Aggasztó jelek kíséretében vándorolt a hazai mozikba az Egyiptom istenei című gigantikus látványpornó. Már akkor kitört a botrány, amikor az előzetesből kiderült, hogy a mitológiai isteneket és halandókat kilencven százalékban hipó fehér bőrű színészek játsszák, akik még csak árnyalataikban sem hordoznak semmilyen félvérűséget. És persze Alex Proyas a rendező rögvest magyarázkodásra kényszerült és nem győzött bocsánatot kérni azért, hogy nem eléggé színesítette a szereplőgárdát. Ez azonban csak az egyik malőr volt a sok közül. Merthogy az az ízelítő, amit felszolgáltak nekünk kedvcsináló gyanánt, inkább a giccses parasztvakítás kategóriájába tartozik, ami még két perc alatt is megüli a gyomrot, nemhogy két órában. Ízléstelenségig feltupírozott CGI orgia, megalomán díszletekkel, ami nemcsak hasi görcsöket okoz, hanem szemtengelyferdülést is, ide-oda kapkodó vágásokkal és töménytelenül használt pompázatos fényárban úszó trükkökkel fűszerezve. És az előjelek ezúttal sem voltak haszontalanok, ha támpontokat kerestünk a mozi színvonalára és minőségére vonatkozóan. Mert az Egyiptom istenei esetében az a mondás hatványozottan igazzá válik, hogy aki az előzetest látta, az tulajdonképpen mindent látott.

Végbéltükrözés helyett szívesen bekukkantanánk néhány másodperc erejéig a direktor elméjébe, hogy világossá váljon számunkra az a rejtély, hogy miért ragaszkodott a történet élőszereplős megvalósításához. A sztori ugyanis ordít az animációért. Hiszen akkor talán kevésbé röhögünk azon, amikor az istenek hirtelen valamilyen megmagyarázhatatlan indíttatás következtében különböző lényekké avanzsálódnak, amelyeknek hol bölény, hol lovacska kinézete van, hogy aztán így keljenek birokra egymással. A gyermeki fantáziának egy babazsúron néhány szem popcorn és egy kis üdítő kíséretében ez maga a mámor, a földöntúli boldogság, azoknak azonban, akik már régen kinőtték a bölcső féltő oltalmát, inkább paródia, cinizmus és megfelelő félrekacsintás hiányában pedig a pokol kénköves kapuja. A történet egyfajta trónharc az ókori Egyiptomban, ami annyi valós elemet tartalmaz, mint amennyi gyümölcs van a körte ízű szeszesitalban, amit már nem lehet pálinkaként forgalmazni, mert megvan az esélye, hogy a fogyasztásával együtt az ember epét hányjon. Szóval van itt egy Széth nevű gonosz isten, aki megöli a testvérét Oziriszt, annak fiát, Hóruszt pedig megvakítja és száműzi, hogy magához ragadja a tényleges hatalmat és később a világ ura legyen. Mint James Cameron, amikor átvette a Titanicért az Oscar-díját. De Hórusz nem az a mamlasz, aki megijed a saját árnyékától – erre a mondásra van egy kínkeserves poéncsíra a filmben, mazochisták nyugodtan hajkurásszák – és egy Bek nevű halandó tolvaj segítségével vissza akar vágni a zsarnoknak, aki elvette jogos jussát.

Talán már ennyiből is kitűnik, hogy ezt a maszlagot egy az egyben feláldozták a külsőségek oltárán. Merthogy a történet egy zöldségtálra hasonlít, amiből mindenki kedvére csipegethet. Leginkább retket. Az összefüggéseket, az események logikai láncolatra való felfűzését itt sürgősen el kell felejteni, különben az a reális veszély fenyeget, hogy eltévedünk a bonyodalom sűrűjében és még egy fénykard segítségével sem támolygunk haza. Néha már az is eléggé megerőltető, hogy azt követni tudjuk, hogy most éppen a pokolban járunk, a földön, vagy a napisten birodalmában, illetve számon tartsuk, hogy ki halt meg és ki van még életben. És ez nem azért van, mert bonyolult lenne a cselekmény, hanem mert kusza, vázlatos és kapkodó. Olykor persze adnak némi könnyítést, például, amikor a földről úgy kapcsolják a túlvilágot, mintha valamilyen élő televíziós sportközvetítésben lennénk az olimpián, ahonnan már csak Novotny Zoltán, vagy Hajdú B. István sistergő kiáltozásai hiányoznak. Valószínűleg ez a megoldás a forgatókönyvíróknak, Matt Samazának és Burk Sharplessnek is kapóra jött, mert akkor legalább tudták melyik ösvényt tapicskolják és merre mehetnek tovább. Az a baj, hogy bármerre léptek, mindig útvesztőbe botlottak. Talán még egy igazodási pontot találtak és ez természetesen a szerelmi szál, amelynek egyik elágazásába még alattomos módon belecsempésztek egy Romeo és Júlia parafrázist, amitől nem csak a mi pofánk szakadt le, hanem valószínűleg Shakespeare mester szája is tátva maradt volna. És nem a csodálkozástól.

