Nemhiába könyvelték el már régóta J.J. Abrams-t egyfajta Spielberg klónnak a filmiparban. Valószínűleg még álmában is egy moziteremben üldögél magányosan, vagy gyerekricsajban és musztereket nézeget. Kétségtelen, hogy vérbeli filmesről van szó, aki nem csak rendezőként, forgatókönyvíróként, hanem producerként is helyt áll. És ahogy egy polihisztorhoz illik, az is előfordul, hogy egyszerre több vasat tart a tűzben. 2008-ban Matt Reeves rendező-forgatókönyvíróval együttműködésben hoztak tető alá egy produkciót; az volt a neve, hogy Cloverfield. Igazából máig megfejthetetlen, hogy ez valami rövidfilmnek a kibővített változata akart –e lenni, mert tokkal-vonóval lezavarták bruttó nyolcvankét perc alatt és ha nem akarunk hazudni, el kell, hogy ismerjük az idő-és arányérzékük nem csalta meg őket, mert abban nem is volt egy perccel sem több. A Cloverfield így sem volt hibátlan munka, de ha megszoktuk az idegbeteg kézikamera ráncigálást, tulajdonképpen nem érezhettük olyan kényelmetlenül magunkat. A szörnyfilm elképesztően klisés és modorossá vált műfajába csempésztek egy kis frissességet azzal, hogy az események közvetlen közelében a szereplők szemszögéből élhettünk meg egy Godzilla léptékű támadást, amiben nem is igazán a nyáladzó fejű monstrum volt a központban, hanem az előle való menekülésben lévő érzelmek, a félelem, a pánik, a katasztrófa áldozataiért viselt gyász, az értetlenség élménye, amibe persze némi idétlen fekete humor és szerelem is vegyült.

A Cloverfield a januári mozis nihilbe csobbant egy közepes méretűt, amikor szép bevételt termelt, főként a költségvetéséhez képest és világviszonylatban sem vallott kudarcot. A kritikák sem döngölték földbe, elismerték az erényeit, ugyanakkor szóvá tették a halovány karaktereket és azt, hogy micsoda furcsa dolog, hogy azt a kézikamerát még a legnagyobb apokalipszis idején is felveszik a porból, nem hagyják ott a fenébe, hogy inkább mentsék a saját irhájukat. És ebben azért volt is valami. Abrams egy darabig pihentette a projektet, elképzelhető, hogy még abban sem volt egészen biztos, hogy hozzá akar – e szagolni valaha. Aztán kezébe akadt egy forgatókönyv, aminek eredetileg annyi köze volt az előzményhez, mint levelibékának a társastánchoz. Azonban a producernek még ennek ellenére is beindult a nyálelválasztása és jojózni kezdett a szeme és azt gondolta, hogy jó lesz ez valamilyen közbülső láncszemnek, amiben meg lehet mutatni, hogy néhány ember miképpen éli meg a katasztrófát egy bunkerben, miközben vérre és lélekre menő pszichológiai csatározást folytatnak egymással. Annyira odáig volt és vissza, hogy még a Whiplasht jegyző Damien Chazelle segítségét is igénybe vette az alaptörténet kicsinosításában, aztán miután Chazelle elvégezte a piszkos munkát, szedte a sátorfáját, pedig még a renoválás kezdetén arról volt szó, hogy a direktori székbe is beülhet.

A Cloverfield Lane 10-et még akkor is érdemes önálló alkotásként vesézgetnünk, ha időközben lelepleződött a nagy mutatvány, hogy ez egy folytatásos terv része. A funkcióját egyelőre sűrű homály fedi, arra valószínűleg csak J.J. Abrams vagy száz javasasszony tudna teljes biztonsággal válaszolni. A sztoriban egy kamaradráma elejtett morzsáit kell felcsipegetnünk. Egy lány felbontja az eljegyzését és elmenekül a vőlegénye elől, csakhogy út közben baleset éri. Amikor feleszmél egy matrachoz van kötözve, egy teljesen üres szobában. Rövidesen megjelenik a háziúr, aki közli, hogy merő jóindulatból mentette meg az életét és menekítette a föld alá, merthogy odakinn már nincs senki, a világ pusztulófélben van. A bunkerben rajtuk kívül még van egy jövevény, aki segített felépíteni az óvóhelyet. Ezzel pedig kezdetét veheti a lelki, pszichikai és fizikai hadviselés, kinek mi a célja, mi ez a bezártság, mi is lehet igazából kinn.

