Akármerre fordulunk a filmes palettán, azonnal szembe jön és elgázol valami folytatás. Csak a hülye kesereg mindig azon, hogy mennyire kiszivattyúzták a hollywoodi fogaskerekekből az agyat, mert úgyis pusztába kiáltott szólam, hiszen annyit sem ér, mint egy fogpiszkáló keresztbe fordítva. Mégis kit érdekel ez a nyavalygás? Amíg a nagymama befőttjét évről évre megdézsmáljuk a spájzban, mert az íze párját ritkítja, úgy ez nem mindegyik filmes duplázásról mondható el. Ugyanis azok egy része nemhogy kívánatos lenne, hanem éppen ellenkezőleg totálisan felesleges, még tartósítószerrel is nehezen fogyasztható. Aktuális B kategóriás csúcstermékünk sem azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy a földhöz verve toporzékoltunk volna azért, hogy végre folytassák azt, amibe már egyszer olyan Die Hard-os lendülettel, ugyanakkor teljesen eltérő habitussal belekezdtek. Merthogy az első felvonásban páratlan gőggel és ostobasággal felvértezve döntötte romba a Fehér Ház e célra elkészített makettjét, a koszos atlétát, véres öltönyre cserélő, kopasz helyett hajas babaként parádézó Gerard Butler annyira, hogy nem ártott volna egy joystick, a régi szép idők kedvéért, hogy a magunk kezébe vegyük az irányítását, hiszen attól sem lett volna hatástalanabb az a vágóhidakat megszégyenítő húsdaráló. Mindezt még körbelocsolták egy halom amerikai zászló lobogtatással, hogy az ömlengő pátosztól még annak is kisüljön a szeme, aki egyébként tisztán látással ment be előtte.

Nosza hát, a producerek, élükön Butlerrel azt gondolták jó dolgukban, hogy ebből egy az kevés, mert ugye öncélú gyilkolászásból sosem elég, ezért más ötletük nem lévén felforgatnak egy európai nagyvárost, ahol a terroristák kedvükre randalírozhatnak az angol miniszterelnök temetése végett a balfasz titkosszolgálatok asszisztálása mellett. Csatasorba állították a regimentet, hogy ellőjék azt, amit Bruce Willisék csak harmadszorra tettek meg, amikor egy zárt helyről kimerészkedtek az utcára. Most papolhatnánk arról, hogy a sztori még akkor is bődületes képtelenség, ha a rendfenntartó erők már tucatszor adtak bizonyságot arról, hogy impotenciájuk olykor ártatlan emberi életek sokaságába kerül. Kikerüljük ezt a csapdát, mert egyszerűen azt gondoljuk, hogy amit itt ez a gárda létrehozott; színtiszta kabaré. Valami hasonlót kell elképzelni, mintha Sas Józsefet és még megmaradt csapatát, kiegészítve a Bagi-Nacsa párossal mondjuk, száműznénk egy nap erejéig egy green box-os terembe, hogy játsszák már azt el legyenek kedvesek, hogy az amerikai elnök és kemény farkú testőre menekül a terroristák elől London utcáin. Mivel Józsi bácsi már kissé idősebb, nyugodtan alakíthatná a jenki házelnököt egy szomszédos irodából, aki otthonról próbálja követni az eseményeket és adja kéretlenül a tanácsait, hogy hőseink megtalálják a labirintusból a megfelelő kivezető utat. Jó, persze Sas nem fekete bőrű, mint kollégája Morgan Freeman, azonban úgyis szeretnek női ruhákba bujkálni, most majd bekormolják az arcát egy kis szénnel, ha már a rúzst is bírja, ez meg sem kottyan neki. Bagi és Nacsa meg eloszthatja egymás között, hogy melyikük akar lenni a prezident, illetve annak vérben forgó szemű hátvédje. A többiek lehetnének a terroristák, meg a kiszolgáló személyzet. Egy cseppet sem volna kínosabb, mint amit Butlerék elővezetnek nekünk paródia címszó alatt.

