Eljött annak is a napja, amikor a Bazi nagy görög lagzi fejőstehenét előszedték az istállóból, hogy a tőgyéből folydogáló tej mellett még egy kis lóvét is kisajtoljanak belőle a család apraja-nagyjának nem kis örömére. Persze nem erőltették meg magukat, nem húztak gumicsizmát, nem jártak térdig a ganéban, hiszen felesleges volna, már a címadásnál is a lehető legkönnyebb utat választották, ahol még véletlenül sincs egy sorompó sem, odabiggyesztettek egy számot a jól bejáratott márkanév mellé, hogy a messziről jött idegen, vagyis egy ufó se tévedjen el a sűrű kanálisban. Megszólalnak a fanfárként funkcionáló ismerős dallamok, amik Zorba köpönyegéből bújtak elő és kezdetét veheti Dionüszosz második kísértetjárása a tengerentúli megacity hellének által megszállt negyedében. Már jár nekik egy vastaps, hiszen a nagy ripacsokat is zavarba ejtően ünnepélyes ovációval szokták fogadni a színpadra lépéskor, pláne ha női ruhába bújnak. És azért itt álljunk meg egy pillanatra, mert az első felvonás nem volt emészthetetlenül rossz, sőt még aranyosnak is mondhatnánk. Az a mozi felvillantott valamit egy nép mentalitásából, stílusából, szokásaiból, életfelfogásából, amit aztán ízlésesen kifordított, megpiszkálgatott, csak annyira, hogy ne legyen sértődés belőle, hogy még a jópofaság keretein belül állítsa pellengérre a görögökre jellemző sztereotípiákat.

Nia Vardalos nagyon unatkozhatott otthon, nem vetült rá fény és csillogás, kissé mintha el is felejtették volna az első rész váratlanul nagy sikere óta, egy olyan mozsárba került, amely úgy felaprította, mintha sose lett volna azon a nagy hollywoodi térképen, amit a sztárgyár előszobájának szokás nevezni. Egy napon belényilallt az isteni szikraként pattogó felismerés, hogy le kell porolnia az egykor volt görög hejehuját, egy kicsit kicsinosítgatta, újrahasznosította, aztán bekopogott a Rita Wilson-Tom Hanks házaspár száz karátos arannyal bevont ajtaján, hogy feltámasszák a hepajt egyszer már kimúlt poraiból. Hanksék valószínűleg jókedvükben voltak, a házigazda egyébként is barátságos ember hírében áll, úgyhogy hajlandó volt némi pénzt invesztálni a közös üzletbe, sőt még az asszonyt is bíztatta, hogy ugorjon be egy olyan cameora, amire ugyan senki sem fog emlékezni, de legalább nem vádolhatják őket azzal, hogy az arcukat sem merik adni a kisborjú újjászületéséhez. Pedig mielőtt hozzáláttak a forgatáshoz, nyilván azért átfutotta a forgatókönyvet, amiből világossá válhatott számára, hogy valószínűleg a kutyája szebbet szarik egy kiadós ebéd után ennél a legkisebb csontdarabkáig leegyszerűsített történetnél.

Mert hát miről is szól ez a keltében megposhadt feta sajttál? Arról, hogy az unokáját folyamatosan megházasítani kívánó, számítógéppel öregkorára barátságot kötő nagyfater rájön arra, hogy valójában el sem vette az agyonbotoxolt,  Gina Lollobrigida és Gábor Zsazsa keresztezéséből felpumpált nagyikát, mert a házasságlevélről hiányzik a papi szignó. Így ment ez régen, nincs mit csodálkozni, ráadásul az atya, aki most van hivatalban, megtagadja az aláírást, így hát nincs kecmec, el kell venni újra a mamit. Aki viszont úgy húzódozik igent rebegni, mint szűzlány az első ágyba bújás előtt, mert normálisan meg kell kérnie a kezét az istenadtának, hiszen az az ötven év, amit együtt éltek le az smafu, az ilyenkor seperc alatt annulálódik. Ezen megy a huzavona, miközben az unoka szabadulni szeretne a szülőktől, ha lehet jó messzire, hogy írmagjuk se maradjon az emlékezetében, amit látván ezt a torz bolhacirkuszt nagyon is respektálhatunk. Jó, tudomásul vesszük, hogy nem Arisztotelész gombolyította pennájával ennek az iszapszerű sztorinak a fonalát, na de, ha már úgy döntöttek, hogy ismét hadra fogják a társaságot egy puccos lagzi miatt, legalább adhattak volna neki valami olyan vázat, amire építeni is lehet, nem csak rombolni. Legfőképpen nimbuszt.

