Sokáig az is kétséges volt, hogy Magyarországon mozikban mutatják be a Carolt, csak hosszas huzavona után talált magának forgalmazót. Nem véletlenül. A téma ugyanis nem csak azokban az ötvenes években volt kényes és szőnyeg alá söprendő, amikor a film játszódik, hanem még manapság is. Nálunk pedig, ahol az intolerancia, az abból következő szűklátókörűség, a merev elzárkózás ipari méreteket ölt, különösen kockázatos vállalkozásnak tűnik. A bátorságért elismeréssel adózunk, az előre megjósolható bukás ellenére is, sőt legfőképpen azért, merthogy a film azon kívül, hogy finom, apró rezdülésekre alapozva ágyaz meg két nő érzelmekben gazdag, mélységesen szenzitív kapcsolatának, még azt sem felejti el megemlíteni, ahogyan erre a csökött gondolkozású, magas erkölcsi és morális lóról prédikáló és ítélkező társadalom reagál. Mert az odáig rendben van, hogy az ember szerelmes, hogy ennek hatására lebeg, álmodozik, képzelődik és intenzíven akarja megélni az érzéseit, de az nagyon nincs jól, hogy ez két azonos nemű egyén között is megtörténhet. Már Abdellatif Kechiche Adele élete című remekműve is drasztikusan tágította a határokat és üzent hadat a bigott beidegződéseknek, amikor megrázó erővel mászott bele egy leszbikus kapcsolat kialakulásába, érzelmi töréspontjaiba, rapszodikus hullámvölgyeibe, alátámasztva azt, hogy a szerelem egyetemes, unikális érzés, ahol nem az a fontos, hogy kik között tör fel, hanem az, hogy miképpen, milyen minőségben élik át. És ezt nem lehet korlátozni, behatárolni, esetleg parancsszóra teljesíteni. Vagy ha igen, annak szenvedés, elfojtás és fájdalmas esetben tragédia lesz a következménye.

Patricia Highsmith a kor ellentmondásos társadalmi viszonyait ismerve Claire Morgan álnéven publikálta A só ára című regényét, amelyet a magyar származású, neves színpadi szerző, Phyllis Nagy ültetett át forgatókönyv formátumba, a rendezői feladatokat pedig az a Todd Haynes vállalta magára, aki többek között a hasonló témájú és több álságos közösségi viselkedési attitűdöt is górcső alá helyező Távol a Mennyországtól című mozival is jelezte, hogy nem áll tőle messze a tabudöntögetés. A Carol a Cannes-i filmfesztiválon mutatkozott be a közönségnek, a kritika hozsannákat, dicshimnuszokat zengett róla, végül Rooney Mara nyert egy megosztott színésznői díjat. És többnyire minden jelentősebb díjkiosztón eljutott legalább jelölésekig, az Akadémia is szórt neki néhányat, csak a legfontosabbak között lévő két kategóriában (legjobb film, legjobb rendező) hagyta parlagon. Persze nem meglepő, ha tudjuk, hogy annak idején a meleg cowboyoknak sem merte odaadni a fődíjat, inkább kiszúrta Ang Lee rendező szemét egy szoborral, a filmet meg egy laza kézmozdulattal negligálta. A Carol nem tökéletes alkotás, ahogyan a Túl a barátságon sem volt az, de a legjobbak közé még a hibáival együtt is befért volna idén. Pláne, hogy a Brooklyn ott van.

A Carol első harmada kegyetlenül erős, Haynes Edward Lachman operatőr szépséges, halvány, fátyolos színekkel dolgozó, mégis szerfelett hangulatos képi világán keresztül kalauzol minket az ötvenes évek Amerikájába, aminek korhű miliőjét még inkább megtámogatják az autentikus díszletek és jelmezek. Ebben a rendkívül vonzó környezetben ismerhetjük meg Therese-t az első látásra szürke kisegérnek tűnő bolti eladót, aki bizonytalan önmagában, az érzéseiben, a vágyaiban, az álmaiban és legfőképpen abban, hogy mit is akar igazán csinálni ebben az életben. Van ugyan barátja, de az inkább csak valami fajta pótlék, hogy ne legyen egyedül, de közel sem az az ember, akire valójában vár és akibe tényleg bele tudna szeretni. Aztán egy napon betéved az áruházba Carol a nagyvilági dáma, az elegáns úriasszony, az érzelmekre vágyó nő, aki a lányának keres karácsonyi ajándékot. Haynes sokat mondó pillantásokkal és tekintetekkel jelzi a kialakuló szimpátiát, a fellobbanó, de még koránt sem kiteljesedő lángot. A rendező küllemükben, társadalmi ranglétrán való elhelyezkedésükben és belső tulajdonságaikban is élesen szembeállítja a két nőt, viszont hihetetlenül átélhetővé teszi a közöttük lévő izzást, miközben szemlátomást ellentétei egymásnak és első ránézésre nem is illenek a másikhoz.

