Az oknyomozó újságíró munkája sem egy leányálom. Merthogy ha kap egy fülest, vagy elindul egy nyomon, egy nagyobb lélegzetvételű, bonyolult láncolaton keresztül futó ügy esetén, akár több hétbe, amennyiben pedig még akadályokba, falakba is ütközik a tisztázás során, néhány hónapba is beletelhet, amíg a kutatásai, felderítései gyümölcsét véglegesen nyomtatott, vagy esetleg képi formába öntheti. Addig pedig információkat és adatokat gyűjt, azokat olykor szőrszálhasogató alapossággal, minden, elsőre lényegtelennek látszó részletre kiterjedően ellenőrzi, az érintettekkel beszélget, interjúkat készít, közben számtalan szálat és eseményt dolgoz fel, míg végül megfelelő helyére rakja a mozaikokat és learathatja a babérokat. Ha lennének. Mert sokszor tapasztaljuk, főleg következmények nélküli országokban, hogy hiába lepleződik le a kisebb-nagyobb méretű kulimász, az egész besározódott és megkérdőjelezett rendszer marad a régiben. Vagy ha nagyon szorít a cipő, megoldják egy figyelemelterelőként szolgáló, nyugtató injekcióként funkcionáló apró-cseprő kirakatlépéssel, amivel eltusolhatják, hogy hatalmas botrány kerekedjen az égbekiáltó otrombaságból. Ezt hívjuk egyszerűen csak szerecsenmosdatásnak. Volt, van és lesz benne részünk dögivel. A Spotlight a Boston Globe tényfeltáró csapatának oknyomozását követi figyelemmel, mely során lerántották a leplet az egyház berkein belül rendíthetetlenül és szinte megállíthatatlanul folyó sötét gyerekmolesztálásokról. Ez volt az a cikksorozat, ami rádöbbentette a világot arra, hogy amit annyira tisztának és makulátlannak hisznek, az valójában nagyon közel van a pöcegödörhöz. Annak is az aljához.

A Spotlight felett kísértetiesen ott lebeg az a bizonyos képzeletbeli bárd. Talán felesleges kihangsúlyoznunk, hogy a témája sokaknál kiverheti a biztosítékot, abban az egyházi közegben végképp, ahol ezt még mindig, a számtalan napvilágot látott kínos és megmagyarázhatatlannak tűnő incidens ellenére is, vagy éppen azért, érinthetetlen felületként kívánják számon tartani és ahol a szembenézés helyett továbbra is leginkább a sumákolás, vagy a bajok elkendőzése az uralkodó nézet. Mert erősebben működik a dac és védszövetség közöttük, amivel egérutat biztosítanak az elkövetőknek, mint az, hogy egyszer és mindenkorra tiszta vizet öntsenek a pohárba, esetleg elengedhetetlen reformokat vigyenek végbe, amelyekkel megelőzhetik a kialakuló problémákat, egyszersmind leszámolhatnak azokkal, akik nem tudnak és nem akarnak megfelelni az új kihívásoknak és elvárásoknak.  A filmnek úgy kell tálalnia és boncolgatnia a konfliktusok forrását, hogy megőrizze az objektivitását, ne legyen részre hajló, még véletlenül se tegyen egy nüansznyi kísérletet sem arra, hogy ítélkezzen, vagy megbélyegezzen és mindeközben kerülje azt, hogy demagóggá, szájbarágóssá váljon. A Spotlight pedig egy pillanatra sem esik ki a szerepéből és nem lép át a barikád túlsó oldalára, nem bírálja a rendszert, csak megmutatja a sarkalatos pontjait, valamint felfedi a pocsékul, egy kaptafára működő, rossz mechanizmusokat, elavult beidegződéseket, a spontaneitást nélkülöző, betanult reakciókat. Nem véleményt formál, nem akar morális villanypóznaként tetszelegni, csak adalékokat szolgáltat, támasztékot nyújt, segít az eligazodásban és abban, hogy a néző a saját szemüvegén keresztül alakítsa ki az álláspontját az elé tárt fejleményekről.

