Amennyiben Bollywood-ra és az indiai filmgyártásra gondolunk, azonnal beugrik valamiféle táncikálós-zenélős össznépi kavalkád, ahol mindenkinek fülig ér a szája és kiesik a fogsora a ráerőltetett hallelujától. Kétségtelenül van egy ilyen oldala is, de mint majdnem minden, ez is csak fél igazság, mert abban a szakmai műhelyben is születnek olyan filmek, amelyek nem konvencionálisan szórakoztató darabok, hanem egy kicsit mélyebbre is nyúlkálnának az emberi természetben. Közös vonásuk, hogy a magyar mozikba egyik sem jut el. A magyarázat: rétegfilmek, amik egy kicsit sem csalogatják a közönséget. Nem lehet vitatkoznunk a Nagyfater árnyékában az ilyesfajta vélekedéssel, így hát inkább nekiállunk vadászgatni egyéb felületeken. Mert jó néha kimozdulni a komfortzónánkból és egy olyan kultúrával ismerkedni, ami első hallásra és látásra távol állónak tűnhet a mi kis világunktól, aztán ha egy kicsit közelebb merészkedünk, jobban a dolgok alja felé ásunk, hamar rájöhetünk, hogy a napi problémáinkban, kérdéseinkben és az arra adott válaszainkban a hasonlóságok megdöbbentően nagyok.

Azért a Piku nem egy nemzethalált vizionáló tragédia, hanem sokkal inkább egy olyan komédia, amely erős drámai falhangokkal bír és amelynél fontos tényezővé válnak az emberi kapcsolatok, a generációs különbségek, azok örömteli mozzanatait éppúgy kihangsúlyozva, mint a fájdalmasabb epizódokat. Az ízelítőjébe pedig annyi morbiditás és abszurditás szorult, hogy már csak ezért is felüti a fejét bennünk a kíváncsiság. Szóval van itt egy apuka és annak már felnőtt korban lévő leánya, a család harmadik tagja az anyuka már egy ideje eltávozott az élők sorából. A lány nem tud szabadulni a szülői házból, még mindig van benne egy jó adag ragaszkodás az apja irányában, még akkor is, ha többször az idegein táncol az öreg. Azzal például, hogy nem tud szarni, merthogy állandó székrekedése van és hiába látogatja a vécét sűrűbben, mint a lakás bármelyik pontját, alig-alig pottyan valami. Azonban ez még semmi, hiszen előszeretettel beszél is a gondjáról, mindig és mindenkor, de legfőképpen családi étkezések környékén. A lány tűr, ápolja, a gondját viseli, sokszor veszekszik és vitatkozik vele és közben elfelejt élni. A férfiakat elvadítja maga mellől, mert a stílusa sem a legfinomabb és a diplomáciai érzéke sem tartozik az erős tulajdonságai közé. Az apa egy hirtelen rosszulléte után kitalálja, hogy menjenek el együtt néhány napra Kalkuttába, hogy megnézzék, milyen állapotban van most az az egykori családi fészek, amit a lánya éppen el akar adni.

A székrekedés, mint a filmen végig húzódó egyik vezérfonál arra csábíthatná Shoojit Sircar rendezőt, hogy élvezettel ízléstelenkedjen és gusztustalankodjon egy sort, aminek tízből kilenc amerikai direktor vagy komédiás be is dőlne és engedelmesen fejet hajtva különböző hangeffektek segítségével járatná budiról budira főhősét. Sircar azonban inkább az emberi oldala felől közelíti meg a bizarr témát és ugyan kitűnő poénforrásként használja, de még véletlenül sem lép át egy határt vele és nem merészkedik olyan irányba, hogy az gyomorforgató legyen. Így a betegség ábrázolását nem csak finom humor, hanem egyfajta morbid elegancia lengi át, ami megalapozza a mozi hangulatát, amit megtámogat a család, mint közösség és az azon belüli karakterek vérbő tálalása. Mert ez a família a világ minden országában és városában elférne. Hangosan veszekednek, vitatkoznak, kiabálnak, egymás szavába vágnak, olykor röhögnek, olykor merengenek, de azért ha baj van, ott vannak a tűz közelében, szeretnek együtt lenni és tulajdonképpen akkor is élvezik a másik társaságát, ha éppen szurkálják, vagy piszkálják egymást. A rendező néhány jellemző figurával és a nagy családi összejövetelekkel jól illusztrálja ezt a felemásnak tűnő, mégis szeretetteljes légkört.