Todd Haynes fokozatosan, kockáról kockára építkezve emeli a tétet, az érdeklődést, a mélyben létrejövő vonzalmat egy magasabb szintre helyezi és ezzel párhuzamosan jól illusztrálja Carol családi helyzetét, a lányához fűződő szoros kapcsolatát és a férjétől történő elhidegülését, a házasság kiüresedését és azt is, hogy a férfi még mindig heves érzelmeket táplál iránta. A címszereplő konfliktusán keresztül pedig értelmezést nyer az álszent közeg, amely nem vesz tudomást az emberi sajátosságok és érzelmek sokszínűségéről, amely csak olyan értékeket tart elfogadhatónak, amelyek időközben megkövesedtek, elavultak és kizárólag olyan normák szerint él, amelyek szerintük akceptálhatók. Aki ezen kívül helyezkedik az potenciálisan zsarolható, lenullázódik, annak bujkálnia kell, az nem vállalhatja fel sem önmagát, sem pedig az érzéseit. Ugye ismerős a szitu? Nagyszerű pillanat, amikor azt érzékeljük, hogy még a Carol oldalát képviselő, elvileg az ő pártját fogó ügyvéd is mismásol, terelget, úgy ódzkodik attól, hogy néven nevezze a gyereket, mintha forró olajba nyúlkálna. Haynes fű alatt aktualizál, nem manipulál és nem direkten üzen, nem felnyitni akarja a szemeket, csak elgondolkodtatni, mindössze kérdezni szeretne, felvetni a problémákat, a válaszokat pedig nagyon okosan ránk bízza.

A film a drámai kereteken belül is egészen dinamikus, ameddig a két nő útra nem kel és érdekes módon pont ott veszít a ritmusából és némileg darabossá, töredezetté, szaggatottá válik. Egy kicsit talán a varázsából is enged. Persze még így is érzékelhető a főszereplőkben végbemenő változás, ahogy Therese kinyílik, elhiszi magáról, hogy képes elérni, amit akar, hogy megvalósíthatja az eredeti terveit, célkitűzéseit és azt is látjuk nagyvonalakban, hogy ebben milyen meghatározó szerepe lesz a szerelemének. És Carol addigi ürességét is megtölti újra a szenvedély, átjárja az ezzel járó fűtöttség és lángolás. Azt is tapasztaljuk, hogy ez a kapcsolat mennyire érzéki és a hőfoka sem olyan mértéktelen, mint a már említett Adele életében, ahol a sokat kifogásolt explicit testiség talán azt óhajtotta kifejezésre juttatni. Itt az együttlét óvatosabb, megfontoltabb, szégyenlősebb, de a fényképezésnek köszönhetően csodaszéppé és kellően meghitté sikerül. Azonban a dialógusokba lehetett volna némi életet csempészni, mert azok bizony néha suták és kevéssé informatívak, inkább közhelyesek. És ha már két ilyen epizódszereplőt találtak, mint Kyle Chandler, aki A Wall Street farkasa után itt is felettébb meggyőző és az élete talán legjobbját nyújtó Sarah Paulson, akkor megérdemelték volna, hogy az ő karaktereikre nagyobb hangsúlyt fektessenek és egy leheletnyivel előrébb tolják őket.

Nem lehet eléggé betelni viszont azzal a bravúros, minden ízében bámulatos színészi teljesítménnyel, amit Cate Blanchett és hozzá felnőve Rooney Mara nyújtanak. Blanchett a Blue Jasminben újraértelmezte A vágy villamosának Blanche-át, itt pedig talán egy kissé visszafogottabban, mégis hajszálpontos játékkal kelti életre ezt a megkeseredett, hitehagyott, reményvesztett nőt, akibe folyamatosan tér vissza a lélek és az érzékiség, akinek személyiségét ez a szerelem újra megtölti tartalommal. A színésznő drámaisága átütő, eleganciája sugárzó, egyénisége varázslatos. Minden mozdulata, gesztusa hiteles. Csakúgy, mint Marának, aki alázatosan, mégsem alárendelve hoz egy átalakulást és a kezdeti bizonytalanságból formál meg egy olyan határozott lányt, akiben van tűz és erő. A két színésznő közötti harmónia az egészen apró pillantásoktól, a nagy lánggal égő összeborulásig rendben van, egymásra hangolódásuk a Carol élvezeti értékéhez is nagyban hozzájárul. És ugyan nem szívesen említjük meg azt, aki elvesz belőle, de itt is feltűnik az a Jake Lacy, aki már a Káosz karácsonyra című semmiségben is borzolta a kedélyeinket és most is ezt teszi Mara barátjának szerepében. Az egy dolog, hogy olyan az ábrázata, mint egy üregi nyúlnak, erről nem tehet, de az megint szembeszökő, hogy arról sincs fogalma, hogy hol van és mit csinál. Az ő művészete a semmittevésben rejlik. Nem tudjuk, hogy milyen nagybácsikája ül valamilyen fontos pozícióban, de ezt, amit itt színészet címszó alatt imitál, még hátszéllel sem szabadna engedni. Mert ez így blama. Főleg egy ilyen komolyabb volumenű filmben, mint a Carol.

Todd Haynes töretlenül bízik a nézője nyitottságában, intelligenciájában és abban is, hogy útjára meri engedni a gondolatait és hajlandó elmerengeni a szereplői további sorsáról. Valószínűleg ezért is választ egy ehhez méltó befejezést. És ez a film képes arra, hogy a végével is érzelmeket, kérdéseket és lehetséges válaszokat indukáljon bennünk, még akkor is, ha vannak kisebb hiányosságai és ütembeli, súlyozási tévedései. Kár, hogy így a díjszezon finisére kipukkadt, mert ha maradt volna benne elég szufla és persze nem lenne Brie Larson, akkor Cate Blanchett a harmadik szobrát is a vitrinbe tehetné. Persze ez nem von le semmit abból, ahogyan Rooney Marával maradandó élménnyé varázsolják a Carolt. Mert abban is biztosak lehetünk, hogy nélkülük ez sokkal kevesebbet érne.

8/10