Vardalosnak annyira elapadtak a fantázia csatornái, hogy szinte kizárólagosan önismétlésekre futja az ötletcsapjából, amelyeket lassan, vontatottan, százszor megrágva vezet elő, úgy, hogy az ember szájában megalszik a tej. A kezdő képsorokban hasonlóan néz ki, mint Jolánka, aki most bújt elő a város széli bukszusból, kezében egy metaxás üveggel, hogy aztán húsz perc múlva már egy nagymosáson átesve virítson fogsort a férjével közös randevújukon, amire azért kerül sor, mert a házasságot, ami elpimpósodott, újra gatyába kell rázni. Hosszan sorolhatnánk még az átlátszó, előre dekódolható végbe tornyosuló eseményeket, de minek, aki be akarja dugni a fejét a szennyvíztartályba, az úgyis bedugja. A viccek szakállasak, ha nem tudnánk, hogy odaát születtek, élhetnénk a gyanúperrel, hogy Maksa Zoltán adta fel őket postán, némi apanázsért cserébe. Persze mindenki feltűnik itt, akit egyszer már megismertünk a meleg görögtől, a szexista nagynénin át, a gyerekcsináló görögig, sőt olyanok is tiszteletüket teszik, akikre nem emlékeztünk, vagy akiket eddig nem is láttunk, például a nagypapi testvérét. Megöregedtek. Mint mindnyájan. Sokuk vészesen. A nagymaminak, vagyis az őt játszó Lainie Kazannak a botoxtól kisebb a szeme, mint a nyúlnak, azon gondolkozunk, hogy egyáltalán lát –e vele normálisan, de a szája szép kacsacsőr, na. John Corbett akár egy kivénhedt Winnetou domborít, Vardalost pedig sikerült olyan sminkkel meglepni, hogy a férje helyében ezek után rendszeresen ellenőriznénk, hogy vajon ityeg, vagy fityeg, mert bizony a travi bárban külön színpadot is biztosíthatnának neki.

Mindennek a tetejébe ott van még a magyar szinkron, amiben Reviczky Gábor, Barbinek Péter és Szirtes Ági úgy selypítenek és pöszítenek mint Forgács Gábor annak idején valami huszadrangú kabaréműsorban, vagy mintha Mariah Carey-t kéne hallgatnunk egy végtelenített lemezen. Lehet, hogy egy villanás erejéig még vicces, de tíz perc elteltével sajog minden porcikánk tőle. Az egész hangulatát pedig áthatja egy olyan elviselhetetlen mennyiségű cukormáz, ami hatásában megidéz egy Családi kört a szocreál időkből, aminek díszletként használt asztalán három tál baklava gőzölög, amibe folyamatosan mártogatják a néző fejét, hogy egyen még, ha közben már majd megfullad a gejl íztől, akkor kegyelemdöfésként meg is forgatják benne. Ennek csúcspontja, amikor felhangzik John Legend: „All of me” című slágere, aminél tényleg ellenőrizni kell, hogy biztos nem nyalogatja –e senki a fejünket, ami közben csatakos a rá ragadt nyáltól. És persze az életbölcsességek, a tanítások, amik minden harmadik mondat konklúziójaként csapódnak le bennünk szórakoztatás helyett. Mert az összes poént semlegesíti egy Csernus, vagy egy Oravecz Nóra. Ha ezeket az okításokat elsajátítanánk már valószínűleg az élet császárai lennénk. Mint Coelho. Nia Vardalos csak most tanulja, hogyan kell megélni ebből.

A színészi teljesítmények olyanok, mintha egy görög származású csepűrágókból álló társaság hosszú idő után újra találkozna, hogy még egyszer megmutassa a világnak, hogy velük számolni kell, ezért apait-anyait beleadnak, ha nagyon kellene talán össze is fosnák magukat a nagy akarásban. John Corbett itt is kivételnek számít, mert ő alig teszi oda magát, sőt azt is feltételezhetnék az itt látott savanyúsága nyomán, hogy bojkottálja a bulit, láthatóan unja már az ouzo ízét. A Bazi nagy görög lagzi folytatása csak abban az esetben teljesít jól, ha valaki úgy fogja fel, hogy ezt az egészet álmodja, mert akkor kétségtelenül nagyon kellemes tud lenni. Egy dologra feltétlenül figyelni kell, muszáj felébredni utána, mert a valóság nagyon fájdalmas lesz a vetítést követően. Az amerikai fogadtatás tudatában nem lehetünk biztosak benne, hogy Vardalosék nem akarnak további lagzikat. Azonban vigyázzanak azzal a tehénnel, nehogy véletlenül megrúgja őket. Fáj a tőgye. Ahogy nekünk a fejünk.

3/10