Nem magyar sajátosság, hanem világszerte tendenciózus a humor használata esetén az, hogy felkiáltójelet tesznek mellé. Ha esetleg nem lenne érthető, akkor a szádba rágják, addig csűrik-csavarják, faragják, úgy próbálják kifuttatni, hogy azon mindenképpen nevetni kelljen. Nem bíznak az ember ösztönös érzékeiben, inkább rásegítenek a rekeszizmok működésére. És ilyenkor gyakran előfordul, hogy az önfeledt jókedv mesterséges csiholása közepette saját magukat fektetik két vállra. Mint a pukkancs stand-upos, aki megsértődik a közönségre, mert nem érti a poénjait, mert fél üveg tömény következtében sem futja még egy negyed mosolyra se, nemhogy dobhártya szaggató röhögcsélésre, ezért erőlködik, már gyöngyözik a homloka, káromkodik, izzadsággal átitatott lesz az inge, míg végre a szavakkal folytatott hosszas bűvészkedése után valami beüt, amitől megnyugszik, kihúzza magát és felszegett fejjel fohászkodik az égiekhez: van humorom. Ben Stiller az egyik olyan haknikirály a sok közül, aki arra is képes, ha szükség van rá, hogy nyílt színen, kamerák előtt szedje darabokra szét önmagát, ha azt érzékeli, hogy a nézője hálás ezért. Azonban ha le is megy kutyába, azért még mindig szorult belé némi jó ízlés az alpáriságot illetően, legalábbis olyan szintekre nem merészkedik, mint Borat cimborája.

Stiller tizenöt évig érlelgette magában a Zoolander folytatásához a pamfletjeit, humorcsíráit, hogy aztán ugyanazzal rukkoljon elő, mint az előző részben. Kíméletlenül nekiesik a divat –és celebvilágnak, ehhez felpörgeti a sztárok létszámát is, hiszen szinte mindegyik jelenetben helyet kap valami híresség és persze most sem foglalkozik azzal, hogy a története fontos legyen, mert az tényleg csak ahhoz szolgáltat valamifajta vázat, hogy az alkalmi szupergroup kibohóckodja magát, adott esetben hülyét csináljon magából. Azon lehet vitatkozni, hogy van –e értelme ennek, hiszen az előzmény is csak bizonyos rétegeket nyert meg magának, mondjuk ott kultstátusznak örvend, míg másokat kiráz tőle a hideg, annyira, hogy viszket a tenyerük, ha meglátják a 220-ba nyúlt Stiller fejét, akkor meg egyenesen ökölbe szorul a kezük, ha még kis is nyitja a száját hozzá. És nem azért mert büdös a lehelete, hanem mert annyira ostoba, hogy azt még hallgatni is megerőltető, embert próbáló türelemre késztető teljesítmény. Az amerikai fogadtatást tapasztalva pedig azt is tudjuk, hogy a tengerentúlon sem ájultak el a retardált divatdiktátor visszatérésétől, sőt mi több, kasszát sem robbantott a leporolt viszontlátás. Persze lehet, hogy ezt a gyümölcsöt is majd később szüretelik le. És akkor senki nem lehet gátja a gyógyegér következő ámokfutásának.

A Zoolander 2 felütése nem rossz: Justin Biebert úgy végzik ki, mint Sonnyt vagyis James Caant, A keresztapában. Persze nem kell hozzá annyi fegyveres, és néha több is a lövés, mint az énekes ficsúr testén elhelyezett vérkapszula, de annyi baj legyen, felvezetésnek ez is megteszi, azokat meg különös átjárhatja egy buja, bizsergető érzés, akik rühellik az elkanászodott sztárpalántát. Ez azonban csak egy volt a zenei világban végrehajtott merényletek közül, hiszen hidegre tették már többek között Madonnát és Ushert is. Mindegyikük ugyanazzal az arckifejezéssel távozott a túlvilágra, ami egykoron Derek Zoolander védjegye volt. A volt divatikon viszont már hosszú ideje remetemagányban éldegél, messze távol, a hegyek között, felesége meghalt, gyereke állami gondozásba került, mert nyers spagettit akart vele etetni, azonban egy újbóli felkérésnek nem tud ellenállni és felkerekedik, hogy kifutóra lépjen, egyúttal egy szem utódját is visszaszerezze. Azonban a második részből sem hiányozhat az előző suszterinasa, orgia felelőse Hansel, aki a szülői felelősség elől menekülve talál rá régi jó haverjára. Na igen, egy paródiának csak bizarr lehet a cselekménye, hiszen erre lehet felfűzni azokat a vicceket, amik egy része verbális síkon támad, másik része pedig fizikai valójában környékez meg minket. Stiller és csapata ezeknek az éceszgéberei az első fejezet óta.

