Az utóbbi években nagyon felkapott lett az „átívelős krimisorozat” című műfaj készítői, showrunneri körökben, és a közönség is kezd – olykor hálásan, olykor kissé vonakodva – átszokni erre a stílusra. Lehet szeretni vagy nem szeretni őket, az azonban nem kérdés, hogy egy ilyen divat minden esetben jót tesz, hiszen mennyiségben, és szinte törvényszerűen egy idő után minőség tekintetében is javítja a választékot.

Ez persze nehezíti a készítők életét, hiszen egyre nehezebb lesz újat hozni – már ha Agatha Christie óta lehet ilyet egyáltalán. Kijelenthetnénk ezután, hogy az a jó krimi, amiben valami váratlan húzás van, ami más az eddigiektől, hiszen egy megszokott kaptafára készült sorozat/film unalmas lenne. De milyen szerencse, hogy nem jelentjük ki!

A legtöbb esetben ugyanis pont az ellenkezője derül ki: olyan igazán nagyon váratlant és zseniálisat nem lehet húzni ebben a műfajban, ami a krimi talán egyedülálló műfaji sajátossága. Ez valószínűleg az egyetlen stílus, ahol a tömeggyártás kis odafigyeléssel nagyszerű alkotásokat eredményezhet: az ügy felépítése és körülményei, a tettes(ek), a nyomozás, az áldozat(ok) végtelen lehetőségeinek kombinálásával hasonló, de többnyire egyenként is érdekes lesz az eredmény.

Nincs ez máshogy a Broadchurch esetében sem: bár az északi kisvárosi gyilkosságos témát számtalanszor dolgozták már fel, jó párszor eljátszották már ezt a skandináv országok is, hát még Anglia, és mégis egészen egyedülálló évad lett. Egy ismert példát hoznék a hasonlóságra, sok elemében megegyezik a méltán híres True Detective-vel (bár a Broadchurch volt előbb). A nyomozók mindkét esetben párosan dolgoznak, a nyomozók személyisége is erős hasonlóságot mutat. Ugyanúgy az első részben történik a gyilkosság, ami a későbbiekben jóformán teljesen elveszti a jelentőségét. És még az egy évadon belül található részek száma is megegyezik, mindkettő nyolc részt tartalmaz évadonként. Mellékesen jegyezném meg - hiszen itt az első évadról van szó – hogy mindkettőnél megfigyelhető, hogy a lélegzetelállító első évad után egy, bár gyengének egyáltalán nem nevezhető, de az elsőnek a közelébe se érő második évad következett.

Most a Broadchurch-re rátérve egyből leszögezném, hogy a sorozat egyértelműen a top 5-ös listámon van. Megkísérlem a pozitívumok hosszú sorát is lejegyezni, de először inkább az általam gyengének ítélt mozzanatokkal kezdeném, ez a lista ugyanis jelentősen rövidebb: pontosabban, egy elemből áll. Innentől spoileres.

Ez pedig nem más, mint a másik városból érkező újságíró hölgy (jobbra). Tulajdonképpen magával a karakterrel nincs baj, a színésznő sem feltétlenül rossz, a kapcsolata a helyi újságíró sráccal (balra) azonban nem kellett volna. Sőt, az még önmagában – bár semmi értelme vagy jelentősége nincs – rossz nem lenne, legfeljebb felesleges. Ami igazán rossz volt, az a jelenet, aminek keretében összejöttek. Egyáltalán nem illik az addigi képbe, mintha a rendező kávészüneten lett volna (sőt, a helyettese, a forgatókönyvíró, és mindenki, akinek valami érdemi köze van az azt megelőző munkálatokhoz), és a világosító gyorsan összedobott volna egy jelenetet, majd a vágásnál becsempészte volna valahogy.

Ha ezen az elkeserítő, iskolai színjátszóköri minőséget hozó jeleneten túl tudjuk tenni magunkat, egész tengernyi kellemes élmény vár ránk.