Sircar fokozatosan bontja ki az apa és lánya jellemvonásait és amikor azt képzelnénk, hogy innentől már tényleg nem lehet több arcuk, vagy emberi tulajdonságuk, amit ne tapasztaltunk volna, akkor dobja meg őket egy újabb árnyalattal, elbizonytalanítva a nézőt a valódi személyiségük mibenlétét illetően. Talán ezzel kompenzálja azt, hogy a Piku cselekményvezetése és konfliktusainak felvázolása enyhén szólva sincs túl bonyolítva, sőt néhol könnyen kiszámítható. Mégsem zavaróan az, mert a karakterek közötti vitákban, az életkor eltéréséből fakadó nézetkülönbségekben, a szereplők egymáshoz való viszonyában annyi tűz, energia, ritmus és vicces momentum van, ami bőven kárpótol az esetlegesen előre megjósolható fordulatokért. Az apa első blikkre egy házsártos, magának való, folyamatosan a székrekedési problémáival foglalatoskodó önző fráternek tűnik, akiből aztán előtörnek azok az életbölcsességek, amiket magára szedett és amiknek igazáról szentül meg van győződve, egészen addig, míg valaki az okos érveivel meghunyászkodásra nem készteti. Bár azt gondolnánk, hogy a lányát is koloncnak tartja a nyakán, mégis egy-két megnyilvánulásából érezzük, hogy gyötrődik, mert nem tudja eléggé szeretni őt és a feléje irányuló gondoskodását sem képes elegendő érzelemmel respektálni. És azt is látjuk, hogy bármennyire is lemondana az életről, azért vágyik még a kalandokra, arra, hogy kiélvezze létének utolsó morzsáit.

Piku nagyon hasonlít az apjára és ezzel talán valamennyire tisztában van ő is, makacs, mint az öszvér és miközben tudja, hogy az apjával való szoros szimbiózisa meggátolja abban, hogy rendes kapcsolatot alakítson ki egy férfival, mégsem képes háttérbe szorítani az öreget, mégis teljes mellszélességgel kiáll mellette. Emiatt aztán egy olyan jégpáncélt növesztett az évek folyamán, ami bármilyen hímnemű egyed számára áttörhetetlennek tetszik. És van egy harmadik fontos láncszemünk a sorban, Piku pepitája férfiban, Rana a taxivállalat vezetője, aki a csalódásai miatt nem képes normálisan közelíteni egy nőhöz, sőt szinte potenciális ellenfelet lát bennük. Persze nem nehéz kiszámítani, hogy a kezdeti ellenszenvből következetesen engedni fognak, ez a szimpátia azonban olyan életszagú párbeszédeken és reálisan bemutatott szituációkon keresztül alakul ki közöttük, ami ellenállhatatlanná és meghitten szerethetővé teszi ezt a párviadalt. A rendező pedig a film egy pontján könnyedén vált road-movie-ba, amelynek jeleneteiben kissé talán megidéződnek A család kicsi kincse felszabadult képsorai, megfűszerezve egy különleges, ugyanakkor mélyen emberi kultúra sajátosságaival, amplitúdóival. Nem lehet eléggé hangsúlyozni az erőltetett, mesterkélt szituációktól bűzlő vígjáték felhozatalban, hogy a Piku mennyire ragyogóan ötvözi az intelligensebb verbális poénokat, a kihegyezettebb, élesebb viccekkel, úgy, hogy egy percre sem válik vulgáris trágyadombbá. Hatalmas erény.

Juhi Chaturvedi forgatókönyvének sokszínűsége és karakterábrázolása nagyszerű jutalomjátékokra nyújt lehetőséget, a három főszereplőt pedig külön ki kell, hogy emeljük az egyébként szintén remek csapatból. Amitabh Bachchan az apa minden rezdülését leheletnyi pontossággal érzékelteti, a hatalmas okuláréja mögött az összes érzelme, öröme, szomorúsága, nyomorúsága és vágya tükröződik az arcáról. Abban pedig különösen precíz, hogy a hangulatváltásait és a figura megingásait is maximális hiteleséggel és odaadással tolmácsolja. Deepika Padukone Piku szerepében egy hihetetlenül izgalmas és vonzó színésznő. Párját ritkítóan azonosul a női főhőssel, valamennyi megmozdulása élmény, olyan szinten természetes és hiteles. Padukonét azonnal exportálnánk Hollywoodba, mert ezzel a teljesítménnyel minden további nélkül helye lenne ott, remélhetőleg nyitott kapukat döngetünk. A Ranát alakító Irrfan Khan ismerős lehet amerikai filmekből a Pi életében és A csodálatos Pókemberben is játszott többek között, legutóbb pedig a Jurassic World-ben tűnt fel. Elsősorban a figura csalódottságát, zárkózottságát emeli ki egyedi színekkel és Padukonéval is könnyen megtalálja az összhangot.

Shoojit Sircar a filmjében sokszor csak sejtet, nem vágja a képünkbe a mondandóját, nem magyarázkodik feleslegesen, nagyvonalúan ránk bízza a Pikut és az abban rejlő konklúziókat, amelyek aztán hol tanulságosak, hol viccesek, hol érzelmesek, hol drámaiak. Azonban egyet semmiféleképpen nem lehet mondani, hogy émelyítően édeskések lennének, mert a rendező nem akar a nézőben hiú ábrándokat ébreszteni és tét nélküli, rózsaszín befejezést konstruálni. Még a végét is megfűszerezi egy kisebb, humorosnak szánt csattanóval és ad egyfajta lehetséges megoldást, amit azonban nem rág meg, inkább csak vázlatként használ és ezt nyugodtan ki lehet egészíteni a saját elképzeléseinkkel. A Pikura ugyan rá kell találni és nem kell érte moziba menni, de ha jól keresünk egy olyan szerethető filmmel gazdagodunk, ami nem csak egy-két napig maradhat meg bennünk. Mert drámaisága mellett ott van mögötte az életigenlés és a pozitív remények lehetősége, miközben nem színezi túl a valóságot sem. Maradandó csemege. Hosszabb távon is.

8/10