Az a sanda gyanúnk azonban, hogy Babak Najafi rendező élete eddigi fő művét nem viccnek szánta, hanem véresen komolyan gondolta. Akkor viszont baj van. Legfőképpen azért, mert egy ilyen akciófilm láttán a nézőnek be kéne rosálnia az izgalomtól, hogy vajon főhőseink miképpen menekülnek ki aktuális egérfogójukból, amit a csúnya bácsik, a füstös képű terroristák állítottak nekik. Nem fog. Már csak azért sem mert annyira tervezetten kiszámítható, papírízű és molyszagú a forgatókönyvnek nevezett firkálmány, hogy abban nem szorult hely semmifajta váratlanságnak, páratlanságnak meg végképp nem. Van egy csigalassan vánszorgó, terjedelmes mellékzöngével megpakolt expozíció, amibe beledobáltak minden olyan sallangot, ami egyébként normális esetben a kukában landolt volna, hiszen a csontsovány cselekmény kibontakozásában semmi szükség nincs rájuk. Hiába vonultatják fel a nagyhatalmak vezetőit és látják el őket némi maliciózus, könnyen felismerhető jellemvonással, ha néhány percen belül céltáblát csinálnak belőlük, amit az ellenség szitává lőhet. Persze érdekesebb lett volna egyből a képlet, ha Silvio Berlusconi, - aki már régen nem miniszterelnök, de rá utalgatnak hevesen, ennyit arról, mennyire vannak képben az írók az európai aktuálpolitikát illetően - Angela Merkel, vagy Francois Hollande álltak volna felvevőgép elé. De hát nem ettek meszet, meg egyébként sem csepűrágóknak szerződtek, bár Berlusconinál erről sem voltunk teljes mértékben meggyőződve, úgyhogy maradtak a statiszták, akiket hamar ki lehetett iktatni a képből. Szerencsétlen Radha Mitchellnek a testőr asszonyának még talán ennyi sem jut, hiszen néhány vágóképben hasznosítják azt, hogy sírós szemmel aggódik, miközben a szíve alatt hordja a macsó utánpótlást.

Miután majdcsak elbóbiskolunk a székünkben, hogy a nyál csorog a szánk tövéről, kezdetét veszi a kanadai kormányfő inaktiválásával a barbár való világ, a csillagszóró hadművelet, ahol robban minden, amit a londoni várostérképről levadásztak az okosnak csak nagy engedmények árán nevezhető ötlet doktorok. A katasztrófák övezte csatatérben, az eszetlen zsibvásárban persze egy-két apróság figyelmen kívül marad, például az emberek úgy mászkálnak a városban az autós üldözés géppuska ropogással megfűszerezett zajában, mintha nem történne semmi, hiszen még meg kell venni a holnapi reggelit és nem ártana meginni egy kávét sem. Valószínűleg a statisztáknak elfelejtettek szólni, hogy itt most akció van, szedjék a lábukat szaporábban és fejvesztve meneküljenek. Persze nem kezdjük el felsorolni a homokszemeket a gépezetben, mert az legalább annyira értelmetlen lenne, mint maga a film. A karakterek egysíkúsága még ha bántó is, tulajdonképpen érdektelen, ahogyan az is, hogy miképpen élnek túl cirka három emelet zuhanást a hőseink, anélkül, hogy azonnal ne hívjanak hozzájuk mentőt. Mese, mese mátka, pillangós madárka.

Gerard Butlerrel a csődörrel nem ajánlatos ujjat húzni, mert aki megteszi, annak kivájja a szemét, vagy jó esetben háton szúrja párszor. Olyan kivégzési módokat alkalmaz, amire még az Aaron Eckhart alakította elnök is elfordítja a tekintetét. Mindegy csak brutális legyen. Más sincsen, hiszen Butlernek és Eckhartnak végig kell csinálnia egy konditermi edzésprogramot, amit többnyire szabadtéren hasznosítanak, miközben a testőr kétpercenként kérdezgeti az elnökét: hogy érzi magát. Na vajon hogy lenne? Kiköpi a tüdejét és szaladgál, mint pók a lucernásban. Ettől mindenki szarul érezné magát. Mi meg akkor vagyunk cefetül, amikor ezek ketten némi megnyugvás esetén, elkezdenek lelkizni. Na, ha máskor nem, ekkor biztos kitör az emberben a sikítófrász és minimum káromkodik egy cifrát. Morgan Freeman és csapata eközben egy irodában úgy szurkol, mintha egy különleges SuperBowl döntőt adnának, ahol az amcsik meccselnének az arabokkal. Összepacsiznak, ujjonganak, olykor keseregnek, csak néhány hot-dog hiányzik az asztalról, meg egy pár krigli sör. Ne legyen kétségünk a végén bizonyára berúgnak. Szegény Freemannek még az is jobban állt, amikor egy vicces videóban Justin Bieber „Love Yourself” című bugyuta slágerének nem kevésbé ostoba szövegét szavalta kellő iróniával és vérmérséklettel. Azzal ellentétben itt rendesen megszívatták az öreget. Meg a többi végszavazó színészt is Jackie Earle Haley-től Melissa Leo-ig.

Azért az legalább szívderítő, hogy Gerard Butler a nagy lövöldözés közepette néhányszor tárat cserél a fegyverében, jelezvén, hogy a végtelenített tölténytárak csillaga leáldozott. Van egy olyan félelmünk, hogy nem utoljára látjuk ezt a párost a vásznon, de annyit tegyenek már meg a készítők, hogy legközelebb Eckhart mellé szerválnak egy csajt, mert az nem igazságos, hogy ennyi ideje kénytelen magányosan rostokolni. Ezt a szavakkal alig leírható tuskóságot azok fogják igazán élvezni, akik kedvelik a számítógépes játékokat egér nélkül. És persze azok, akik zabálják a Sas kabarét. Lehet velük kellett volna kezdenünk.

2/10