Az Ave, Cézár! a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmje volt, de nem fogadta az a kitörő, osztatlan lelkesedés, amelyet a Coen fivérek más munkáinál már megtapasztaltunk. Nem tiporták sárba, de nem is tapsolták hosszú percekig felállva. Leginkább az volt az általános vélemény, hogy nem rossz, sőt kifejezetten korrekt mozi, mégis hiányzik belőle valami. Talán éppen az, ami a Coenék legtöbb alkotását olyan különlegessé, egyedülállóvá teszi. Pedig a testvérek nem először nyúltak Hollywood aranykorához, illetve egészen pontosan inkább az utána következő időszakhoz, amikor már közel sem ragyog olyan fényesen az a csillag, de a stúdiók és azok fejesei még próbálkoznak nagy ívű történelmi eposzokkal, csiricsáré revükkel, valamint vadnyugati westernekkel, amire addig harapott a közönség. És eközben a mélyben ott bugyog a fekete láva, a McCarthy-korszak politikai boszorkányüldözése, amely a filmipart is behálózta különböző listázások formájában és ami által nagyon sokan igazságtalanul szorultak körön kívülre és kaptak egy olyan bélyeget, amely egy életen át kísérte őket. A Hollywoodi lidércnyomással Coenék már egyszer tanúbizonyságot tettek arról, hogy értik a csíziót, az álomgyár olykor felemásan működő mechanikus gépezetét és ha arról van szó, cinkos humorral fejtetőre is állítják. Most sem csinálják másképp, néha azonban olyan érzésünk támad, mintha langyos vízben totyognánk. Látjuk a nosztalgiát, átérezzük az olthatatlan szeretetet, még a szarkasztikus csipkelődésekre is vevők vagyunk, csak közben elfolyik az egész a kezeink között. Mint egy gyorsan elillanó emlék.

Ethan és Joel Coen hajlamosak a bolondozásra, arra, hogy a komolyabb hangvételű produkciók között néha elengedjék az istrángot és valamivel könnyedebb vizekre evezzenek. Persze a stílusuk így is messze áll az önfeledt komédiázástól, a magvas gondolatokat nélkülöző gatyaletologatástól, mert ők a szórakoztatásba is visznek némi bölcsességet, sarkosságot és legfőképpen tartalmat, mondanivalót. És az aktuális filmjük sem lóg ki a sorból. A mozi központi figurája, Eddie Mannix, aki egy hollywoodi filmstúdió mindenese és beosztásából eredően neki kell elsimítania a felmerülő konfliktusokat, problémákat, kibékítenie vitázó feleket, összehozni álompárokat, magyarán szólva ő takarítja el a kutyaszart a porta tájékáról. Most pedig egy méretes halom van kialakulóban, hiszen az egyik meghatározó és várhatóan nagy sikert hozó történelmi film kissé lecsúszott, vélhetően az alkoholizmus irányába tendáló főszereplőjét elrabolják a forgatásról és váltságdíjat követelnek érte. Mannixnek minden tudását latba kell vetnie, hogy kihúzza a produkciót a slamasztikából.

És ez csak a fősodor, amihez néhány fontosabbnak ítélt mellékszál is kapcsolódik, úgy, mint a terhes filmsztár, akinek jövendőbeli gyermekéhez illene valahonnan apát lejmolni, vagy a westernfilmek üdvöskéje, akit más megoldás híján drámai mélyvízbe kell bedobni. Mannix pedig miközben intézi a stúdió ügyes-bajos dolgait, még a saját jövőjével is el van foglalva, hiszen egy jól menő cég remek ajánlattal csábítgatja hozzájuk. Nem is a belterjesség a fő bajunk, sőt azt Coenék lendületesen, oldottan, számtalan ironikus, gunyoros megjegyzéssel tarkítva hozzák közel a nézőhöz, amiből árad a tisztelet, a rajongás, egyfajta kellemes nosztalgia és ami árulkodik arról, hogy az alkotópárosnak mennyire szívügye ez a letűnt világ. Az ad okot inkább némi somolygásra, vagy kisebb fejcsóválásokra, ahogyan ezeket a szálakat és az ebben felbukkanó, majd kisvártatva köddé váló karaktereket kezelik a rendezők. Mert nem érezzük a prioritásokat, mindössze azt látjuk, hogy Coenék azokat az ötleteket, morzsákat, amelyek írás közben eszükbe jutottak, mindenképpen bele akarták zsúfolni ebbe a moziba, amitől olykor éppen a lényege és a fő váz hangsúlyai vesznek oda, mint hableány a tengerbe.

