A romantikus vígjáték az a műfaj, amelynek területén több mocsok, szutyok és kosz uralkodik, mint egy szeméttelepen. Ha minden förtelem után, amit volt szerencsénk átvészelni szolid kis tyúkszaros életünk során, falba vertük volna a fejünket, már nem lenne bőr a képünkön. Éppen ezért itt nagyon körültekintően és óvatosan kell eljárnunk a választásnál, mert egy újabb zakó rosszul tud esni a lelkünknek, olyannyira, hogy egy időre megint undorral közelítünk a futószalagon gyártott kényszerrománcok felé. A Man Up esetén több tényező szólt amellett, hogy tornáztassuk egy kicsit a kényes ízlésű gyomrunkat. Kezdjük azzal, hogy nem egy álomgyári portékáról van szó, ami ismerve a tengerentúliak vonzalmát a juharsziruphoz és a töménytelen nyállal, valamint könnyel párosított, bárgyúsággal, ostobasággal és extrém idiotizmussal átszőtt romantikához, okot adott némi optimista felbátorodásra. Aztán az angoloknak van humora, vagy legalábbis sokszor jóval működőképesebb és fantáziadúsabb a poéncsináló gépezetük, mint az amerikai kollégáiknak. Végezetül pedig Simon Pegg és Lake Bell párosítása amennyire bizarrul hangzik elsőre, annyira ínyenc fogás lehet másodikra, mert mindkét színésznél éreztük már azt, hogy sokkal több van bennük, mint amit azok a filmek, amelyekben megjelenést vállaltak - többször csak vicces mellékfigurák alakítójaként -, kihoztak belőlük. Szóval pucér felsőtesttel álltunk a kivégzőosztag elé. Aztán a végén szemlesütve konstatáltuk, nemhogy nem semmisítettek meg, hanem egész jó szórakoztunk, sőt a Man Up jóval kevesebbet ígér, mint amit végül felvállal. És ez nem csak becsületes, hanem igen dicséretes is.

A történetnek persze nem kerítettek túl nagy feneket, hiszen hiába klasszikus a Háború és béke, ma, amikor az olvasás már nem dívik, különösen megerőltetőnek tűnik. Így hát maradunk egy olyan sztorinál, ami nem túl bonyolult, nincs benne sok konspiráció, azonban teret engedhet nem csak a helyzetkomikumoknak, hanem az élesen csipkelődő verbális csörtéknek is. Van egy harmincas évei közepén tanyázó nő, kinek neve Nancy, aki nem éppen arra tette fel az életét, hogy megtalálja az igazit, merthogy nem is nagyon akarja, inkább egyedül zabál egy szállodai szobában és nézi amint Anthony Hopkins kéjes tekintettel sziszeg Hannibal Lecterként, minthogy megismerkedjen az újabb jelölttel, akit a barátai pécéztek ki számára. Persze később mégiscsak sor kerül a randira, aminek nem nyögés lesz a vége, hanem egy hatalmas blama. Aztán másnap el kell mennie a szülei negyvenéves házassági évfordulójára, csakhogy a véletlenek furcsa és szeszélyes játékának köszönhetően egy vakrandi kellős közepébe csöppen. A vonatról leszállva ugyanis egy férfi várja, aki azt hiszi, megjött az a lány, akivel internetes társkeresőn találtak egymásra és beszéltek meg randevút. Nancyt Jack kisugárzása azonnal leveszi a lábáról és bár vacillál egy kicsit, mert hát nem tartja túl etikusnak, mégis felveszi az ismeretlen karakterét és engedve a csábításnak, elindul vele a találkára, ahelyett, hogy a családi banzájra igyekezne.

A romkomok egyik gyakori rákfenéje szokott lenni az, hogy patyolattiszta karaktereket tolnak az arcunkba, olyanokat, akik most pottyantak közénk Csodaországból. Sehol egy hiba, sehol egy ránc, csak éppen nem akar megérkezni a nagy Ő. És ettől válnak hiteltelenné, mert ugyan mondja már meg nekünk valaki, hogy Kate Hudson, Jennifer Lopez, Jennifer Aniston vagy bármelyik közismert társkereső mitől ne találna magának egy pasit tíz perc alatt. A Nancy-t alakító Lake Bell pontosan attól lesz szimpatikus karakter, mert ő bizony kissé el van hanyagolva és nem is igazán kinézeti szempontból, hanem belsőleg. Négy éve nem volt kapcsolata és ez persze meg is savanyította. Bizalmatlanul közelít mindenki felé, végtelenül cinikusan áll a dolgokhoz, a humora szarkasztikus, nem kímél senkit és természetesen magát sem fosztja meg a fricskáitól. Miután tapasztaljuk a csöppet sem előnyös tulajdonságait, már arról sem kell különösebben meggyőzni minket, hogy ennek a nőnek tényleg mázsás terhet és súlyt jelent, hogy végre találjon valaki olyat, akit szerethet. A Man Up pedig attól férkőzik gyorsan a szívünkbe, hogy ezt a személyiséget kitűnően mutatja meg már a bevezetőben és remekül illusztrálja főhősének hebehurgyaságát és hiányosságait. Ben Palmer rendező a későbbiekben még erre is rátesz egy lapáttal, hiszen Nancynek egy ordasat kell hazudnia ahhoz, hogy végül közelebb kerüljön az általa első látásra szerethetőnek vélt férfihoz, amivel szembemegy a saját erkölcsi mércéjével is.