Van úgy, hogy minden összejön, amikor egy alkotás olyan szerencsés csillagzat alatt születik, hogy a film nézése közben az ember azon gondolkozik, hogy vajon hol csúszhatnak el, mi lehet a hiba, mert az szinte kizárt, hogy ennyire egyezzen valamennyi részlet, ennyire támogassa egymást a forgatókönyv, a dramaturgia és a játszó színészek. A Spotlight összetevői és az erre építő hihetetlenül szuggesztív, a legapróbb rezdülésekre érzékeny csapatmunkája egy bitang erős, majdnem tökéletes mozit eredményeznek, amelynek hatása nem múlik el egyik napról a másikra, mert fájdalmasan őszinte, kíméletlenül lélekbemászó és brutálisan elgondolkoztató egyben és mert úgy nő fel Az elnök emberei etalonjához, hogy a távoli jövőben is egy polcon emlegethetjük ezeket, közvetlenül egymással párban. Tom McCarthy rendező Josh Singerrel írott forgatókönyve megbízható és szükséges alap, amely kiválóan érzi, hogy miképpen kell végig menni a nyomozás egyes fázisain úgy, hogy azok ne süllyedjenek apátiába és ne váltsanak ki közönyös érdektelenséget.  

McCarthy páratlan ritmus –és arányérzékkel váltogatja a különböző szálakat és mindezt olyan pontossággal teszi, hogy a logikai összefüggések, az egymásra épülő, illetve azt kiegészítő fokozatosan felgyülemlő tudáshalmaz nem szenvednek eközben csorbát, a közérthetőség pedig mindvégig fennmarad. Úgy fejti fel a még rejtve maradt adatokat, tényeket, hogy azok már önmagunkban temérdek krimiszerű izgalmat és feszültséget okoznak, amit persze még inkább ingerelnek az emberi tényezők, az újságírók szerepének megfogalmazása és felelőssége, az áldozatok viselkedése és az egyház, valamint az attól függő, velük kapcsolatban lévő személyek titkolózása, kétszínűsége, sok esetben részvétlenségbe hajló semmittevése. A rendező ragyogóan mutatja meg és jól illeszti a filmjébe a molesztálások kapcsán felmerülő attitűdöket, az azokra történő reakciókat, az ügyvédek nyerészkedését, simulékony lojalitását és azokat, akiknek az a célja és az érdeke,  hogy elbagatellizálják, elferdítsék a valóságot, hogy az megfelelően kilúgozva kerüljön napvilágra, ha mindenképpen szükséges, de ha lehet, maradjon inkább mindörökre fedve.

A tollforgatók felelősségtudata leginkább az áldozatokhoz való hozzáállásukban tükröződik. Abban, hogy rámenősnek kell lenniük, hiszen életük egyik legfontosabb sztorijáról van szó, mégsem szabad megfeledkezniük az empátiáról és szem előtt kell tartaniuk, hogy a szexuális abúzust elszenvedőknek az erről való kommunikáció mázsás terhet jelent és olyan rémisztő emlékeket idéz elő, amit legszívesebben kitörölnének a gondolataikból. Azonban nem tehetik, ezzel muszáj együtt élniük és ezt is szembetűnően érzékletes példák révén jeleníti meg előttünk a rendező. A dialógusok energikusak és legalább annyi feszültséget hordoznak magukban, mint az események, nincsenek túlnyújtva, nem emelkednek el a valóságtól, viszont pontosan kiviláglanak mögülük a különböző érdekek, szempontok, a zsarolási potenciál és azok a gumicsontok, alantas érzelmekre ható elterelő hadműveletek, amivel elsimítanák az egyre inkább gyűrűző, bonyolódó hajcihőt. Két dologban alakulhat ki csöppnyi hiátusunk a Spotlighttal kapcsolatban: az egyik, hogy nem igazán fókuszál az újságírók lelki életére, kevésbé elemzi az egymással kialakuló konfliktusaikat, ebből csak egy rövid ízelítőt kapunk Michael Keaton és Mark Ruffalo csörtéje jóvoltából. A másik a társadalmi reakció, mert az ugyan meg van említve, hogy a zsurnaliszták felelőssége milyen méretű, ha egy ilyen volumenű darázsfészekbe nyúlnak, de az már szinte teljesen elfelejtődik, hogy az emberek hogyan viszonyultak a leleplezéshez.