A paródia gyárosok, mint a Wayans tesók nyalogathatják a cserepes ajkaikat és köszönetet mondhatnak a jó sorsuknak, hogy a vicc házhoz jön, úgy, hogy még egy tollvonást sem kell tenniük érte, hiszen az Egyiptom istenei tele van önmagát nevetség tárgyává degradáló fordulatokkal. Az istenek ábrázolása megmosolyogtató, két fejjel nagyobbak ugyanis, mint a halandók, akik úgy futkorásznak közöttük, mint Gulliver az óriások országában. És mivel az altáji humor köztudottan csemege az ilyen fajta termékeknél, könnyedén el lehet lőni azt a fordulatot, hogy az embereknek nagyon hajlongani sem kell, hogy elérjék az istenek nemi szerveit, mert kiütik a szemüket. A karakterek is olyanok, mintha valamelyik animációs film egyiptomi különkiadásából pottyantak volna ide, az „üsd, vágd, nem apád” szintű csetepaték egyenesen a Dragon Ballt idézik emlékezetünkbe. Ha az egysíkú, rajzos figurákba olyan jellemvonásokat illesztenek, ami esetleg érdekesebbé, netalántán fordulatosabbá tehetné a történetet, az gyakorlatilag azonnali csődöt von maga után, mert látványosan nem tudnak mit kezdeni vele, ezért Hórusz karakterét sem forszírozzák, nem erőltetik a gyarló tulajdonságait, maradnak a már sokszor bevált és agyonnyüstölt jófiú imázsnál. És kell mellé egy hasonszőrű segéd is, mint a Nagy ho-ho horgásznál a kukac, egy modern Skála kópé, aki kissé szeleburdi, kissé mihaszna, de nagyon szerelmes kamasz. Na, ez a srác lesz itt Bek.

A gonoszok, ha lehet még ennél is jobban odaragadtak a papírhoz. A Széth nevű isten ordít, mint a sakál és ha valaki valami neki nem tetszőt csinál csúnyán néz, vagy végzetesebb esetben lekaszabolja a fejét. Van még neki is egy építőmestere, akit annyira sem tiszteltek meg, hogy egy ördögi szemforgatásnál többre becsüljenek. Rufus Sewell ugyanis ebben találta meg a karaktere lényegét. És lehet, hogy erre is csak magától vetemedett, kézzel fogható instrukciók hiányában. A nők kiemelkedő biodíszletek és két lábon járó csöcsök. Merthogy a rendező olyan ruhákat aggatott rájuk, ami mellett nem lehet másra figyelni csak a dekoltázsra. És ezért leszünk együgyű szexisták, ha Courtney Eatonra (Zaya) gondolunk és a melle köze ugrik be azonnal. Hogy milyen kellemes adottságokkal áldotta meg a teremtő és mennyire sóher ez az Alex Proyas, amikor megfoszt ettől, mert Eaton bizony sokszor tűnik el, mint szürke szamár a ködben. Nem is kis időre, hanem hosszú szünetekre. Jó, azért a lányok sem maradnak kielégítetlenül, hiszen nekik feszít Gerard Butler és Nikolaj Coster-Waldau hibátlanul kidolgozott felsőtesttel és szabályos kockahassal. Így lesz egy elvileg komolynak szánt kalandfilmből komolytalan Lehel piaci húsvásár Proyas kofa irányításával.

Azon már régen túl vagyunk, hogy Gerard Butler többre hívatott, mint egy átlagos akcióhős, aki ugyan most a rossz oldalon áll, de ugyanazt a rekedtre kiabáló szandálos manust hozza, mint a 300-ban, szinte ugyanazzal az egy arckifejezéssel, amit akkor magára tudott erőltetni. A szinkron miatt viszont megfosztanak minket attól a fura, raccsolós beszédétől, amit úgy présel ki magából, mintha folyamatosan a torkán gurgulázna egy almacsutka. Az már egy kisebb szentségtörés, hogy itt kell találkoznunk azzal a Geoffrey Rush-sal, akinek idős korára ment el a józan esze és fogyott el a pénze, mert erre a huszadrangú, még tévében is szégyellnivaló szerepre ilyen esetekben szánja rá magát az ember. Három jelenetre predesztinálták körülbelül és még azzal is kiröhögtetik, hogy a simára borotvált, tar fejére odaragasztanak egy ősz hajfonatot, amitől olyan lesz, mint egy kivénhedt tanítómester, valami nyolcvanas évekbeli japán karatefilmből. Nem tudjuk igazán, sírjunk vagy nevessünk, de inkább az előbbi felé hajlunk. Alex Proyastól persze ha az eddigi munkásságát vesszük alapul (A holló, Dark City, Képlet) nem is nagyon számíthattunk másra. Egy bumfordi, humortalan trükkparádéra, amit a sötétben játszódó jeleneteknél még csiszolgathatott volna, mert csak az időnként felvillanó fénycsóvák által tájékozódhatunk arról, hogy ki kicsoda. Végül is kellemes szórakozás, olyan, mint a Tom és Jerry. Csak ott kevesebbet beszélnek, vagy inkább meg sem szólalnak. Itt sem hiányzott volna.

3/10