Nincsen abban hiba, hogy így is találunk csodás gyöngyszemeket, mert az a jelenet, amiben a különböző felekezetek képviselői vitatkoznak Krisztus szerepéről és végül egytől egyig tulajdonképpen meghunyászkodnak Mannix kérése előtt, briliáns, pallérozott elméjű alkotókra utal és az sem megvetetendő, hogy Frances McDormand epizódnyi megjelenésébe mennyi humort és bájt képesek csempészni. Azonban miközben ezeken derülünk, az is előtűnik bennünk, hogy mindezek csak szkeccsek, jól összerakott néhány perces villanások, amelyek nehezen forrnak egésszé. És néha talán ki is oltják egymást, azzal, hogy Coenék nem megfelelő arányban és hosszban bontják ki ezeket. Mert jó nézni, ahogy a mucsai parasztgyerek, aki eddig lasszóval dobálózott a prérin milyen nehezen illeszkedik be a kimért rendező drámai közegébe. Éppen ezért kissé szemlesütve akceptáljuk azt, ahogyan ez elsikkad és Ralph Fiennes zseniális direktora egyszercsak bemondja az unalmast és két jelenet után nem kérnek a további közreműködéséből. Holott ez a szál a film egyik kimagasló ékköve lehetett volna, így pedig megmarad egy emlékezetes, de hamar semmivé foszló láncszemnek. Az meg nagyon nem hiányozna, hogy Mannix esetlegesen sorsfordító lépését csócsálgassák, hogy többször megrágják a munkahelyi alternatíva lehetőségét, egyszerűen azért, mert feleslegesnek tűnik és nemhogy előrébb vinné a cselekményt, hanem több fokkal hátráltatja. Mondhatnánk úgy is, olyan töltelék, amit hasztalanul gyúrtak az összképbe. És az a probléma, hogy van még néhány hasonló pótcselekvés a filmben.

Coenék mindig is híresek voltak a kifinomult forgatókönyveikről, amelyek mind dramaturgiában, mind pedig párbeszédekben jóval magasabban kvalifikáltabbak voltak az átlagosnál. És most itt is némileg árnyaltabb a kép. Mert továbbra is remek dialógusokat írnak, ugyanakkor ezúttal többször megszaladt a klaviatúrájuk és olykor a kelleténél elnyújtottabbá válnak a mondatok és ezáltal a jelenetek. Azt sem szabad lebecsülnünk viszont, hogy a rendezők jókor, jó helyen és legfőképpen kiváló ütemben szórják a frappáns fricskáikat, amiből kap a rendszer, kapnak az újságíró hiénák és persze a sztárok is, akik amolyan se veled se nélküled viszonyban kénytelenek létezni a stúdióval. Coenék autentikusan ábrázolják az ambivalens közeget és hangulatot, amit éppen úgy lehet szeretni, ahogy gyűlölni. Mint tudjuk a kettő néha nagyon közel van egymáshoz és ez itt tökéletesen érződik. Így lesz az Ave, Cézár! egy hű korlenyomat Hollywood hőskorának alkonyáról, amiben ott vannak az öklömnyi hézagok.

A karakterek színvonala és megjelenése éppolyan változó, mint a film egésze. Néhol egyszerűen túlzsúfolt, mintha azért passzíroztak volna bele ennyi figurát a moziba, mert jó néhány sztár aláírt hozzájuk.  Jonah Hill például csak azért van itt, hogy lenyomjon egy bélyegzőt. Oké, hogy megtiszteltetés, ha Coenék hívják az embert, de ez inkább pazarlás, mint főnyeremény. És ugyanez igaz, a már említett Fiennes-ra és arra a Christopher Lambertre is, akinek ugyan örülünk, főképp, hogy nem valami hatodrangú, bizarr akciószemétben látjuk viszont, de az itteni szereplése meglehetősen sovány és emellett még jelentéktelen is. Mannix és megformálója Josh Brolin, mint a cselekmények mozgatórugója kitűnően funkcionál. Brolin többször lubickol, amikor lever két pofont Clooney-nak és közben hangzatos monológot fűz hozzá a stúdió felé kötelező lojalitásról, az több, mint kiemelkedő. George Clooney megint sült bolondot hoz, ahogyan Coenéknál ez tőle megszokott. Talán ezért is olyan ismerősek a manírjai és nem okoz még annyi meglepetést sem, mint egy lábgomba a köröm alatt. Ettől függetlenül a játékát nem lehet szidni, mert ugyan nem a film fénypontja, de nem is lóg ki belőle. Scarlett Johansson nem is olyan rossz, már amennyire a szerepe megengedi, mert az enyhén szólva sincs túlírva. Aki viszont meglepetést okoz, az a tanyasi lasszódobálót alakító, kimondhatatlan nevű Alden Ehrenreich, akit eddig csak kisebb filmekben láthattunk (Lenyűgöző teremtmények, Vonzások), de ez a szerep talán egy nagyobb ugródeszka lehet számára. Nem tudhatjuk, hogy a szinkron mennyit emelt ki a nem túl művelt beszédstílusából, de emellett a karakteres arcjátéka is felettébb meggyőző. Channing Tatum leginkább azért van itt, hogy kornyikáljon egy sort, többet nem is igazán tud hozzátenni a filmhez. Tilda Swinton pedig jó volna, ha a szerep megfelelő lenne. Sajna nem az.

Coenék rangos életművében az Ave, Cézár! valahol A nagy Lebowski és a Kegyetlen bánásmód között helyezkedik el. Meg sem közelíti az előbbi értékeit és hatását, ugyanakkor színvonalában és hangvételében messze túlhaladja az utóbbit. Mert módfelett kellemes szórakozás és kikapcsolódás, ami intellektuálisan is megdolgoztatja az agytekervényeket és ez a párosítás soha nem mondható el egy átlagos rendező hasonló termékéről. Ezért is lehet bátran és kockázatok nélkül ajánlani. Egyszeri megtekintésre mindenképp. Hollywood megrögzött rajongóinak pedig kötelező. Ahogy Coenék hűséges híveinek is. Még a hibák ellenére sem fognak csalódni. Mert bennük tényleg csak ritkán lehet.

6/10