Ilyenként a színészi játék megérdemli, hogy az első helyen említsük. Ritka az a sorozat, ahol egy gyenge színész sincs, ez a darab viszont éppen ilyen. Nem elég, hogy a nyomozópáros a legjobb, amit valaha láttam, de a gyászoló család is elképesztően jó. Andrew Buchan és Jodie Whittaker a két gyászoló szülő, Mark és Beth szerepében már maguk is elvinnék a sorozatot a hátukon. A vége felé már sokszor nem is a jelenetet, sokkal inkább külön Jodie Whittaker játékát néztem, végig bamba mosollyal az arcomon. A mellékszereplők is mind jók, szerencsére mindenki kapott az ügymenet, a kihallgatások során egy-egy komolyabb jelenetet, ahol megmutathatták magukat, ez pedig határozottan pozitívan hatott a sorozatra. Amiben egyedülálló a sorozat, az a gyerekszínészek játéka, legfőképpen Adam Wilson Tom Miller, a halott barátjának szerepében. Máshol kegyesen elsiklunk a gyerekjelenetek mellett, nem hányjuk a szemükre, hogy nem volt a legjobb. Itt azonban ezt sem kell megtennünk, Adam Wilson ugyanis teljesen egyenrangú partnere felnőtt társainak, és ezt nem emlékszem, hogy bárhol máshol is így találtam volna.

A karakterek papíron egészen szokványosak, újságos, rendőr, vízvezeték szerelő stb., de ezen a téren többet nem is igen kell várni, hiszen egy angol tengerparti halászfalucskában mégsem élhetnek tömegével atomfizikusok és pénzügyminiszterek!  De a sorozat éppen ezen egyszerű közösség hétköznapi tagjainak reakciójáról szól, és többek között ebben rejlik nagyszerűsége.

Egy kiemelendő karaktert találtam ebből a látszólag unalmas gárdából, aki éppen hogy nem volt hétköznapi: az a név szerint nem is említett villanyszerelő, aki nehezen értelmezhető jóslatokkal bombázza a rendőrséget és az áldozat családját. Ez önmagában inkább idegesítő és a képbe nem illő lenne, de az teszi különlegesség és értékessé, ahogy a rendező eljárt vele. Vagyis pontosabban az, ahogy nem járt el vele. Nem derül ki, hogy igaza volt-e DS Millernek, és csak szenzációhajhász író, egyszerűen kalandvágyó és mindenbe belekotnyeleskedik, csak véletlenül van ott, vagy egyenesen valami transzcendens lény. Bár többé-kevésbé bejönnek a jóslatai, ez egyáltalán nem bizonyíték arra, hogy tényleg tud valamit, vagy ráhibázott, hiszen azért eléggé egyértelmű dolgokat jövendölt meg. Nem kényszerítettek bele valami magyarázatot, megoldást, nem kapott a végén semmi nyálas párbeszédet, egyszerűen megy a gyászoló tömeggel. Ezt tartom az egyik legkiemelkedőbb húzásnak az egész szériában.

Ki kell térnünk a fotózásra is, ez egyszerűen csak gyönyörű, olyannyira, hogy többször meg is állítottam az egészet, hogy gyönyörködjek a képben. Ez is olyan tulajdonsága a sorozatnak, ami önmagában elég lenne, hogy megnézésre érdemes státuszba soroljuk.

A befejezésre is kitérnék még röviden, teljesen korrektnek tartom, azt kapta a sorozat, amit megérdemelt. Igaz, hogy itt egy kicsit olcsó krimis megoldással éltek, az egyik ki nem bontott karakterbe magyarázták bele a gyilkost, ez azonban itt korántsem olyan rossz, mint más krimikben. Egyrészt, nem volt igazán gyanúsított sem, mindenki és minden ellentmondott egymásnak, bárki lehetett a gyilkos. Másrészt, nem hallgattak el pofátlan módon bizonyítékot, ahogy azt máshol csinálják, minden lap az asztalon volt, így nem szolgált álmeglepetéssel a befejezés. Harmadrészt, és ez a legsúlyosabb érv: nem ettől várja a sorozat a megváltást. Nem egy gyenge és kusza nyomozósdit láttunk, aminek attól kéne jónak lennie, hogy a végén valaki teljesen érdektelen, nem is gyanúsított emberre ráfogják az egészet.

Sőt, egészében a befejezést nem is lehet közhelyesnek mondani, az évadzáró ugyanis egészen egyedülállóra sikeredett. Nem az utolsó tíz percben csúcsosodik ki az egész, hanem az epizód viszonylag elején már meg is van a gyilkos, így lehetőség van kicsit megmutatni az igazság utáni életet is.

Összességében különleges, izgalmas, logikus és szép sorozatot láttunk kiemelkedő színészekkel, nálam 9,5/10.