És ha már itt tartunk, Jack a potenciális áldozat sem az a ma született bárány. Merthogy hamar kiderül, hogy még nem tette túl magát a válásán, ezért nálánál jóval fiatalabb lányokat próbál becserkészni és nem is igazán azért, mert tartós kapcsolatra vágyik, inkább bosszúból, hiszen nem tudja elfelejteni azt, hogy a volt felesége megcsalta őt a házasságuk alatt. Palmer nagyfokú odafigyeléssel hozza össze ezt a két, céljait tekintve homlokegyenest mást akaró karaktert. És ebben az is jelentős támaszául szolgál, hogy a film lényegében egy fél nap alatt játszódik. Gördülékeny és lendületes már a megismerkedés is, miközben mindkét főhősünk remekül terel, takargatja és palástolja a valódi személyiségét. Aztán persze óhatatlanul robbannia kell annak a bombának és Tess Morris forgatókönyvíró helyes arányérzékét mutatja, hogy pontosan érzi és tudja meddig lehet húzni azt, hogy lehulljon a lepel és ezáltal a rendes kerékvágásukba kerüljenek a dolgok. Innentől pedig a Man Up nemhogy visszavenne a tempóból, hanem még egy ütemmel rákapcsol. Mert amikor kiborul a bili tartalma, már nincs értelme a játszmáknak és az addig magukra erőltetett szerepeknek. Először persze kíméletlenül egymás fejére olvassák a bűneiket, egy ponton be is akarják fejezni a randit, majd egy újabb véletlennek köszönhetően mégis segíteniük kell egymást. Néhány bohókás, valóban vicces momentummal fűszerezett szituáción és egészen jól eltalált, helyenként szurkálódó, helyenként együttérző dialóguson keresztül foszlik le az álarcuk és jönnek rá, hogy nem is annyira eltérő a helyzetük, mint ahogy gondolták.

Azt már a Krumplirózsánál is tapasztalhattuk, hogy mennyire eredeti tud lenni, ha a főszereplők egy budiban beszélik át a problémáikat és ez most is telitalálatnak bizonyul, mert nem csak kifinomult poénokkal szolgál, hanem ad egyfajta különleges ízt  annak az eszmecserének, amelyben a legérzékletesebben és legérzékenyebben nyílnak meg egymás előtt. A másfél órás játékidő pedig arra sem ad alkalmat, hogy túlzottan leüljön a film, mert könnyen belefelejtkezhetünk a látottakba, sodródhatunk az árral és a verbális adok-kapok során még az életből kölcsönvett gondokkal is szembesülhetünk, például azzal, hogy mit okoz az, ha egy rossz házasságban hosszabb ideig vergődünk, vagy mivel jár az, ha az ember sokáig van egyedül, mert nem találja azt, akit keres. Jó, persze most is kapunk egy-két flepnist, akik nélkül egy romkom talán már meg sem állna a lábán és a filmesek arról sem tudnak leszokni, hogy az összeborulásokat egy nagyobb közeg előtt bonyolítsák le, mert sok párás szem és orkánszerű tapsvihar nagyobb hatást tud produkálni, mint egy kisebb szerelmi tudatra ébredés. Ennek ellenére ezek az összetevők sem zavaróak, mert kerülik azt a fajta a giccset, amitől elolvadna a fejünk.

Lake Bell és Simon Pegg a lehető legjobb döntést hozták akkor, amikor rábólintottak a szerepekre, mert ezzel lehetőséget teremtettek a maguk számára, hogy valamennyire elhagyhassák a biztonsági zónájukat és egy kicsit mások legyenek, mint amit néhányszor már láthattunk tőlük. Most is viccesek persze, de Bell manírok és ripacskodó túlburjánzások nélkül hozza a megkeseredett, cinikus egyedülálló nőt, akit egyszerre pofon üt egy váratlan érzelem. Pegg pedig azt is bemutatja, hogy nem kizárólag poénokból él, hanem akkor is elemében van, ha egy csalódott, érzékeny alapvetően a szerelemben még hinni akaró fickóvá kell válnia. Mindkettőjük kegyetlenül berúgja azt a ziccert, amivel a Man Up megkínálja őket. A mellékszereplők is tisztességesen helyt állnak, talán Rory Kinneart emelhetnénk ki, mert Nancy gyerekkori szerelmének idióta karakterét még akkor is széles ecsetvonásokkal alakítja, ha időnként a figura jelleméből adódóan túlzásokba esik. A Man Up tehát egy kimondottan szerethető és vicces romantikus vígjáték, ami egy üdítő oázis lehet a sok túlcukrozott posvány sivatagában. Bőven akad annyi emlékezetes és vicces pillanata, ami meggyőzzön minket arról, hogy nem kell temetni a műfajt. Mert ha egy arra méltó példányt találunk, a kedvünk is jobb lehet. És nem csak addig, amíg nézzük. Kicsit talán tovább is.

8/10