Az Amerikai Filmakadémia tagjainak helyében már eltöprengtünk volna azon, hogy nem kellene -e bevezetni egy olyan kategóriát, amelyben a színészek összjátékát, csapatmunkáját honorálják. Ha lenne ilyen, a Spotlight gárdája tarolna idén. Mert itt csak jó és még jobb teljesítmények vannak, átlagos, vagy rossz nem létezik. Michael Keaton esetében pedig egyértelműen hiányzik az Oscar jelölés, nem tudjuk mire vélni a mellőzését. Tavaly még felvetődhetett az a tévképzet a fejekben, hogy a Birdmanben azért volt kiemelkedő, mert voltaképpen önmagát alakította, itt azonban még a gyanú árnyéka sem vetülhet rá. Keaton idősebb korára tényleg megérett és ez minden egyes alakításán nyomot hagy, még az olyan félrelépéseken, borzalmas botorságokon is, mint a Need for Speed filmváltozata. Nagy beleéléssel hozza az eleinte kissé szkeptikus, tépelődő újságírót, aki a tények hatására egyre elszántabbá és agresszívabbá válik, miközben bizonyítani próbálja az igazát. Megdöbbentő az a képsor, ahogy ráeszmél arra, hogy volt abban némi sara, hogy a sztori egyszer már, évekkel ezelőtt elsikkadt. Mark Ruffalo és Rachel McAdams legalább megkapták a jelölést, aminek jogosságához nem férhet kétség. Ruffalo hűen adja át figurája megszállottságát, az igazságért való küzdelmét, McAdams pedig főleg az interjúk során brillírozik. Liev Schreiber élete egyik legjobbját nyújtja, úgyis, hogy a főszerkesztő karaktere nem kerül annyira előtérbe. Stanley Tucci pedig ezúttal is olyan kabinetalakításra képes, amitől a szemünk, szánk tátva marad. Azonban alá kell húznunk, hogy ebben a filmben a néhány mondatra avanzsált epizódszereplő is a helyén van, az összhatás pedig a színészi hivatás örömünnepének bizonyul.

Fura szerzet ez a Tom McCarthy, hiszen rendezései minőségbeli végletek között mozognak. Tavaly egy Adam Sandlertől megszokott, ócska kutyaszarral vétette magát észre. Ez volt A cipőbűvölő, ami olyan rossz, hogy fát lehet hasogatni vele, egy évre rá pedig atombiztosan szállítja a Spotlightot, ami előre megjósolhatóan ott lesz 2016 legjobbjai között, mert gondolatokra ösztönöz, mély impulzusokat ad és ezáltal érzelmeket és indulatokat generál. Ha ilyen színvonalra képes, miért pazarolja a tehetségét a gagyira? Ki érti ezt? Arra viszont már a Spotlight sem képes, hogy változtasson a rendszeren, hiszen most is kiderül, hogy azt, aki mindvégig tudott a förtelmes dolgokról, mégis homokba dugta a fejét, nemhogy egy lepratelepre száműzik a tehenek közé lelkipásztornak, hanem jóformán előléptetik. Hol van itt a felelősségrevonás? Hol van itt a szembenézés? Hol van itt a megtisztulás? Hol van itt az igazság? Csak a mesékben. Ez a film nem az. Maga a színtiszta valóság.

9/10