2016. ápr 13.

Mama - filmkritika

írta: frími
Mama - filmkritika

Egy erős pillanatra megállt bennünk az ütő, hogy Penélope Cruzt a szeretve tisztelt amerikaiak már csak nyálcsorgatónak használják, akinek kellemes testi adottságait muszáj előtérbe helyezni a hímek sóvárgó örömére. Az Agyas és agyatlanban nyújtott szerepére valószínűleg csukott szemmel bökött rá, a Zoolander 2-t meg talán ama büszkeségéből vállalta fel, hogy megmutassa, korát meghazudtolóan pipálja le kinézetileg a fiatal csitriket. Azonban a spanyol színésznőt vétek lenne leírnunk, hiszen a Vicky Christina Barcelonában kifejezetten nem az ellenállhatatlan külalakja, hanem az elbűvölő és karakán karakterformálása révén érdemesült az Oscar-díjra és Pedro Almodovar sem véletlenül hordozza a tenyerén, amikor közös munkára adják a fejüket. Cruz vele született temperamentumát és az ezt kiegészítő érzékenységét nagyon jól lehet használni, ha értő kezek irányítják. Julio Medem, kortárs spanyol rendező (A szex és Lucia) ha akart volna sem találhatott ideálisabb jelöltet az állását elveszítő tanárnő, Magda figurájára, akinél akkor diagnosztizálnak mellrákot, amikor a férje is elhagyja egy bakfis kedvéért. A Mama újfent bizonyítja azt, hogy Penélope Cruz hazájának egyik legjobb színésznője, aki képes arra, hogy magával ragadjon, az ujja köré csavarjon abban az esetben is, ha nem arról van szó, hogy mennyire csodásan néz ki. A film az ő jutalomjátéka és az az igazság, hogy csak miatta és vele működik igazán.

mama_1.jpg

A Mama súlyos terheket cipel a vállán, hiszen nem elég, hogy a főhősnő betegségére fény derül, még aznap találkozik a fia focimeccsén Arturoval, a Real Madrid játékos megfigyelőjével, aki a mérkőzés közben értesül arról, hogy a felesége és a lánya balesetet szenvedett. Magda bekíséri a megrendült férfit a kórházba, ahol rövidesen megtudják, hogy a gyermek életét már nem lehetett megmenteni és az asszony is kómában van. A két ember szorult helyzetükben egymás támaszai lesznek és a későbbiekben a sorsuk összefonódásával talán egy új értelmet adhatnak a létezésüknek. Medem filmje tehát halmozza a drámai szituációkat, a tragikus alaphelyzeteket, amelyekkel azonban nagy meglepetésünkre nem igazán tud mit kezdeni. Nem bízik ugyanis annyira a története erejében, hogy azt szimplán, feleslegesen rárakott mellékzöngék nélkül mutassa be, kiváltva ezzel az empátiánkat. Sőt mintha az lenne a célja, hogy a nézőt minél távolabb helyezze ettől a közegtől, azzal, hogy nem tart igényt az együtt érző képességére, inkább csendes szemlélődőkre van szüksége, akik sokszor elvesznek a sztoriban és a különböző szimbolikus képsorokban, álomjelenetekben, amik nem csak kuszává teszik a moziját, hanem olykor súlytalanná, sőt egy-két helyen, ha Cruz nem mentené a helyzetet, még nevetségessé is válna az összhatás.

Láthatóan Medem egy emelkedett filmet képzelt maga elé, ami a tartalmat különböző képi metaforákkal fűszerezi, amivel egy másik viszonyrendszerbe helyeződik, elrugaszkodva a földtől és a valóságtól. És így lehet belehalni a szépségbe. Mert nem lenne ez rossz ötlet, ha azt tapasztalnánk, hogy megtalálja mellé a funkcióját, ha úgy látnánk, hogy ettől több lesz a mozi, hogy ad neki egy plusz töltetet, ami elősegíti azt, hogy a néző ihletett állapotba kerüljön az élménytől. Mivel azonban ezek a jelenetek leginkább ad-hoc jelleggel és korántsem átgondoltan és kidolgozva kerülnek elővezetésre, inkább céltalanságot, bizonytalanságot és hirtelen jött elképzeléseket látunk, amelyek ahelyett, hogy a drámai hatást fokoznák bennünk, csak egy üres léggömböt fújnak, amely aztán egyszercsak fogja magát és elszáll a nagy büdös semmibe. A forgatókönyv pedig nem is próbálja ezt megakadályozni. Az egy dolog, hogy a szereplők szájába adott mondatok nem is csak patetikusak és dagályosak, hanem egész egyszerűen életszerűtlenek, sokszor mintha valamilyen versből idéznének részleteket, de ezen felül még a fordulatok is arról árulkodnak, mintha azokat a forgatáson találták volna ki.