Az expozíció ígéretes, mert szavak nélkül is érezzük, hogy a középpontban lévő lány válságban van, menekülni akar, nem érzi a helyét a kapcsolatában és azt sem igazán tudja, hogy mihez akar kezdeni magával. Dan Trachtenberg újonc rendezőnek onnantól van feladva igazán a lecke, amikor lekerülnek a pincébe, mert ott már nincs sumákolás, mindössze három szereplőt kell instruálnia, azok között kell megteremtenie a folyamatos feszültséget, hogy egy percre se lankadjon a figyelmünk, a látszólagos eseménytelenséget fel kell dobnia olyan nehézségekkel, amelyek hihetőnek tűnnek és a karakterek közötti párbeszédeket, valamint a köztük lévő interakciókat is muszáj mozgásban és kézben tartania. Ez pedig sokrétű koordinációt igényel, ami egy zöldfülűnek, pláne ha a rendezés terén még van egy jókora, nagyobb átmérőjű pizzányi tojáshéj a fenekén, nem egyszerű kihívás. Nos, Trachtenberg kisebb bukkanókkal ugyan, de átmegy a vizsgán, ha nem is kapna jeles osztályzatot, a jó érdemjegyhez közel állna, azt már alulról csókolgatná. A figurák ugyanis érdekesek, még akkor is, ha nem nehéz kisilabizálnunk azt, hogy a bunkergazda méretes titkokat rejteget a múltjában, van egy bödönnyi vaj a füle mögött, de ez magyarázható a műfaj sajátosságaival.

A pszichikai csiki-csukiban vannak pikáns elemek, némi izgalomnak sem vagyunk híján, bár a karakterek kidolgozásán lehetett volna még munkálkodni, különösen a harmadik tag tűnik kakukktojásnak mind a motivációit, mind pedig a személyiségét illetően. A lány és a „fogvatartója” közötti küzdelem viszont nem nélkülözi a hullámvölgyeket, a rendező jó ütemben helyezi el azokat az éles váltásokat, amikkel kellően megágyazhat egy pattogós pengeváltásnak kettőjük vonatkozásában. A feszültségteremtés lanyhuló pontjai a dialógusoknak köszönhetőek. Mert vannak ugyan jobb szakaszok, de összességében a párbeszédeknél van egy olyan érzésünk, hogy nem mindig lényegretörőek, illetve előfordul olyan is, hogy nem igazodnak a cselekmény súlyához, vagy fontosságához. A pincéből, mint helyszínből keletkező bezártság érzet ábrázolása autentikus és persze most sem tudtak kihagyni egy kis Die Hard utánérzést, de a klasszikusok úgy néz ki azért is vannak, hogy lopjanak tőle, vagy merítsenek belőle, ha apad a forrás.

Azt is sejtjük, hogy előbb-utóbb fel kell jönni abból az odúból, hiszen ahhoz, hogy a Cloverfield Lane 10 egy legyen a széria darabjai közül, tovább kell görgetni a szálat. És a végső fázis is rejtegethetne még olyan buckákat a rendező számára, amin szép nagyokat taknyolhatna. Például azzal, ha elnagyolná, túlságosan patetikussá tenné, vagy egész egyszerűen olyan szintig dagonyázná a finist, ami lefokozná az addigi jóformán egyenletes teljesítményét. Trachtenbergnek azonban helyén volt az esze, vagy csak Abrams kellő szigorral állt a háta mögött és bábáskodott felette, mert a lezárás nincs elnyújtva, bár van egy kisebb fajta csata jellege, de az sincs túlspilázva, kellőképpen ritmusos és még a film erejét is megtartja, sőt egy hangyányit fokozza is. Mary Elizabeth Winstead a női főhős megtestesítőjeként már igényt formálhatna némi megkülönböztetett figyelemre. Mert ezzel az alakítással is rászolgált. Pontosan adagolja a figura törékenységét, amit nagyon jó ütemben és mennyiségben ötvöz a keménységével. Remekül mozgatja a háttérben a szálakat és mint akcióhős sem vall szégyent. Hihetetlenül energikus, miközben a nőiességét sem szorítja satuba. John Goodman végre kapott egy ideális és megfelelő szerepet. És amikor ebben látjuk lubickolni, akkor döbbenünk rá, hogy milyen kiváló színész. Még a szuszogásában is olyan erő van, hogy megfagy körülötte a levegő, miközben zseniálisan hozza a figura kétélűségét és végig vibrál az alakjában az a fajta szikra, ami bármikor robbanhat. Winstead és Goodman zsenije mögött, nem csak a szerepe, hanem a kvalitásai miatt is háttérbe szorul a harmadik fél, John Gallagher Jr.

A Cloverfield Lane 10-re tulajdonképpen bőven ráhúzhatjuk, hogy a kategóriájában minőségi munka, hiszen a feszültségteremtésben hellyel-közzel megfelelően működik, hordoz magában néhány ampullányi izgalmat és csak ritkán mutatja a kifáradás jeleit, vagy amikor az látszódik egy nagyobb farba rúgással képes túllendülni rajta. Dan Trachtenberg tehát Abrams féltő szárnyai alatt korrekt dolgozatot tett le az asztalra. Persze munkálkodik bennünk jelentősen a kisördög, hogy mire volt ez jó, illetve, hogy összességében mennyire lesz ez elég, hogyan fogunk emlékezni rá, ha esetleg elkészülnek a sorozat későbbi darabjai. Mert akkor ezt is el kell helyeznünk egy nagyobb füzetben. Az biztos, hogy újabb nyolc évet nem szeretnénk várni rá. Hiszen az már időhúzás és nem akarunk bottal és szódás szemüveggel botorkálni a terembe azért, hogy megint Cloverfieldet nézzünk. Annyit egyelőre nem ér ez az egész hisztéria. Persze Abrams még ránk cáfolhat. Tegye azt.

7/10