Megpróbáljuk szortírozni a filmben fellelhető poénokat. Talán kezdjük is azzal, ami betalál, vagy legalábbis emlékezetes maradhat, akkor is, amikor a komédia többi része elszáll a füsttel. Kiefer Sutherland megjelenése telitalálat. Amíg a színészek, élükön Ferrellel affektálnak és túljátszanak, addig Sutherland nem vesz igénybe különleges hókusz-pókuszokat, nem akar magára erőltetni tőle idegen manírokat, nem bújik kézzel-lábbal hadonászó grimaszok mögé. Inkább Jack Bauert megidézően van ott a mókában. Faarccal, minimális eszköztárral adja Hansel egyik áldott állapotba kerülő szeretőjét. És pont ettől lesz hiteles és humoros. Sting Star Wars-os utánérzése is lophat némi vicsorgást az arcunkra. A következő kategória lehetne az, ami Kató nénit, vagy Ihos Józsefet, ahogy tetszik, még egy kisebb lépcsőfokkal túlszárnyalja ugyan, de megreked ezen a szinten. Benedict Cumberbatch nemtelen modellje jól illeszkedik ide. Sokkal több ígéretet hordoz, mint amit végül nagy nehezen kisajtolnak belőle. Mert annyi már az előzetesből kiderült, hogy a nagy kérdés, miszerint hot-dog van a lába között, vagy pita nem kerül teljes mértékben megválaszolásra, de ennél jobban nem bolygatják az így hamvába holt lehetőséget.

És persze itt vannak azok az önismétlések, amiket szinte kötelezően beszuszakoltak ebbe a menetbe is, kitöltve az esetlegesen keletkező lyukas foltokat. Biztosan lesznek majd, akik értékelni fogják, de attól még az utánérzés szaga ugyanúgy ellepi Hansel orgiáját, vagy Will Farrell latte locsolkodását és az utána lévő szemöldök párbaját a homokos talpnyalójával. Merthogy ezekre akkor szoktak időt pocsékolni, ha nincs más ötlet és az nagyon szomorú fejlemény, hogy négy forgatókönyvírónak sem volt. Na jó, Ben Stiller és Owen Wilson merevedő dákó csörtéjére még ki tudunk osztani fél pontot. Maradék gyanánt pedig vannak azok a koton szökevények, amiket egy minőségi komédiában nemigen hasznosítanának, maximum egy Irigy Hónaljmirigy-showban. Kristen Wiig gonosz divatdiktátorába életet kellett volna fecskendezni, nem csak egy orosz akcentust, aminek az a humorforrása, hogy senki sem érti, mit gagyog. A karakterébe erőltetett fordulat pedig távol áll az eredetiségtől, ha mindenképpen értékelni kellene; gyerekesnek mondanánk.

Ki vagyunk képezve a gügye szóvicceket illetően, de hozzászokni nem tudunk ahhoz, hogy minden fordító a Frédi és Béni csecsein nevelkedett fel és ez még hagyján, de folyton utánozni is akarja a rímhányó Romhányit. Ebből aztán rendszeresen egy olyan szerteágazó, százfelé folyó kavalkád keletkezik, ami tele van sületlen egysorosokkal, vagy néhány párbeszéddel, amibe kódolva van az idegesítő, szellemesnek gondolt, valójában inkább igénytelen és idétlen jópofáskodás, amitől legszívesebben falnak mennénk. Orral és szemmel előre. Ha a sztori gördülékenységét vesszük górcső alá, az első fejezet nem sok jóval kecsegtetett, mert ott a nyolcvan perc alatt voltak szempillalazító részek, a riszaverseny és társai jóvoltából, itt azonban lendületesebb a tálalás, valamivel kevesebb a felesleges időgyurmázás. Ben Stiller abba a skatulyába ragadt bele, mint Adam Sandler. Senki nem tudja és nem is akarja komolyan venni, ahhoz túl sok volt a pályafutásában a blődli. A Walter Mittyvel kínosat bukott, így nem marad más hátra, csörgősipkát kell viselnie. Mindig és mindenhol. Magának okozta a bajt, nem tehet panaszt. Ezt meg úgy-ahogy megoldja, annak, hogy eredetit lássunk tőle, nincs esélye, megkapjuk hát azt, amit produkálni szokott úgy általában. Owen Wilson pedig méltó partnere ebben, rá számíthat. Will Ferrell akkor is kiütést okoz, ha nincs éppen porondon. Ehhez a ripacskodáshoz amit elővesz a tarsolyból még előképzettség se szükséges. Ezt egy olyan is tudná, akit valamilyen valóságshowból rántanának elő. Lásd Alekoszt. Penélope Cruz egy mellbedobással van előrébb tolva, mint a Cohen-féle prosztódagonyában. Biztos van olyan újszülött, akinek ennyi meztelenkedés után, amit Cruz fel tud mutatni az önéletrajzában ez még kihagyhatatlannak minősül.

Az is némiképp meglepő a Zoolander folytatásánál, hogy a négy forgatókönyvíró közül legalább az egyik törődött azzal, hogy ha még groteszk is az eseménysor, azért legyen benne enyhe koherencia, amitől legalább a filmszerűségét megőrizheti és nem csúszik egy végtelenített bohózatba. Azonban így se essünk túlzásokba vagy félreértésekbe Ben Stiller újabb munkájánál, hiszen ez inkább egy sztárokkal teletűzdelt, vegyes minőségű limonádé, aminek legjobb pillanatait Kiefer Sutherlandnek köszönhetjük. Fogyasztható, főleg másnaposan még szesztől ázottan, amikor ott lakozik a felhevült vigyor a szervezetünkben, de többet, ha lehet, nem kérünk belőle. Már ez sem volt túlzottan mámorító.

5/10