mama_2.jpg

Az a sanda gyanúnk, hogy a halál közelében már a racionális és irracionális lépések között nincsen magyarázható különbség, mégsem tudjuk hova tenni azt, hogy ha egy férfi impotens egy kapcsolaton belül, akkor a nő egy pillantásától, mindenféle afrodiziákum segítsége nélkül mitől gerjed be oly mértékben, hogy azon nyomban képes teljesíteni az ágyban. És ilyen furcsa és erőltetett, mondhatni zanzásított csavarral el vagyunk látva rendesen a Mamában. Az a koncepció világosan tükröződik, hogy a főhősnő szemszöge az egyetlen, ami érvényesül és ez nem is lenne bántó, ha a kapcsolatai a fiával, a volt férjével és Arturoval ezt nem szenvednék meg. Merthogy ezekből is csak olyan kockákat kapunk, amelyek még egy fél puzzle kirakására sem alkalmasak. Mindig kész tények vannak, miközben az oda vezető utakat, azt, hogy mi miből következik, kevésbé magyarázza a rendező. A fiú például neheztel az anyjára, sejtjük, hogy nem egészen érti a betegséget és annak következményeit, ezért durcás és távolságtartó. Ez idáig rendben is lenne, tart egy ideig a haragszom rád, majd hirtelen, egy apró átmenet után már a mama nyakába ugrik és megint nagyon szereti. A volt férj is két jelenetre van predesztinálva, azokban is felesleges a jelenléte, elég lett volna utalgatni rá, mert ezzel teljesen lényegtelenné redukálódik a szála.

mama_4.jpg

És amilyen fontos lenne a történések szempontjából a főhősnő Arturohoz fűződő gyöngéd érzelmeinek fokozatos kicsomagolása, annyira elsikkad a közeledés bemutatása, merthogy itt is hiányoznak a finom hangolások, amelyek nélkül kevésbé vagyunk meggyőzve ennek a kapcsolatnak a mélységéről. Medem pedig végső kétségbeesésében olyan eszközökhöz folyamodik, amelyeknek bevetésével szembetűnően a néző érzékenységére játszik, miközben a film javarészében elidegeníti a látottaktól. Mert nincs bajunk azzal, ha a szereplők dalra fakadnak, csak abban az esetben, ha ott van mögötte a hatásvadászat szándéka, ami folytán nemigen beszélhetünk szentimentalizmusról, csupán túlzott érzelgősségről. És itt hatványozottan ez az érzésünk, mert ez a félresikerült X-faktor casting minden, csak nem természetes. Kár ezekért, mert a kórházi jelenetek, a főhősnő ráeszmélése a betegségére, az ebből eredő hátrányokra, veszteségekre, a halállal való szembenézés felettébb hitelesre sikerültek. 

mama_5.jpg

Itt pedig már megkerülhetetlenné válik Penélope Cruz játéka, ami túl a fizikai átváltozásokon, leamortizálódáson lelkileg is a legszebben csillogó gyémánt a filmben. Elképesztő az energikussága, a vitalitása. A grimaszaiból, a gesztusaiból egyértelműen érződik az a folyamat, amin keresztül megy az általa életre keltett Magda. Cruz nem csak átadja, hanem megéli a tanárnő szenvedélyességét, szeretetét, félelmeit, szeszélyeit, akarását, miközben nem akar feltűnően drámázni, nincs meg benne az a vágy, hogy színészkirálynőként tetszelegjen, ezáltal hamis pózőrködésre adja a fejét. Alázattal lesz egyeduralkodó a Mamában, úgy, hogy valószínűleg nem akarja a levegőt elszívni a többiek elől, mégis elhalványít mindenkit a közelében a forgatókönyvnek köszönhetően. Cruz mellett ugyanis szinte mindenki csak árnynak tekinthető, annyira bivalyerős a színészi megjelenése. Az Arturot játszó Lois Tosar például biodíszletté degradálódik, akit arról jegyzünk meg maximum, hogy vastagabb a szemöldöke, mint bárkinek, akit láttunk eddig a vásznon, Mark Rylance-t is beleértve. 

mama_3.jpg

A rendezőnek eszébe sem jutott, hogy egy frissebb, oldottabb szemlélettel közelítsen a témához, Medem a nyomasztásban találja meg a feszültségek forrását, amit olyan szürreális képsorokkal habosít, ami inkább tompítja az élét a filmjének, semmint megteremti. És ilyenkor kénytelenek vagyunk megint a múltba révedni és felidézni a Truman című csodát, aminek bizonyos momentumai még mindig olyan színesen élnek bennünk, mintha ma láttuk volna. Mert nem akart nagyot és újat mondani, csak olyan emberközeli érzésekkel gazdagítani, amelyektől nem csak a letargia törhet ránk, hanem egy kesernyés optimizmus is. Medem utolsó pillanatai ugyan magukban hordoznak egyfajta folytonosságot, mégsem lesznek olyan elementáris hatásúak, mint a Trumannál. Az viszont kétségtelen, hogy Cruz jutalomjátékát nem feledjük egyhamar, mert az beleég a retinánkba. És ha másért nem is, a Mama ezért mindenképpen érdemes a figyelemre. Megnyugtató, hogy Penélope Cruz újra a színészi térképre került. Ott a helye. Vitathatatlanul.

6/10

Szólj hozzá

kritika film francia spanyol dráma Penélope Cruz Mama Julio Medem Ma ma Lois Tosar