hatások miatt korán felnövő gyermeket, aki felnőtteket megszégyenítő módon mozog otthonosan a technika segítségével létrehozott állatok között. A természetessége, a világra való rácsodálkozása irigylésre méltó.

a_dzsungel_2.jpg

Már dicsértük a magyar fordító élelmességét, de a szinkron miatt azt is ki kell emelnünk, hogy a párbeszédek nem lealacsonyítóak és nem ragadnak meg a gügyögésnél, hanem olyan fordulatokat is tartalmaznak, amelyek szellemesek és maradandók. Nem szoktunk külön foglalkozni a magyarítással, mivel azonban az eredeti hangokat, úgy, mint Bill Murray-t, Ben Kingsley-t, Christopher Walken-t, Idris Elbát, vagy Scarlett Johannsont nem hallhatjuk, most kivételesen kitérünk erre is. Annál nagyobb örömmel tesszük, mert nincs okunk szégyenkezni. Perlaky István kitűnően interpretálja Bagiraként a figura bölcsességét és aggodalmát, Dörner György Baluként megfelelően laza és vicces, Galambos Péter Sír Kánként fenyegető és dörgedelmes és Balázs Péter Lajcsi királya is régi idők nívós szinkronjaira emlékeztet. Mindenképpen meg kell említenünk Bánfalvi Esztert Ká hangjaként, mert néhány mondatába annyi sokszínűséget rejt, ami egy egész filmre elegendő lenne.

a_dzsungel_4.jpg

A dzsungel könyve Jon Favreau változatában képes arra, hogy felnőttként is lekössön, visszahozzon valamit gyermekkorunk nosztalgiájából. Lehet, hogy nincs benne nagy meglepetés, nem visz görbe utakra, de azt, amit felvállal, hogy valamivel több mint másfél órára kikapcsoljon, szórakoztasson, netalántán egy csipetnyit elgondolkoztasson, minden további nélkül teljesíti. És ahogy a szülő egy kisebb mosollyal távozhat a teremből, úgy a gyerek is felszabadultan, élményekkel telve mehet haza. Ennél több pedig akkor sem kell, ha hatásában nem vág akkora svunggal a földhöz. Csak egy kicsit.

7/10

Szólj hozzá

kritika film amerikai családi kaland Rudyard Kipling Jon Favreau A dzsungel könyve Neel Sethi The Jungle Bookj Justin Marks