Ugye senki nem gondolta komolyan, hogy ha Christopher Nolan kivonja a forgalomból Bruce Wayne-t a felemás Feltámadásban, akkor az úgy is marad, várva a postást a nyugdíjjal. Butaság. És még inkább annak tűnik, ha azt is tudjuk, hogy Superman, a másik DC Comics hős feltámasztása óta döglődik, mint a partra vetett hal. Legutóbb pont az a Zack Snyder ásta néhány tökösebb kapavágással mélyebbre a sírgödrét, aki most megpróbálta kihúzni onnan. Szép a bajtársiasság eme formája, amikor a sikeresebb képregény figura a halódó sorstársa segítségére siet. Nincs is benne semmi meglepő, hiszen az egyszer már elföldelt Bobby is egy zuhanyzóból kilépve csókolgatta az ő Pameláját Dallasban egykoron, Magdi anyus pedig egy seprűnyélen cirkált szellemként barátok közt a Mátyás király téren. A pénznek se szaga nincs, se ellensége, így Christian Bale hiányában a színiiskolákat pókerteremben eltöltött kártyapartikkal pótló, nullszalldós mimikájú Ben Affleck ugrott be, hogy magára öltse a bőregér levetett gúnyáját és harcba induljon a szabadidejében kék-piros maskarában repkedő újságíró ellenében. Merthogy az alkotók szerint az a mágnes a legvonzóbb, ha ezek ketten földön, levegőben iszapbirkózva döntik el melyikkőjüknek nagyobb a szerszáma. Meg az igazságérzete.

Nolan persze nem tért vissza rendezőként, csak, mint producer szakít némi alamizsnát a haszonból. A mór megtette a kötelességét, tehát távozott, hátrahagyva derék mementóját, hiszen a Sötét lovag színvonalát még megközelíteni is nagyon nehezen fogják egy ideig, nemhogy utolérni. Másolásra pedig mindig jó lesz. Maradt tehát Snyder a kosárban. Az iparos. Mert ha Nolan miniszterelnök a szakmában, akkor Zack barátunk maximum a gázszerelője lehet. Talán a Watchmen miatt vehetnénk egy kicsit komolyabban a reputációját, de akkor felvillan előttünk az Álomháború című mozinak nevezett ködös borzalom, amin leginkább a színésznők elől-hátul domborodó külső adottságai végett rugózhatnánk. Ez esetben viszont nem lennénk etikusak, csak szimplán szexisták. Ezt meg most elkerülnénk. Snyder pedig Az acélemberrel sem győzött meg minket arról, hogy jó kezekben van nála a dirigensi pálca, mert az a film minden volt, csak pozitív élmény nem. Egy olyan vidámparkhoz hasonlított, amiben mindössze egy szellemvasút van, ami egyszer még elmegy, de amikor már tizenötször megyünk egy barlangba, ahol különböző helyekről előbukkanó gonosz törpék és álarcos lények rémisztgetnek, nos, az több mint sok.

Ne is gombolgassuk tovább, minek, Snyder legújabb produktuma trehány munka, bár még annak is csak nagy jóindulattal lehetne mondani. Olyan, mintha a rendező két filmet készített volna és amikor ezeket összegyúrta, akkor nem volt tisztában azzal, hogy mit is akar belőle kihozni. Össze-vissza csapong, a jeleneteket hol túlméretezi, hol egyszerűen csak felületesen kezeli, minden oda van hányva a vászonra, a nézőnek meg az lenne a feladata, hogy szépen apránként kicsipegesse belőle azt, ami neki ízlik, vagy amire azt gondolja, hogy még emészthető falat. Az a probléma, hogy ebben az óriási, mócsingokkal telerakott turhában alig van olyan jeles pillanat, ami ne akadna meg az ember torkán. Mert ha még meg is tisztelnek egy az összképet tekintve normálisabbnak tűnő tíz perces bevezetővel, fél óra után azon kapjuk magunkat, hogy a filmnek nincs ritmusa, üteme, kéne ide egy lórúgás, ami beindíthatja a verklit, helyette van elektromos ösztöke, amivel egyre lejjebb és lejjebb lohasztják az érdeklődésünket. Chris Terrio és David S. Goyer forgatókönyvíróknak kicsúszott a lábuk alól a talaj, korlátlanul vetették papírra a soraikat, ami azt jelenti, hogy jóformán minden fontosabb szereplőnek adnak egy szálat, amit aztán addig húznak, vonnak, amíg végül már maguk sem tudják kisilabizálni, hogy honnan indultak és legfőképpen azt, hogy hova is akarnak eljutni. Ezért aztán az egyiket egyszercsak félbehagyják és befejezettnek nyilvánítják, míg a másikat zagyva álomképekkel habosítják, a harmadiknak meg nincs eleje, csak közepe meg vége.  Snydernek pedig láthatóan sem elhatározása, sem kedve nem volt ahhoz, hogy rendet vágjon a káoszban.

Így aztán annyi felesleges göngyölegük támad, ami egy nagyáruháznak is a becsületére válna, amin akár röhöghetnénk, ha nem a bőrünkre meg a pénztárcánkra menne a játék. Ennek okán inkább szörnyülködünk, ásítozunk, majdcsak szundítunk és közben percenként téved a szemünk az óránk kijelzőjére, hogy vajon mennyi lehet még hátra. Mert próbálnak itt komoly témafelvetésekbe bocsátkozni, önbíráskodásról, a hatalom és demokrácia játékszabályainak betartásáról, a hősködés mibenlétéről, de ezt olyan szinten, mintha Győzike és vasalt here akadémiai székfoglalójába nyernénk betekintést. Fordulatokról beszélhetnénk, csak hát árulkodni sincs mit, hiszen a realitykben is befigyelnek előbb-utóbb a csöcsök és a pöcsök, ahogyan itt is megy minden a maga útján, nyílegyenesen, kanyarok nélkül, váratlannak inkább azt a gány munkát nevezhetnénk, amit vizuális oldalon sóznak ránk. Merthogy van itt egy King Kongból és Godzillából összeharácsolt monstrum, régi japán szörnyfilmeket idézően, aminek olyanok a fogai, mint a piranháknak a róluk készült mozik plakátjain. A fények vakítóak, a borús hangulatot pedig sötét tónusú képekkel támasztják alá, amelyekből nemcsak a szín kopott ki, hanem az értelem. Minden pislákoló, csenevész szikrájával együtt.

Snydernek két és fél órája volna arra, hogy a főbb karaktereket valamifajta jellemvonással lássa el, esetleg olyan tulajdonságokat lopjon a hősök egyéniségének térképére, amihez még nem volt szerencsénk. Enyhén szólva sem sikerült. Batman egy kiégett, meggyötört, unott és fásult figura, akinek egy seggéből előrántott bosszú miatt most Superman vérére szomjazik a szája. A kryptoni szökevény pedig még mindig keresi önmagát, kanállal próbálja összeszedegetni múltjának darabkáit, miközben folyamatosan azt kérdezgeti magától; voltaképpen ki is vagyok én? Megmondjuk: egy olyan képregény hős, akit a rendező és író barátai egy nevetséges, szociális hátterű, valójában nonszensz indokkal akarnak nekiugrasztani a kollégájának. Wonder Womannek bezzeg még ennyi sem jut, róla szívesen elolvasnánk Snyder elemzését egyéb fogódzó és háttér-információ híján. Lois Lane szerelmetesen abriktolja Supermant, ha nem, akkor nyomoz. Mint Derrick vagy Kántor. Lehet választani.

Ben Afflecket és Henry Cavillt szívesen elindítanánk az aktuális faarc versenyen és hirtelen jóslásokba sem mernénk bocsátkozni a győztest illetően, az biztos, hogy nagy harc lenne a különböző színű érmekért, hiszen a dobogó biztosítva van. Mindkettőjüktől egyenként rázkódunk, amibe a nevetés és az iszony kettős érzete vegyül. Hogyan lehetne ezt egy percig is komolyan venni, ha ilyen harmatos a két férfi főszereplő játéka? Afflecket még Val Kilmer és George Clooney is mérföldekkel veri, Cavillt látván pedig Christopher Reeves sármjáért rimánkodunk az égi mezőkre. Amy Adams nem ezért fog Oscar-díjat kapni az biztos, hiába jelölték már ötször. Még így is mindent megtesz, de ezzel a vérszegény és tüdőbajos karakterrel csak átömlesztés útján lehetne valamit kezdeni. Gal Gadot letette a névjegyét, itt volt, mozgolódott egy kicsit, elmondott pár mondatot, aztán találkozunk vele legközelebb. Remélhetőleg akkor már ki és nem csak feltűnni fog. Holly Hunter és Diane Lane pedig egy olyan mérkőzésen indulhatnának jó eséllyel, amin azt díjaznák, hogy ki mondta el a legostobább szöveget a filmben. Jesse Eisenberg Lex Luthorként egy Paprika Jancsi a legripacsabb fajtából. Nem gonosz, hanem egy megalomán hülye, akinek a kényszerzubbony vagy a szájkosár megfelelő gyógymód lehet. Jeremy Irons is erőlködik, de az az őszinte valóság, hogy Michael Caine nyomába sem ér. És erről a legkevésbé ő tehet.

Zack Snyder tehát úgy egymásnak ereszti ezt a két szerencsétlen főhőst, hogy kő kövön nem marad. És persze film sem, csak egy jókora trutyi, amiben az összevisszaság az uralkodó. Ha Batmanre fáj a fogunk, akkor Tim Burtonhöz vagy még inkább Christoher Nolanhez kell fordulnunk, ha Supermanre, akkor Richard Donner az irányadó, ha pedig mindkettőhöz, elsősorban nyugtató javasolt, mert ez a kiherélt farokméregetés felviszi a pumpát rendesen. Legalább Nolan szólhatott volna a pajtásának, hogy vigyázzon a kedvenceinkre, mert méretes zakó lesz belőle. Nem tette. Megszívtuk. Mint a torkos borz. Ja és folytatják. Talán már nincs lejjebb. Azért nem tennénk rá a vagyonunkat. Pláne ha Snydernél marad a furkósbot.

3/10